USA (Warner Bros., Seven Arts), 111 perc, Technicolor, krimi / dráma

Rendező: Arthur Penn

A Filmről

Clyde Barrow (Warren Beatty) frissen szabadult a börtönből, amikor találkozik a szépséges Bonnie Parkerral (Faye Dunaway). Első randijukon a férfi kapásból kirabol egy élelmiszerboltot, ami azonban bejön a lánynak, aki már unja az életét pincérnőként az isten háta mögötti kisvárosban, ezért úgy dönt, hogy Clyde-dal tart. Kettesben rabolják végig az USA déli államait, majd később a férfi testvérével (Gene Hackman) és annak feleségével (Estelle Parsons), valamint egy kalandvágyó benzinkutassal (Michal J. Pollard) kiegészülve a Barrow bandaként híresüljenek el és szegődjön a nyomukba a teljes rendőrség.

David Newman és Robert Benton forgatókönyvírók egy amerikai gengszterekről szóló könyvben akadtak rá Bonnie és Clyde történetére. A páros hatalmas rajongója volt a francia új hullám filmjeinek, ezért megpróbálták ebben a stílusban is elmesélni a gengszterrománcot. A történetet mindezek alapján eredetileg Francois Truffaut vagy Godard vitte volna vászonra, akik közül előbbi hajlott is volna a feladatra, csak akkoriban éppen a Fahrenheit 451 című filmjével foglalatoskodott. A forgatókönyv azonban felkeltette Warren Beatty érdeklődését is, aki producerként is beszállt a filmbe és ő ajánlotta Arthur Penn-t is.

Bonnie és Clyde-dal Arthur Penn olyan művet alkotott, amely egyszerre humoros, szövevényes, tragikus és - a kor ízléséhez képest - kimondhatatlanul erőszakos. Mindez együttesen olyan filmet eredményezett, amely az erőszak és a hírnév témájával foglalkozik és a kiváló operatőri munkának (Burnett Guffey érdeme) köszönhetően kiragadja a történetet a népmesei körítésből, hogy legendává tegye. A csúcspont egy végsőkig stilizált, elegáns beállításokkal ábrázolt vérfürdő, amely egyszerre jelképezi a páros tragédiáját és megszabadulását. A Bonnie és Clyde volt az első hollywoodi mozi, amely igazán átélhetővé tette az erőszak borzalmát,ugyanakkor delejes szépségét.

A film az addig a műfajban ismeretlen konfliktusokat ütköztet a megszokott bankrablós-menekülős történetelemekkel: a főszereplő szerelmespár motivációi, frusztrációi a gengszterfilmes felszín alatt nem várt mélységeket nyitnak. Bonnie és Clyde bankrablók lesznek – de egyáltalán nem a pénz motiválja őket, az anyagi haszon lehetősége fel sem merül. Csak a pillanatnak élnek, a bankrablás pótcselekvés, ami célt ad az irányíthatatlan dühnek és értelmet az egyhangú, nyomorúságos életnek, miközben folyamatosan a hírnevet keresik. Szerelmük mellett ez jelenti az egyetlen értéket számukra.

A legelső kritikák ugyan általánosságban lehúzták, sőt elítélték a filmet, de ez a kritikai hullám hamarosan alábbhagyott és néhányan újraértékelték véleményüket és megtapsolták a rendezőnek azon törekvését, hogy az amerikai filmgyártást friss energiával oltsa be. A néhol erőszakos, brutálisan realista és szinte bohózatszerű jeleneteket hatásosan váltogató film csak lazán kötődik az alapját képező sztorihoz, viszont igen valósághű az aprólékos látványtervnek és a Texas északkeleti részén zajló forgatási helyszíneknek köszönhetően. A film abban a tekintetben is úttörőnek számított, amilyen nyíltan kezelte a szexualitást. A forgatókönyv eredetileg biszexuálisként ábrázolta Clyde-ot, de e rendező szerint ezzel még inkább eltaszították volna a nézőket, így pakolták a filmbe az impotencia problémáját.

A kiszámított kiszámíthatatlanság frissessége és a súlyos háttér mellett az ikonikus alakítások teszik időtlenné a filmet. Warren Beatty és Faye Dunaway szinte sziporkázik a bűnöző páros szerepében, de nem kevésbé jók a banda tagjait játszó mellékszereplők: Gene Hackman, Michael J. Pollard és Estelle Parsons. Utóbbi annyira hisztérikus, hogy egy pillanatra sem ereszti el a tekintetünket. Jack Warner, a Warner stúdió főnöke annyira nem hitt az alig két és fél millió dollárból készült film sikerében, hogy B-kategóriás filmként akarta elsüllyeszteni, csakhogy az első vetítések sikere után Beatty végül rávette őt a szélesebb körű terjesztésre. A terv bevált és a film csak Amerikában több, mint 50 millió dollárt termelt. A filmet végül kilenc Oscarra jelölték, melyből kettőt (legjobb női mellékszereplő /Estelle Parsons/, legjobb operatőr /Burnett Guffey/) meg is kapott, Bonnie Parker öltözködése pedig divatot teremtett az akkori fiatalok körében (a premier után elképesztő mértékben megugrott a svájcisapkák eladási mutatója).

