Nagy-Britannia (Memorial Enterprises), 111 perc, ff/Eastmancolor,  dráma

Rendező: Lindsay Anderson

A Filmről

A nyári szünet után Mick Travis (Malcolm McDowell) visszamegy a kollégiumba. Az iskolában hibátlanul működő hierarchikus, a társadalmi ranglétrát minden elé helyező, elnyomó rendszer működik. Mick és barátai, Johnny (David Wood) és Wallace (Richard Warwick) eleinte a kamaszos ellenállás eszközeivel szállnak szembe az elnyomó rendszerrel, de amikor az ellenállásuk miatt eltanácsolják őket, végső elkeseredettségükben fegyvert ragadnak és az iskola 500. évfordulójának ünnepségén kivétel nélkül mindenkire lőni kezdenek.

Lindsay Anderson második nagyjátékfilmje Jean Vigónak az iskolásfiúk anarchiáját éltető rövid himnusza, a Magatartásból elégtelen (Zéro da conduite, 1933) ihletésére készült, de visszaköszön benne Nicholas Ray Haragban a világgal (1955) című kamaszdrámája, a fiatalok látszólag minden ok nélküli lázadásáról.  Anderson épp ezt a látszólagos ok nélküliséget akarta nevesíteni, az okokat megfogalmazni, és látomásos kiáltványában a származási előjogokat a valódi teljesítmény fölé helyező brit oktatási rendszer abszurditása és kemény rendszabályai csak a látszólagos okozói a diákok túlkapásainak. A felnőttek társadalma elleni lázadás valódi oka Andersonnál az ifjúkori remények lerombolása. 

A film minden szempontból a realista filmművészetből táplálkozik, ráadásul olyasvalaki készítette, aki maga is éppen abból a magániskola-rendszerből jött, amelyet oly hevesen támad. A film 1968-ban készült, a diáklázadások évében, s így a korszellemnek is betudható, hogy ezt a jelenetet a film végén az egykori kritika a diáklázadás szimbólumának tekinti. Az idők azonban jócskán megváltoztak azóta, s az a jelenetet, amivel a film zárul, ma már annak neveznénk, ami: iskolai mészárlás. Kétségtelen, hogy a Ha… nagy hatású film, a brit új hullám egyik utolsó és egyik legkeményebb darabja, amely 1969-ben elnyerte Cannes-ban az Arany Pálmát. A brit új hullám fontos visszatérő kérdése volt, hogy mit is kezdjenek a fiatalok a világgal, hogy mit jelent számukra a szabadság, az autonómia, a szuverenitás. 

Lindsay Anderson három parabolával írta be magát az angol filmszatíra történetébe: a Ha... mellett A szerencse fia (O Lucky Man!, 1973) és a Britannia gyógyintézet (Britannia Hospital, 1982) című filmjeivel. A kortárs viszonyok kíméletlen, gyakran vértől csöpögő gúnnyal való tálalása mellett az utánozhatatlan arcélű főszereplő, a Malcolm McDowell által megszemélyesített Mick Travis figurája is összeköti ezeket a darabokat. Tökéletesen alakította a parancskultúrával szembeszálló kamaszt, átalakulása ártatlan iskolásból először pimasz, majd erőszakos rebellissé a színész rendkívüli tehetségét jelezte, már első filmszerepében. Ösztönös és tudatos alakítás egyszerre, s az általa megformált Mick Travis dacos dühe és fintora később több karaktermegformálásában visszaköszönt. 

Érdekességek

- Egyes jelenetek az egyébként színes filmben fekete-fehérben láthatók, amire két magyarázat is olvasható. Az egyik variáció szerint a pénzhiány volt az oka, a másikat is kényszer szülte, mivelhogy a kórusjeleneteket a fényviszonyok miatt fekete-fehérben vették fel. Végül a rendezőnek támadt az az ötlete, hogy felváltva kövessék egymást a színes és fekete-fehér jelenetek.

- Egy brit nagykövet akkoriban úgy nyilatkozott a filmről, hogy az "sértés a nemzet számára".

- Malcolm McDowell állítólag mindösszesen heti £90-t kapott a szerepéért.

- Ez volt az első olyan film, amiben egy teljes mértékben meztelen női test bemutatása átment a Brit Cenzúrabizottságon. Korábban voltak ugyan alkalmak, hogy meztelenséget villantottak fel (pl. Antonioni Nagyítás (1966) című filmje), de a Ha... volt az első film, melyben hosszabb ideig ábrázolták a mozivásznon.

Vélemény

Újabb olyan filmhez érkeztünk el, amiről korábban soha nem is hallottam, nem is olvastam róla, így természetesen nem is láttam. Így tulajdonképpen teljesen tiszta lappal indulhatott, mert valljuk be, számos film esetében, amit még ugyan nem láttam, de volt róla már némi információm, máshogy ülök le a televízió elé. Most ez a veszély nem fenyegetett, de hiába kapta meg az esélyt, végül csalódottan álltam fel a fotelből. Hogy ennek mi lehetett az oka, azt megpróbálom stílszerűen összefoglalni, azaz mi kellett volna ahhoz, hogy jobb legyen a végeredmény:

Ha... az alkotók el tudták volna dönteni, hogy valójában drámát vagy inkább szatírát készítsenek. Véleményem szerint a film egyik legnagyobb problémája, hogy bár Lindsay Anderson maró gúnnyal szerette volna bemutatni a brit oktatási rendszer korlátait és az ifjúság társadalmi érzékenységét, inkább a drámai felé ment el a film. Ezzel nem is lett volna probléma, ha közben nem lettek volna benne számomra kissé érthetetlen és egyáltalán nem vicces jelenetek.

Ha... a főszereplő karaktere jobban ki lett volna dolgozva. Számomra nem igazán volt érthető Mick Travis  motivációja. De legalább az őt játszó Malcolm McDowell jó választás volt a szerepre. Az általa játszott Mick dacos dühe és fintora később több karaktermegformálásában visszaköszönt, többek között legismertebb szerepében, a Mechanikus narancsban (1971).

Ha... a film nem lenne tele furábbnál furább, szürreális jelenetekkel, amik legnagyobb részével jómagam nem igazán tudtam mit kezdeni. Bár tegyük hozzá a legtöbb esetben egyébként sem tudok igazán mit kedeeni a hasonló stílusú filmekkel. 

Ha... valaki mindezek ellenére mégis szeretné megnézni Lindsay Anderson filmjét, annak álljon itt a link:

https://videa.hu/videok/film-animacio/ha...-1968.-A1gPl2reLbkTKiUw

Ítélet: 10/5,5