Dánia (A/S Palladium), 126 perc, ff, dráma

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Producer: Carl Theodor Dreyer

Operatőr: Henning Bendtsen

Forgatókönyv: Kaj Munk saját színműve alapján

Zene: Poul Schierbeck

Szereplők: Henrik Malberg, Emil Hass Christensen, Birgitte Federspiel, Preben Lerdorff Rye, Cay Kristiansen, Ejner Federspiel, Gerda Nielsen, Sylvia Eckhausen, Ove Rud, Henry Skjær

A Filmről

Kaj Munk református pap és drámaíró 1925-ben írta meg a színművét és Carl Theodor Dreyer már az 1932-es bemutatója után gondolkodott a filmterven, de elég sokáig nem volt erre lehetősége. Eközben 1943-ban a svéd Gustaf Molander elkészítette a maga filmes feldolgozását, így valójában a dán rendező változata tulajdonképpen egy remake-nek tekinthető.

Morten Borgen (Henrik Malberg) az evangélium tanítása szerint élő keresztény parasztember, aki szeretetben és meghittségben él három fiával és egyikük feleségével. Legnagyobb fia, a családos Mikkel (Emil Hass Christensen) a családi gazdaságban dolgozik és nem osztozik apjával annak hitében. A legkisebb fiú, Andres (Cay Kristiansen) a szabó (Einer Federspiel) lányát, Anne-t (Gerda Nielsen) szeretné elvenni, de a fiatal szerelemesek útjában áll, hogy lány családja egy másik gyülekezethez tartozik. És végül ott van Johannes (Preben Lerdorff Rye), aki látszólag beleőrül a vallásos tanulmányaiba és Jézusnak képzeli magát. Nem mindenki gondolja azonban úgy, hogy Johannes bolond, és amikor Inger (Birgitte Federspiel) belehal a szülés okozta komplikációkba, az asszony gyermeke arra kéri Johannest, hogy hozza vissza az anyját.

Dreyer nagysága nem elsősorban technikai újításaiban rejlik, hiszen filmjében nincsenek benne speciális effektusok, csak a legegyszerűbb eszközökkel él, mégis sikerül meggyőznie a nézőt, hogy léteznek csodák. Nem is abban, hogy esetleg képei korának filmes látásmódját messze megelőzően, korszakalkotóan lennének megkomponálva. Noha Henning Bendtsen letisztult és gyönyörű fekete-fehér képei ragyogó fénybe vonják Borgenék házát és legelőit, Dreyer hosszú beállításai és csalókán egyszerű jelenetei inkább az sugallják, hogy szimpla kamaradrámát láthatunk egyszerű parasztemberekről. Carl Theodor Dreyer amiatt válhatott az egyik legnagyobb filmrendezővé, mert figyelmének módja minden időben - dacolva a gondolkodásmódok változásaival - valódivá, eredetivé teszi. A képekben rögzült koncentrált, tiszta figyelem az oka annak, hogy az újranézések során más és más aspektusait vesszük észre ugyanazoknak a képsoroknak. 

Valójában az Ordet több tekintetben is a "legrealisztikusabb" és "legnaturalistább" film, ami a hit, a szeretet és a szerelem hatalmáról és a természet felettiről szól. Dreyer voltaképpen a nézőre bízza, hogy mit gondol az anya feltámadásáról, pusztán a tudomány nem képes ugyanis megérteni a valószerűtlent vagy a hit erejét. Ám a jelenet rendkívül hatásos, mert a rendező nem hajlandó sem megmagyarázni, sem felpörgetni a film drámai motorját; a nyugalmat árasztó légkörnek és előzményeknek köszönhetően a jelenet e nélkül is hatásos és meggyőző. Dreyer nem kíván állást foglalni, adaptációja nyomokban sem tartalmaz kritikát, a legkevésbé sem ironizál vagy hiteltelenít egyetlen, az alapjául szolgáló Kaj Munk színdarabban elhangzó állítást sem. Nem tesz mást, mint a lehető legfigyelmesebben, leggondosabban filmre viszi annak minden egyes jelenetét. 