A Bonnie és Clyde erősen kétértelmű állásfoglalás az erőszaknak és az egyénnek az amerikai társadalomban elfoglalt helyéről. Ez a fajta erőszakosság korábban szinte elképzelhetetlen volt a hollywoodi filmekben. A mozi történetében azonban sokkal nagyobb a jelentősége: a film sikere megmutatta a hollywoodi rendszernek - amely épp azzal küszködött, hogy újra megtalálja közönségét - hogy az európai stílus és komolyság a hagyományos amerikai témákkal ötvözve sikeres lehet. a romantikus gengszterfilm mintegy előkészítette a terepet a hetvenes években kibontakozó Hollywoodi Reneszánsz számára és egyúttal megalapozta az olyan későbbi romantikus gengsztermozikat, mint a Született gyilkosok (Natural Born Killers, 1994) vagy a Tiszta románc (True Romance, 1993)

Érdekességek

- Az eredeti elképzelés szerint Warren Beatty kizárólag producer lett volna, és ebben a verzióban még a nővére, Shirley MacLaine játszotta volna Bonnie Parkert, Clyde Barrow pedig a zenész Bob Dylan lett volna. Amikor aztán Beatty úgy döntött, hogy ő maga alakítja Clyde Barrow-t, MacLaine (érthető okokból) visszalépett. 

- Warren Beatty eleinte akkori barátnőjét, Natalie Wood-ot akarta a női főszerepre, csakhogy a színésznő nem akart a barátjával dolgozni, mert tudta milyen nehéz eset. Utolsó ezzel kapcsolatos beszélgetésük olyan durva vitává fajult, hogy Wood aznap este öngyilkosságot kísérelt meg.

-  Ann-Margret állítólag nem tudott bánni a fegyverekkel, ezért nem kapta meg Bonnie szerepét. Sharon Tate pályakezdő volt, számottevő szakmai tapasztalat nélkül, és bizonytalannak tűnt, hogy meg tudna-e birkózni egy ilyen összetett szereppel. Tuesday Weld minden szempontból megfelelt, ám a színésznő állapotos lett, ezért vissza kellett lépnie. Jane Fonda akkoriban Franciaországban élt, és nem kívánt hazatérni az Egyesült Államokba a film miatt.

- Faye Dunaway-nek az előző filmje miatt meg kellett híznia, de hála annak, hogy nagyon gyorsan sikerült lefogynia, végül ő játszhatta el Bonnie Parker szerepét.  A színésznő hetekig koplalt, legfeljebb napi egy-két salátát evett meg, a derekán egy tízkilós súlyövet hordott, illetve kisebb súlyokat hordott mindkét csuklóján, hogy segítsenek a zsírégetésben. A súlyokat csak alváskor és fürdéskor vette le.

- Az előkészületi fázisban – alighanem főleg anyagi okokból – felmerült az az elképzelés, hogy a filmet fekete-fehérben forgatják le.

- Az anekdota szerint amikor Godard-t felkérték a rendezésre, ő azon nyomban munkához akart látni. "De hát még nincs is kész a forgatókönyv!", mondta a producer, mire Godard így válaszolt: "Forgatókönyv? Minek az? Én sohasem használok forgatókönyvet!" Mások szerint miután Godard azt pedzegette, hogy a történetet Japánba helyezi át és tizenévesekkel csinálja meg, az illetékesek lemondtak a szerződtetéséről. 

- A stúdió annyira nem bízott a film sikerében, hogy belementek abba is, hogy Warren Beatty minimális gázsi mellett a haszon 40%-át vihesse haza, így végül jókora summa ütötte a markát a film több mint $70 milliós hasznából.

- Arthur Penn rendkívül büszke volt arra, hogy ez lett az első amerikai film, amelyben egy képkivágásban látható az elsütött fegyver és a lövedék hatása. Korábban az volt a bevett szokás, hogy külön képkockák mutatták a fegyvert elsütő embert, majd azt aki a találatot kapja – akkoriban nem is ment volna át a cenzúrán az ilyesmi. A Bonnie és Clyde az első filmek között volt, amelyben a lövedék becsapódásának illusztrálására festékpatront használtak, addig nem nagyon illett vért mutatni, ha lelőttek valakit.

- A  bűnözőpáros által használt Ford Deluxe V8 azonnal híressé vált, és mint kiállítási tárgy többször gazdát cserélt az évek során, mondhatni körbeturnézta az Egyesült Államokat. 1988 óta Nevada államban, a Whiskey Pete’s Hotel és Kaszinóban tekinthető meg, jelenlegi tulajdonosa 250 ezer dollárt fizetett érte.

