Dánia (Det Danske, Panorama), 102 perc, Eastmancolor, dráma

Rendező: Gabriel Axel

Producer: Just Betzer, Bo Christensen, Benni Korzen

Operatőr: Henning Kristiansen

Forgatókönyv: Gabriel Axel, Karen Blixen regényéből

Zene: Per Nørgård

Szereplők: Stéphane Audran, Birgitte Federspiel, Bodil Kjaer, Jarl Kulle, Bibi Andersson, Jean-Philippe Lafont, Vibeke Hastrup, Hanne Stensgaard, Bendt Rothe, Pouel Kern

A Filmről

A 19. században játszódó Babette lakomája egy férjét és fiát elvesztő, a francia polgárháborúból Dániába menekülő párizsi asszony (Stéphane Audran) és az őt befogadó, házvezetőnőként alkalmazó testvérpár, Filippa (Bodil Kjaer) és Martine (Birgitte Federspiel) illetve a lelkész apjuk (Pouel Kern) halála után a gondjaikra bízott, szigorú elvek mentén szervezett, az élet élvezetéről szinte teljes mértékben lemondó protestáns gyülekezet felemelő története. Babette szerény párizsi lottónyereményét arra fordítja, hogy a protestáns gyülekezetet alapító lelkész születésének 100. évfordulójának alkalmából a legfinomabb fogásokat felvonultató vacsorát adjon a közösségnek – akik viszont elhatározzák, bár elfogadják a meghívást, de tartva a kárhozattól, nem fogják élvezni a lakoma "ördögien csábító" ízeit. A vacsora alatt a helyiek fokozatosan újra felfedezik az élet örömét és konyhaművészet titkait.

Akik ismerik Karen Blixen (Isak Dinesen írói álnéven írt) regényét, bizonyára egyetértenek azzal, hogy Gabriel Axel filmje számos más erénye mellett nagyszerű példája a jó adaptációnak. A történetet a film egy norvég kisvárosból Dániába, a szeles Jütland partvidékére helyezi át. Ez valójában a rendező első okos lépése, hogy újraértelmezze a két nővér önmegtartóztató élete és az ünnepi menü fényűző hedonizmusa közötti kapcsolatot. Ahogy Babette, úgy Axel is varázslónak bizonyult, s a szerény, ám magával ragadóan érzékeny és kedves alkotás megteremtésében nagy segítségre voltak a színészek, akik közül többet is ismerhetünk Ingman Bergman és Carl Theodor Dreyer klasszikusaiból.

A film megtévesztően egyszerű története mögött a vallás és az élet egyfajta példázata vagy meséje van. A melegszívű, szellemes és bölcs film egyfajta elmélkedés a szeretetről, a hitről és a művészetről, miközben megmutatja, hogy egy ember erőfeszítései miképp hozhatnak egyfajta színt, örömöt és szeretetet egy alapvetően zárkózott, zord és szigorú közösség életébe. Ugyanakkor a film a gasztronómia ünnepe is, hiszen az alig több, mint másfél órás játékidő harmadát egy francia lakoma előkészületei és az ételek elfogyasztása teszi ki. A Babette lakomája a dán filmművészet kiemelkedő alkotása, amelyet 1988-ban a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjával tüntettek ki, Cannes-ban pedig elnyerte az ökomenikus zsűri elismerését.

Érdekességek

- Catherine Deneuve visszautasította a főszerepet, mivel korábbi, kevésbé kifinomult szerepekben tett próbálkozásai negatív visszhangra találtak az alkotók körében.

- A filmben említett legendás párizsi étterem, a Café Anglais valóban létezett, 1802-ben nyílt meg, nevét az angol stílus iránti korabeli rajongás ihlette. Bár kezdetben nem volt különösebben figyelemreméltó, az étterem a második francia császárság alatt érte el a fénykorát, amikor a párizsi arisztokrácia, politikai elit és művészek kedvelt találkozóhelyévé vált. A Café Anglais történetének egyik csúcspontja az 1867-es „Dîner des Trois Empereurs” volt, egy extravagáns lakoma, amelyen III. Napóleon, II. Sándor orosz cár és II. Vilmos porosz császár is részt vett. 

