Japán (Nikkatsu), 143 perc (japán verzió), 116 perc (nemzetközi verzió), ff, háborús dráma

Rendező: Icsikava Kon

A Filmről

1945 júliusára a II. világháború a végéhez közeledik a Burmán harcoló japán erők számára. A számos egység között akad egy különleges csapat, melynek tagjai Inoue kapitány (Mikuni Rentaro) vezetésével egy különös, burmai hárfára emlékeztető hangszer kísérete mellett énekelnek. A válogatott újoncokból álló csapat egyszer csak a fegyverszünet napjára ébred. Miközben egy brit internáló táborban várják, hogy hazatérhessenek, hírt kapnak egy elszigetelt japán egységről, amelyik nem hajlandó megadni magát. Inoue csapatának hárfása, Mizusima (Jaszui Szodzsi) önként vállalkozik arra a feladatra, hogy rábeszélje a katonákat a megadásra. Az elsáncolt egység azonban nem hallgat rá, így elpusztul. Mizusima közlegényt is sokat halottnak vélik, ő azonban sebesülten és félelemmel telve magához tér és elhatározza, hogy buddhista szerzetesnek áll, majd megpróbálja minél több, a háborúban elesett japán katona holttestét eltemetni.

Icsikava Kon első játékfilmje egy naturalistának egyáltalán nem nevezhető utazás története. A rendező látomásszerű, fekete-fehér felvételekkel ábrázolja a kínt, melyet a háború szabadít az emberekre. A forgatókönyvet Takejama Micsio (eredetileg gyerekeknek szóló) regényéből a rendező felesége, Vada Natto írta. Ez volt az első alkotás, amely központi témájául a Japán 1945-ben elszenvedett veresége miatt felébredő pacifizmust választotta - mintha a háború utáni japán filmipar így vezekelne az ország bűneiért. A burmai hárfa erőteljes üzenete a háború borzalmainak a természet szépségeivel való szembeállításának, egyúttal egy fájdalmas kiáltás mindazon milliók miatt, akik átélték a II. világháború borzalmait.

Akárcsak Kuroszava filmjeinél, úgy Icsikava esetében is a történetmesélésen van a hangsúly. Szép komótos tempóban, ráérősen mutatja be a szereplőket, valamennyiüket érző emberekként ábrázolva, a korábban istenített fanatizmust és hősiességet pedig teljességgel értelmetlen dologként bemutatva. A háború borzalmait is pont annyira keményen érzékelteti, ami ahhoz kell, hogy a nézőt megrázza a látvány, de nem merészkedik az öncélú és hatásvadász elemek használatáig, ezáltal minden egyes pillanat természetesnek és valóságosnak hat. A film a haláltánc tematika ellenére is emberi melegséget áraszt, a jóságban és a nemességben lakozó méltóságot közvetíti. Mizusima ráébred arra, hogy fontos ugyan a gyász, de a béke is csak a kölcsönös figyelemre és a személyes elkötelezettségre épülhet, melynek végén sikerül elfogadtatnia küldetését: a méltó tiszteletadást a holtaknak, legyenek ártatlanok vagy bűnösök, jók vagy rosszak, mert belőlük sarjad ki majd a jövő nemzedéke.

Icsikava Kon eredetileg színesben szerette volna elkészíteni a filmet, de attól tartott, hogy a burmai felvételeknél valamilyen technikai probléma merül fel a nagyon drága és bonyolult színes kamerákkal kapcsolatban, így végül megmaradt a fekete-fehér változatnál. 1985-ben aztán végül teljesül a vágya, amikor az egész filmet újraforgatta, ezúttal már színesben. Ez volt a rendező első, nemzetközi forgalmazásban megjelent filmje, melyet az eredeti változathoz képest (143 perc) 116 percesre rövidítettek. A burmai hárfát a Velencei Filmfesztiválon is bemutatták, ahol hatalmas ováció fogadta, majd Oscarra is jelölték a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában (melyet végül nem nyert meg).

Érdekességek

- A burmai hárfa zenéjét az az Ifukube Akira szerezte, aki a Godzilláét is.

- Az eredeti regényben szerepelt egy kannibálos jelenet, amely a filmváltozatba ugyan nem került be, Icsikava egy későbbi filmjében (Tüzek a síkságon, 1959) feldolgozta a jelenetet.

- A filmet a Vatikán az "érték" kategóriájában beválasztotta a 45 legnagyobb film közé.

Vélemény

Újabb japán (távol-keleti) filmhez érkeztünk el, de a mostani film után nem bánom, hogy egy időre el is köszönünk tőle, mert ez bizony harmatgyenge volt. Azt sejtettem, hogy filmünk nem lesz egy klasszikus háborús film, csatajelenetekkel, süvítő golyókkal és vérbeli háborús akciókkal, de amit kaptam, arra bizony nem voltam felkészülve. A filmben ugyanis többet énekeltek és moralizáltak, mint ahány lövés eldörrent az egész játékidő alatt. A film nagyjából első 20 perce nyújtott némi élvezeti faktort, de az onnantól következő képsorok számomra nem voltak többek, mint szimpla időpocsékolás.

Persze lehetne mondani, hogy ez valójában nem is egy háborús, hanem egy háború-ellenes film, ami egyértelműen kiáll a pacifizmus mellett, de abból is láttunk már jobbat, hogy finoman fejezzem ki magam (A diktátor, 1940). Sokan tartják nagyra Icsikava filmjét, én viszont nem erősítem ezek táborát, de azt is megjegyzem azért, hogy sosem tartoztak a kedvenc témáim közé az ilyen és ehhez hasonló, belső útkeresésről és spirituális átszellemülésről szóló alkotások, ez a film pedig csak még jobban megerősített ebben. Azonban ha valaki nyitott a témára és szeretne mellé egy kellemes férfikórust is meghallgatni, abban az esetben ajánlom neki az alábbi linket, ahol a filmet is megtekintheti (eredeti japán nyelven):

https://videa.hu/videok/film-animacio/a-burmai-harfa-haborus-VaBfHe7kLCdlLNzy

Ítélet: 10/3,5