USA (Paramount), 137 perc, Technicolor, pszichológiai horror

Rendező: Roman Polanski

A Filmről

Az ifjú házaspár, Guy (John Cassavetes) és Rosemary Woodhouse (Mia Farrow) beköltözik egy New York-i bérházba és hamarosan összebarátkoznak a szomszédokkal. Minnie (Ruth Gordon) és férje Roman Castevet (Sidney Blackmer) kedves, ugyanakkor egy kicsit tolakodó idősebb pár. Az idős házaspár érdeklődése szinte azonnal a házaspár felé fordul és meghívják őket vacsorára. Guy nagyon jól érezi magát a társaságukban és a vacsora után mintha a munka területén is megjönne szerencséje, színészi karrierje szinte szárnyakat kap. Hamarosan Rosemary is teherbe esik, a terhessége alatt azonban egyre paranoiásabb lesz és azt gyanítja, hogy szomszédainak ördögi tervei vannak születendő gyermekével. Egy idő után már mindenkit egy ellene és gyermeke ellen folytatott ördögi konspiráció részének lát, amibe még az orvosa (Ralph Bellamy) és a férje is beletartozik.

Roman Polanski sátánimádókról szóló gótikus, kísérteties története minden szempontból kiváló, a hatásvadászatot meglepően kerülő pszichológiai horror. Polanski szinte mindent a néző képzeletére bízva először kényelmetlen, nyomasztó környezetet teremt, majd Rosemary egyre fokozódó gyanúját és aggodalmát kiterjeszti a nézőre is, a kirakójáték utolsó darabját azonban csak Rosemary gyermekének a világra jöttével mutatja meg. Az idő szerencsére egyáltalán nem fogott a film egyre csak fokozódó feszültségén, és ha valaki már látta, újranézve csak még jobban csodálja Polanski tökéletes ritmus- és tempóérzékét, a részletek iránti fogékonyságát, színészvezetését és az általa írt remek forgatókönyv megfilmesítését.

Mia Farrow emlékezetes alakítást nyújt a törékeny, ám elkötelezett fiatal feleség szerepében, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy a férje már nem őt, hanem hirtelen szárnyalni kezdő karrierjét részesíti előnyben. A legjobb alakítást azonban Ruth Gordon nyújtja a titokzatos szomszéd, Minnie Castavet szerepében - megérdemelt Oscar-díj lett a jutalma. A színésznő kihasználta, hogy egy erős mellékszereplőt személyesíthet meg és a sikernek köszönhetően (bár a film elkészítésekor már több, mint 70 éves volt) a későbbiekben sokkal többet szerepelt a filmvásznon, mint előtte összesen.

Számos emlékezetes jelenet és jellem van a Rosemary gyermekében: Rosemary, ahogy a nyers májtól véres szájjal a mosogató fölé görnyed; a lány lidérces megerőszakolása, ami attól lesz sokkal félelmetesebb, hogy szinte alig mutat meg valamit; Ruth Gordon bizonytalan öregasszonya, aki lassan valami még baljósabbá változik; Rosemary megkönnyebbülése, amikor végre megmozdul a hasában növekedő gyermek és természetesen az igazán húsba markoló zárójelenet. De nem csupán a film sátáni vetületétől lúdbőrzik az ember háta. A Rosemary gyermeke zsigeri félelmeket ébreszt azzal, hogy megmutatja, hogy a házastársi bizalommal vissza is lehet élni vagy a biztonságot adó családi és baráti kör mindössze csak illúzió. Nem ismerjük igazán a minket körülvevő embereket, nem bízhatunk meg senkiben, még saját magunkban sem. A film igazi erejét az adja, hogy Polanski mesterien manipulál minket ezekkel az alapvető félelmekkel, az erőszakot és a terrort leginkább Rosemary látomásaiban jeleníti meg, ettől is annyira zavarba ejtőek. 

Ira Levin könyvének megfilmesítési jogait William Castle rendező szerezte meg, a Paramount azonban csak azzal a feltétellel egyezett bele a produkcióba, hogy másnak kell rendeznie a filmet, Castle nem túl jó hírneve miatt. Robert Evans, a stúdió fejese csodálta Polanski munkáit, így szerette volna elérni, hogy a Rosemary gyermeke legyen a rendező első amerikai munkája, ezért elküldte neki a könyvet, ami annyira megtetszett a rendezőnek, hogy egyből igent mondott a projektre. A filmben viszonylag kevés az egyértelműen ijesztő jelenet, a dramaturgia hűen követi a regényt (csak néhány jelentéktelen részletet hagytak ki a filmből, hogy az ne legyen túl hosszú), és inkább a feszültség fokozatos erősítésére hagyatkozik. Az a bizarr és szürreális álomjelenet, amelyben Rosemary gyermeke megfogant, még a legelvetemültebb horrorrajongók agyába is hosszú időre bele fogja égetni magát. 