Dreyer keresztény hittel foglalkozó filmjeit – Jean d'Arc szenvedései (1928), Vámpír (1932), A harag napja (1943) – gyakran kapcsolatba hozzák sanyarú, szigorúan vallásos nevelési keretek között eltelt gyerekkorával. Az európai mozi egyik meghatározó személyisége egy svéd cselédlány törvénytelen gyermekeként született, szülőanyja pedig nem sokkal a fiú halála után meghalt, így egy örökbefogadó családhoz került. A kisfiú életének első szakasza meglehetősen viharos volt, és nőképét, nőkhöz való viszonyát meghatározták ezek a korai évek. A diagnózis így adott volt: egy nehéz gyerekkort maga mögött tudó vallásos szerző munkáit látjuk viszont filmjeiben, amint a hit transzcendenciáját próbálja a legrealisztikusabbként számontartott művészeti ág keretei között megmutatni. 

A film azonnal lelkes kritikai visszhangra talált, Dániában pedig különösen népszerű volt mind a kritikusok, mind a közönség körében. Abban az évben a 16. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Oroszlán díjjal jutalmazták, 1956-ban pedig a legjobb külföldi filmnek járó, megosztott Golden Globe-ot is elnyerte.

Érdekességek

- A film 114 snittből áll, mindegyik egy perc körüli és mindössze három közeli felvételt tartalmaz.

- Az Ingert alakító Birgitte Federspiel és a Peter Petersent alakító színész, Ejner Federspiel a valóságban apja és lánya.

- A Mikkel feleségét alakító Birgitte Federspiel valóban terhes volt a forgatás alatt. Vetélési fájdalmainak hangjait a rendező a szüléskor rögzítette, és azt keverte a film szülési jelenete alá.

- A filmet a Vatikán a "vallás" kategóriájában beválasztotta a 45 legnagyobb film közé.

Vélemény

Az átlagos filmrajongóknak, mint amilyen én is vagyok, azok számára az Ige olyan film, amelyet elég nehéz magunkévá tenni. Kétségtelen, hogy egy nagyon lassan csordogáló filmről van szó, amire - már csak érzékeny és rendhagyó témája miatt is - teljes mértékben rá kell hangolódni, azonban ha sikerül, akkor már teljesen beszippant és a film végéig magához láncol, aminek köszönhetően egy nem mindennapi élményben lesz részünk.

Ami biztos, hogy témája miatt nehéz róla írni, ezért most rendhagyó módon a poszt végén pontozni sem fogom. Azt azonban bátran kijelenthetem, hogy függetlenül attól, hogy az ember milyen viszonyban áll a vallásosság és a hit témakörével, ezt a filmet mindenképp érdemes megnéznie, mert minden szempontból különleges művel állunk szemben. Dreyer előző filmje, a Jeanne d'Arc szenvedései finoman szólva sem nyerte el a tetszésemet és jelenleg is ettől is tartottam, azonban valamilyen számomra is megmagyarázhatatlan oknál fogva ezen filmje most megérintett. Volt egy pontja a filmnek, amikor elkapott a mondanivaló vagy az egész különleges hangulata a filmnek, és onnantól kezdve teljesen beszippantott.

Dreyer filmjén - annak ellenére is, hogy már 1955-öt írunk - még erőteljesen érezhető a némafilmes hatás, és ezt a benyomást a szereplők színészi eszköztára csak tovább erősíti. Furcsa módon azonban ez csak jót tett a filmnek. Ugyan én sem tagadhatom, hogy a magát Jézusnak képzelő Johannes szerepében feltűnő Preben Lerdorff Rye játéka sok esetben bizony nálam is kiverte a biztosítékot, mégsem volt annyira idegesítő, mint példának okáért a Jeanne d'Arcot játszó Renée Falconetti kínszenvedése (és ezáltal az enyém is).

Ha más is kíváncsi erre a tényleg nem mindennapi műre, és nem riad meg a témától, továbbá szereti a lassan csordogáló műveket, abban az esetben mindenképp tegyen egy próbát a filmmel, melynek a végén - hozzám hasonlóan - még akár egy megmagyarázhatatlan kellemes érzés is átjárhatja a lelkét.

https://ok.ru/video/2393545968238