Nagy-Britannia (Seven Arts), 123 perc, ff, háborús dráma

Rendező: Sidney Lumet

 A Filmről

A II. világháború idején járunk egy brit katonai büntetőtáborban, a Líbiai-sivatagban. A tábor parancsnoka szabad kezet ad helyettesének, Wilson főtörzsőrmesternek (Harry Andrews), aki beosztottjaival együtt a foglyok megtörésére és megaláztatására törekszik. Ennek legfőbb eszköze egy mesterségesen emelt homokdomb, amelyen a foglyokat teljes menetfelszerelésben mászatják fel-le a teljes végkimerülésig. Azonban nincs mindenki egy véleményen az alkalmazandó fegyelmező módszerekről, a törzsorvos (Michael Redgrave) és Harris törzsőrmester (Ian Bannen) túlzottnak tartják a brutalitást. Hamarosan öt új elítélt érkezik a táborba, akiket különböző kihágásokért ítéltek fegyelmi büntetésre, közülük az egyik Joe Roberts (Sean Connery), aki parancsmegtagadásért került erre a pokoli helyre. Az egyikőjük halála végül ellenállást robbant ki a tábor foglyai között, tiltakozásul a fasiszta módszerekkel izgató Wilson főtőrzsőrmester és Williams felügyelő (Ian Hendry) kegyetlen bánásmódja ellen.

A film forgatókönyvét és az alapműként szolgáló regényt az a Ray Rigby írta, aki korábban maga is ült katonai börtönben. Kenneth Hyman producer azonban átíratta a forgatókönyvet, de Sidney Lumet rendező végülis visszatért Rigby eredetijéhez. A főszerepre Sean Connery vállalkozott, aki az akkoriban ráragadt James Bond-klisétől szabadulva, attól jelentősen eltérő karakterű, drámai szerepet keresett. Connery (és többi színésztársa is) vállalta a forgatás nehéz körülményeit, hogy a film pontosan érzékeltesse a történések és az emberek brutalitását. A filmet Andalúziában, Almería környékén forgatták, ahol az észak-afrikai sivataghoz hasonló körülmények uralkodtak. Maga a börtönépület is egy régi spanyol erőd volt Málagában. Bár nem sorolják őket a nagy színész-rendező párosok közé, Sean Connery és Sidney Lumet meglepően sok (szám szerint öt) filmen dolgozott együtt. A skót színész ebben a filmben is remek alakítást nyújt, és még az sem csorbítja az élményt, hogy egy kifejezetten erős alapanyaggal van dolgunk.

Sidney Lumet a cselekményt sohasem az események vagy tettek leíró jelleggel ábrázolt egységeiből építi fel, hanem az emberi beszéd intézményesült formáit használja építőkockaként: a párbeszédet, a beszélgetést, a vitát, a kihallgatást és a bírósági tárgyalást, illetve az ezekben a formákban már nyersanyagszinten is benne rejlő sajátos hétköznapi dramaturgiát. Lumet rendezése minden túlzás nélkül tökéletes: ötletes kameramozgatásokkal, beállításokkal és vágásokkal fokozza a hatást. A felvételek során csupán három lencsét használtak, a film első részében 25 mm-eset, a középső résznél 20 mm-eset, míg a zárórészt 18 mm-es lencsével vették fel, amitől a film vizuális szinten is az egyre fokozódó bezártság és eltorzulás hatását kelti, ezáltal is felerősítve a film fő mondanivalóját.

Ugyan az elkészült film végül nem hozott kereskedelmi sikert, annak ellenére sem, hogy kiváló kritikákat kapott. Az 1965-ös Cannes-i Filmfesztiválon Ray Rigby megkapta a legjobb forgatókönyv díját. A végeredményre azonban nem csak az író, a rendező vagy a színészek lehetnek büszkék, A domb ugyanis - viszonylagos ismeretlensége dacára – az egyetemes filmművészet fontos és kiemelkedő darabja.

Érdekességek

- A jeleneteket mintegy 45°C-os hőségben vették fel, a jól szervezett ivóvíz-utánpótlás ellenére a stáb tagjai a kiszáradással küzdöttek, néhányan nappszúrást és/vagy hőgutát kaptak.