A hatvanas évek gondterhelt Amerikájában Polanski sátánista újtestamentuma aggasztó képet fest a jövőről. A drogkultúra és az egyháztól való elszakadás a romlást hozta, a vallásosság kiment a divatból. Ez a sokszor szürreális, stílusában saját korát jóval megelőző film úgy mutatja be az Antikrisztus eljövetelét, mint fordulópontot a kereszténység és az ördög antagonisztikus harcában. A Rosemary gyermeke igazi klasszikus, katartikus találkozás a Sátán egyszülött fiával, Roman Polanski 1968-as filmje ma is ugyanolyan hatásos és lenyűgöző, mint bemutatásakor. Alkotásával mindenképp filmtörténelmet írt. Nem csak saját újszerű megközelítése által, hanem azzal is, hogy elindított egy azóta is meghatározó zsánert a horror műfaján belül. Ezekben a történetekben az Ördög és a Pokol a Földre költöznek, hogy a mindennapokba beépülve döntsék meg az Isten és az emberiség hatalmát. Szinte teljesen biztos, hogy a Rosemary gyermeke nélkül nem született volna meg a ’70-es évek két óriási klasszikusa, Az ördögűző (The Exorcist, 1973)  vagy az Ómen (1976) sem.

A film megjelenésekor szinte sokkolta a sokkal kevésbé provokatív filmekhez szokott tengerentúli közönséget, ráadásul pont abban az évben, amikor Hollywood éppen csak megszabadult a cenzúrától. A filmnek 1976-ban készült egy sokkal kevésbé ismert tévéfilmes folytatása, Look What's Happened to Rosemary's Baby címen, továbbá készült egy remake-je is egy 2014-es minisorozat formájában az NBC berkeiben, Zoe Saldanával a főszerepben.

Érdekességek

- A stúdió először Jack Nicholsont javasolta a férj szerepére, és Roman Polanski találkozott is a színésszel, de úgy érezte, hiába tehetséges, és hiába van egy kis ördögi kisugárzása is, végül azért nem válogatta be, mert neki ártatlanabb külsőre volt szüksége.

- Polanski a címszerepet saját feleségének Sharon Tate-nek akarta adni, ám mivel a könyv ekkor még nem volt bestseller, a stúdió ragaszkodott ahhoz, hogy egy Hollywoodban ismert sztár játssza Rosemary szerepét.

- Polanski az agyára ment a producernek, William Castle-nek a maximalizmusával, aki kifejezetten fájdalmas tapasztalatként élte meg, hogy olyan jeleneteken, amelyeket le lehetett volna forgatni néhány óra alatt, a rendező teljes éjszakákon át dolgozott.

- Roman Polanski és John Cassavetes nem igazán jöttek ki egymással a forgatás alatt. Cassavetes mindenképp improvizálni akart, Polanski viszont kötelezte, hogy egy az egyben ragaszkodjon a forgatókönyvhöz.

- John Lennont pont az előtt a New Yorkban található Dakota-ház nevű épület előtt lőtték le, ahol a filmet is felvették. Lennon pedig a ház hetedik emeletén lakott - ott, ahol az egész történet játszódik.

- Mia Farrow valódi nyers májat evett a filmben, annak ellenére, hogy akkoriban vegetáriánus volt.

- A megvakult ember, Donald Baumgart telefonhangját Tony Curtis adja.

- Mia Farrow beszámolója alapján az a jelenet, amelyben az általa alakított címszereplő szembesétál a forgalommal, teljesen spontán módon valóban megvalósult, nem pedig megrendezett jelenet volt, beavatott autósokkal. A színésznőt Roman Polanski rendező biztatta fel, aki szerint úgysem fog senki elütni egy terhes nőt. A jelenetet végül úgy vették fel, hogy az autók közé valóban besétáló Farrow-t maga Polanski követte egy kézikamerával, mivel a stábból rajta kívül senki sem volt hajlandó vállalni a feladatot.

- A forgatás megkezdésekor Mia Farrow még Frank Sinatra felesége volt, kapcsolatuk azonban krízisbe került, és Sinatra azt akarta, hogy Farrow ne csinálja meg a filmet, inkább próbálják megmenteni a házasságukat. A színésznő már-már ráállt a dologra, ám a Paramount egyik feje, Robert Evans rábeszélte, hogy maradjon, mert szerinte akár Oscart is nyerhet az alakításával. A színésznő végül elvállalta a főszerepet, Sinatra pedig állítólag a forgatásra hozta el neki a válási papírokat. Mia Farrow végül nem kapott Oscart Rosemary megformálásáért – sőt, még csak nem is jelölték.