- A lakoma egyik fénypontja a cailles en sarcophage, vagyis szarvasgombával töltött fürj leveles tésztaágyon, amely a francia gasztronómia komplexitását és kifinomultságát testesíti meg. Ez az étel a 19. századi francia konyhaművészet egyik ikonikus darabja, amelynek elkészítése komoly technikai felkészültséget és időráfordítást igényel. 

Vélemény

Tegye fel a kezét, aki valaha is hallott erről a filmről. Gyanítom nem sokan jelentkeznének. Azok pedig még kevesebben vannak, akik látták is. Természetesen én sem tettem volna fel a kezemet, van azonban egyvalaki akiről lehet tudni, hogy nemcsak látta a filmet, hanem az egyik kedvenc alkotásának nevezte. Ez a személy nem más, mint a nemrég elhunyt Ferenc pápa, aki egyik kedvenc filmjeként aposztrofálta Gabriel Axel alkotását. Nem meglepő tehát, hogy a Babette lakomája bekerült a Vatikáni Filmlista 45 filmje közé, ráadásul rögtön az egyházi szempontból legfontosabb kategória, a "vallás" 15 alkotása egyikeként.

Én sajnos nem tudok ennyire elismerően nyilatkozni a filmről, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a témájából adódóan - és most nem csak a vallásra gondolok - számomra eleve nehezebben ment a kapcsolódás. A Babette lakomája egy lassú ritmusú, szemlélődő film, amely nem igazán kínál hagyományos értelemben vett izgalmakat, fordulatokat vagy drámai csúcspontokat. Így leginkább azoknak ajánlanám, akik értékelik az egyszerű emberi gesztusokat, a belső átalakulást és a spirituális finomságokat. Ugyanis itt azon kívül, hogy megismerünk két, szigorúan vallásos neveltetésben részesülő hölgyet, akiknek egyszerű és áhítattal teli életét mindösszesen kétszer zavarta meg egy másik világ igézete, nem történik túl sok minden. Először Martina szívét rabolta el egy délceg huszártiszt, majd a szép hangú Philippát kísértette meg a siker egy neves francia operaénekes személyében. Ezt az igencsak egyhangú és monoton életet bolygatja meg kissé a francia házvezetőnő megjelenése, de ettől se várjunk túl sok izgalmat, mert mindössze annyi történik, hogy a címbéli lakoma hatására megváltozik a helyi vallási közösség világlátása. Régi sérelmek oldódnak, emberek nyílnak meg egymás felé, az elfojtott életöröm finoman visszaszivárog a falak közé.

Akik szeretik nézni, ahogy mások finomabbnál finomabb ételeket kóstolgatnak, azoknak sem feltétlenül lesz emlékezetes élmény ez a film – különösen, ha a látványos gasztronómia és a kulináris kreativitás a fő szempontjuk. A Babette lakomája ugyanis nem egy főzőműsor látványvilágával hat, hanem inkább a lelkek „megtisztulásáról”, az elfogadásról és megbékélésről mesél. Ugyan a film számomra nem jelentett maradandó élményt, elvitathatatlan, hogy a film mögött mélyebb, spirituális rétegek húzódnak meg. A lakoma nemcsak gasztronómiai esemény, hanem egyfajta belső megtisztulás, amely során a közösség tagjai újra egymás felé fordulnak, elfeledett érzések élednek újra, sérelmek bocsáttatnak meg.
Nem véletlen, hogy mindez a krisztusi utolsó vacsora szimbolikáját idézi: ahogyan Jézus megtörte a kenyeret tanítványaival, úgy Babette is önzetlenül szolgálja fel a maga „áldozati lakomáját”. A vacsora nemcsak a testet, hanem a lelket is táplálja – csendben, szerényen, de megrendítő erejűen. Ez az a réteg, amit talán még azok is észrevesznek a filmben, akik – hozzám hasonlóan – nem tudnak teljes szívvel rajongani érte.

https://videa.hu/videok/film-animacio/babette-lakomaja-szinkronos1987-film-animacio-kUXLCzGix5r42ajq

Ítélet: 10/6