- A mesterséges dombhoz mintegy 3000 m rozsdamentes acélcsövet, valamint több, mint 60 tonna követ és faanyagot használtak fel.

- Ugyan nem számít egyedi esetnek, de a filmben egyáltalán nincs semmilyen zene.

- Az alkotást Woody Allen nemes egyszerűséggel az általa legjobbnak tartott filmek között tartja számon.

Vélemény

Kezdem is rögtön a lényeggel, miszerint régen volt már film ekkora hatással rám, mint Sidney Lumet minden szempontból tökéletes alkotása. Megint egy újabb olyan film, ami nagy valószínűséggel elkerülte volna a figyelmemet, ha nem vágok bele a filmes kalandomba. A domb minden szempontból zseniális és egyben letaglózó alkotás, a végén egy nem mindennapi csavarral, hogy még tökéletesebb legyen a filmélmény. Olyannyira sikerült magával ragadnia, hogy azt is rögtön eldöntöttem, hogy a történet alapját jelentő Ray Rigby regényt is szeretném elolvasni.

Felmerülhet a kérdés, hogy mire fel ez a nagy rajongás? Nem csupán arról van szó, hogy egy mélyen elgondolkodtató és szívbemarkoló darabról van szó, hanem egyszerűen minden tökéletesen el lett találva benne. A remek alapanyag és történet mellé pazar színészi teljesítmények is párosulnak. Sean Connery mélyreható alakításával bebizonyítja, hogy már akkor sem csupán James Bondként kellett őt nyilvántartani. Egyébként a fő célja is az volt, amikor elvállalta a szerepet, hogy megmutassa, ne csak 007-esként gondoljanak rá, hanem igenis képes komolyabb drámai szerepek eljátszására is. Mellette a többi szereplőnek sincs oka szégyenkezni, mindegyikőjük a maximálisat hozta ki a szerepből.

A karakterek szerencsére nagyon jól meg lettek írva, tökéletes jellemrajzot kapunk az egy cellában összezsúfolódott bajtársakról. A magát erősnek mutató, de valójában gyáva McGrath-ról (Jack Watson), a felszínes, majd a nyomásba lassan beleőrülő Jacko Kingről (Ossie Davis), a túlélőművész Bartletten (Roy Kinnear) át a nem ebbe a világba való, és ezért tragikus sorsú Stevensig (Alfred Lynch). A kiváló színészi játék mellé pedig remek vizuális megoldások is tartoznak, elsősorban a jól eltalált kamerabeállításoknak köszönhetően sikerül megteremteni azt az atmoszférát, amitől a néző folyamatosan rosszul érzi magát. Fizikai erőszakot ugyan egyetlen percre sem látunk, de a filmben ábrázolt pszichológiai és lelki hadviselést borzalmasan nehéz elviselni, nem csoda, hogy nem is mindenkinek sikerül.

A filmbéli domb amellett, hogy a rabok kínzásának a helyszíne, egy jelkép is egyben: a megaláztatás, az emberi akarat és egyéniség megtörésének szimbóluma. A tűző napon agyonhajszolt exkatonáknak két választásuk marad: rabszolga módra tűrni az embertelen büntetést és ezáltal parancsszóra gépiesen ugró robottá válni, vagy fellázadni az embertelen körülmények ellen, akár életük kockáztatása árán is. Ugyanis nem maga a fizikai erőszak töri meg az embereket, hanem a lelki. Sidney Lumet pedig mérnöki pontossággal mutatja be hogyan is zajlik ez a folyamat, ahogyan azt is tökéletesen ábrázolja, hogyan lehet fellázadni az embertelen körülmények ellen. Mindezek alapján bátran kijelenthető, hogy A domb egy húsba markoló, katartikus erejű alkotás, egyértelműen kötelező darab, melynek ott a helye a legjobb filmek listáján.

https://videa.hu/videok/film-animacio/sidney-lumet-a-domb-1965-filmdrama-ol2xaaVbA3fcKbTx

 Ítélet: 10/10