Vélemény

A horrorfilmek már alapvető jellegük miatt sem tartoznak a könnyed szórakozást jelentő műfajok csoportjába, mindezek ellenére a kellő igényességgel elkészített, minőségi horrorfilmeket mindig is kedveltem. Manapság amikor a horrorfilm kifejezés egyet jelent az értelmetlen gyilkolás bemutatásával, akkor különösen értékelünk, egy ilyen okosan és kreatív módon elkészített filmet. Én ugyanis azon horrorfilm nézők közé tartozom, akinknél nem azon van a lényeg, hogy csak úgy tocsogjunk a vérben és minél többen leljék halálukat minél rövidebb idő alatt, hanem okos történettel és jól felépített, megtervezett jelenetekkel érték el hogy a néző végig borzongjon egy filmet. 

Annyi bizonyos, hogy a Rosemary gyermeke műfajának egyik legkülönlegesebb és egyben legmegosztóbb darabja, ugyanakkor minden kétséget kizáróan műfajának egyik legjobbja. Horrorfilmként vitathatatlan és hatását tekintve páratlannak bizonyul, de tipikusan azon alkotások közé soroljuk, mely bizony igényel néminemű türelmet és odafigyelést a nézőtől. Sőt, igényel egy bizonyos tapasztalatot is az, hogy elkezdjük istenigazából értékelni azt a fajta delejes rémálmot, amelyet Roman Polanski vászonra álmodott. A filmet én először mintegy 15-20 évvel ezelőtt láttam, és ugyan már akkor is komoly hatással volt rám, de most, idősebb és tapasztaltabb fejjel újra megnézve még inkább a hatása alá kerültem. Második megtekintésre még nagyobbat szól, mint először.

A lengyel származású rendező aprólékosan adagolja a feszültséget és a rejtélyt, ami fokozatosan mászik be a néző bőre alá. Egy idő után nem tudunk elszakadni attól a gondolattól, hogy valami nincs rendben a házban, és csak találgatni lehet, hogy Rosemary tényleg megőrülni készül, vagy minden feltételezése igaz. A Rosemary gyermeke a horror műfajának egyik legcsillogóbb ékköve, ráadásul mindezt úgy sikerül elérnie, hogy nincs benne se zombi, se bármiféle szörny vagy szándékos jump scare, mégis a frászt hozza az emberre. Polanski úgy képes a feszült légkör megteremtésére, hogy nincs szüksége hozzá egyetlen csepp vérre sem. Mindemellett a film ügyesen boncolgatja a vallásosság témáját is: a valahova tartozás és a tényleges hit kérdése végig ott lebeg a fejünk felett, de szerencsére mindez egyáltalán nem szájbarágós módon.

Polanski filmje akaratlanul is megelőlegezte azt a tébolyt, ami a saját életébe is betört, bizonyítván ezzel azt a tételt, hogy nem lehet a dolgozószobákban olyan mesét kiagyalni, amit az élet ne tudna felülírni még hatásosabb módon. A film bemutatását követő évben, 1969-ben a huszadik századi amerikai kriminológia egyik legrettegettebb alakja, Charles Manson és követői megölték a rendező huszonhat éves feleségét. Sharon Tate, aki az előző esztendőben, a Rosemary gyermeke évében ment feleségül Polanskihoz, nyolc és fél hónapos terhes volt, amikor végeztek vele.  

A film ugyan lassan indul be, ami sokak számára ugyan visszatartó tényező lehet, de mindenképp érdemes kivárni a végét. Egyrészt a film végi döbbenetes képsorok miatt, amire egyszerűen szavakat sem találok, annyira letaglózó és egyben zseniális is, másrészt azért, hogy a viszonylag lassan csordogáló események ellenére ellenére is végig fenntartja a néző figyelmét. A finálé után pedig csak még több kérdés fogalmazódik meg az emberben. Nincs ugyanis félelmetesebb annál, mint amikor nem tudod megmagyarázni rettegésed okát és nem tudod eldönteni, te magad csavarodtál be, vagy a környezeted az, ami nem normális. És hiába derül fény az igazságra, mit se számít akkor, ha ott állsz gyermeked bölcsője mellett belenyugodva sorsodba. 

https://videa.hu/videok/film-animacio/rosemary-gyermeke-teljes-film-amerikai-horror-misztikus-v8uBxqq1kU1F1lCd

Ítélet: 10/10