- A Bonnie és Clyde Magyarországra csak megkésve jutott el: az 1970-es végén a budapesti Filmmúzeum tűzte műsorára nagy érdeklődés mellett.

Vélemény

Ezt a filmet most nagyon vártam, viszont sajnos óriási csalódást okozott. Így mindezek után most már egyértelműen kijelenthetem, hogy a Bonnie és Clyde mindösszesen a hírneve miatt (valamint az erőszakosság akkori ábrázolásmódja miatt) található a híres filmek listáján. Pedig, ha jobban belegondolunk kissé érthetetlen a film iránti nagy fokú rajongás, hiszen végső soron semmi különleges nem történik benne. Még úgy sem, hogy az eredeti rablópáros történetét igencsak feltupírozták az alkotók.

Az igazi Bonnie és Clyde bűnözői karrierje valójában nem volt annyira romantikus színezetű, mint amilyennek a film ábrázolja.  Egyrészt nem igazán tartoztak az igazán sikeres bűnözők közé: állítólag egyszer sem sikerült 1500 dollárnál többet zsákmányolniuk. A hírnevüket nem is ezeknek a kisstílű megmozdulásoknak köszönhették, hanem annak, hogy valahányszor csávába kerültek, a banda mindig úgy vágta ki magát, hogy a tagjai kegyelem nélkül öltek, továbbá egy idő után a közvélemény olyan bűncselekményeket is nekik tulajdonított, amelyeket sosem követtek el. Egyes vélekedések szerint a banda legalább kilenc rendőr életét oltotta ki, kiraboltak számos üzletet és benzinkutat is, a nagy gazdasági világválság idején az emberek cselekedeteiket hőstetteknek vélték, a populáris kultúra később romantikus hősöket kreált belőlük. Kultuszuk haláluk után sem szűnt meg, megannyi könyv és film készült az életükről, amik valamiért sokkal rózsaszínűbbnek állították be a történetüket a valóságnál.

Bonnie Parker a valóságban jóval alacsonyabb és kevésbé attraktív megjelenésű nő volt, mint Faye Dunaway, és nem volt különösebben hűséges típus. Egy autóbalesetben (Clyde hibájából) égési sérüléseket szenvedett a lábán és a hátán, emiatt élete utolsó évében már járni is nehezen tudott. Érdekesség, hogy bár a sajtóban is többször jelent meg Bonnie-ról fénykép, legtöbbször felfegyverkezve, WD Jones (a banda egyik tagja) későbbi vallomásában azt mondta, a nőt sohasem látta lőni a való életben. Clyde Barrow 1930-ban került először börtönbe, amikor már réges-régen ismerte Bonnie-t, aki rendszeresen látogatta is őt a sitten. Az egyik alkalommal egy vascsővel szétverte a rabtársa fejét, aki többször is szexuálisan bántalmazta. Ez volt az első gyilkossága, de egy életfogytiglant kapó rabtársa nyakába varrták az esetet. Egy másik alkalommal, hogy elérje szabadon bocsátását, egy baltával levágta két lábujját, aminek köszönhetően élete végéig sántított. 

Amit tehát látunk, az nem más, mint néhány vidám, időnként tényleg a komédia határát súroló bank- és boltrablás története, amelynek során néhol elhullik egy-egy ember, de ezeket azonnal elkönyveljük szükségszerű munkaügyi veszteségnek, és gyorsan túl is lépünk rajta. Ne várjunk azonban valami sokrétű különlegességet a filmtől, mert azt – a szó teátrális értelmében – nem kapunk. A legnagyobb problémát számomra az okozta, hogy az alkotók szinte minden elgondolás nélkül keverték a filmben az erőszakos jeleneteket a morális eseményekkel, mindezt pedig megpróbálták megszakítani néhány vicces szándékú, de valójában inkább röhejes jelenettel.

Érdekes, hogy a film szinte összes szereplőjét Oscar-díjra jelöltek, holott én semmi extra teljesítményt nem láttam az alakításukban. Estelle Parsons pedig nem csupán jelölést kapott, hanem el is nyerte a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrocskát, pedig szerintem ő volt mindegyikőjük közül a leggyengébb, mert szinte semmit nem csinált az egész filmben azon kívül, hogy üvöltözött, pánikolt és sírt. Számos adaptáció készült a gengszterpáros történetéről, egyebek mellett 2019-ben is. Az Útonállók (The Highwaymen) kicsit máshogy, a hírhedt párost felkutatni és elkapni igyekvő rendőrök szemszögéből mutatja be a történetet. Nekem valamiért jobban tetszett az a változat, mint ez a sokak által kedvelt klasszikus, így én személy szerint inkább azt ajánlanám mindenkinek megtekintésre.

Ítélet: 10/5,5