Japán (Shochiku), 136 perc, ff, dráma

Rendező: Ozu Jaszudzsiro

A Filmről

Ozu Jaszudzsiro filmjeinek döntő többségében, ahogy a Tokiói történetben is, a történetek központjában egyszerű emberek, általában egy család áll. Az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb japán filmrendezője ugyanis azt gondolja a világról, legalábbis filmjei révén erre a megállapításra juthat a néző, hogy a világ legfontosabb dolgai a hétköznapi események sorában, lényegtelennek tűnő gesztusokban, gyorsan elrebbenő pillanatokban, apró érzelmi rezdülésekben keresendők. Ozu filmjei bámulatosan keveset mondóak, csalókán egyszerű esetekről szólnak, többnyire a japán középosztály családi és munkahelyi életének hétköznapjait ábrázolják mindenféle drámai vagy stilisztikai hangsúlyozás nélkül. 

A japán filmművészet egyik legnagyobb klasszikusának számító Tokiói történet egy pár napos utazás eseményeit öleli fel. A vidéken élő idős Hirajama házaspár (Rjú Csisu, Higasijama Csieko) felkerekednek otthonukból, hogy meglátogassák felnőtt gyermekeiket Tokióban. Egész életüket tengerparti falujukban töltötték, így nagy reményeket fűznek a kiránduláshoz, de látogatásuk csak kiábrándultságot hoz. A gyerekek fontosabbnak tartják saját életüket, mint hogy körbevezessék szüleiket, egyedül a háborúban elhunyt fiuk özvegye, Noriko (Hara Szecuko) foglalkozik velük őszinte szeretettel. Hogy megszabaduljanak az öregektől, inkább befizetik őket egy zajos tengerparti üdülőbe, csak ne legyenek láb alatt. A szülők egyre kellemetlenebbül érzik magukat, és úgy döntenek, hogy idő előtt hazautaznak. Az asszony a hazafele tartó úton rosszul lesz, és hamarosan meghal.

A Tokiói történetben minden megvan, ami a rendezőt szemléletben és kifejezésben mindenki mástól megkülönbözteti. Egy filmregényt látunk, amely nem dramaturgiai szabályoknak engedelmeskedik, nem jól előkészített drámai csúcspontok felé tart, hanem lassan halad előre, ráérősen elidőzve a cselekmény szempontjából kevéssé lényeges részleteknél és látványoknál, s feltűnően kerüli a hatásos jeleneteket. Ozu Jaszudzsiro rendező a családi konfliktust nem heves vitákkal vagy érzelemtől fűtött jelenetekkel ábrázolja, hanem egy lassan kibontakozó folyamatként jeleníti meg, melyet a háború utáni Tokió látképeivel tesz még élethűbbé. A szereplők visszafogott, minimalista eszköztárral dolgoznak, mintegy a belső világukban élnek.

Ozu kamerája ezt a belső világot kutatja, annak külső megnyilvánulásait próbálja lencsevégre kapni, mindezt ráadásul egy egészen statikus, csak rá jellemző formanyelvvel teszi, amelynek titka, hogy nem mozog a kamera. Emellett ebben a filmjében is előszeretettel alkalmazza az azóta híressé vált ún. "tatami-szemszöget". Alacsony kameraállásból - egy tatamin üldögélő ember szemszögéből – figyelhetjük átlagos emberek szokványos gondjait-bajait. Mindezek lehetőséget adnak a szemlélődésre, hogy odafigyeljen a néző, vagy hogy legyen ideje elidőzni egy-egy tekinteten, így arra is lehetősége nyílik, hogy azt is megérezze, mire gondolhat egy-egy szereplő.

A film a generációk közti meg nem értés, illetőleg a nagyvárosi és vidéki életforma problémáit boncolgatja, ezáltal egy előképet fest az új gazdasági renddel érkező felszínes életformáról. Felépült ugyanis a modern városi társadalomban egy olyan fal, amely lehetetlenné teszi a generációk közötti párbeszédet és ez a fal generációról generációra egyre nagyobbnak és áthatolhatatlanabbnak tűnik. Ozu azonban az orrunknál fogva vezet bennünket, a Tokiói történet ugyanis valami egészen másról szól, mint amit látunk. A film dialógusai semmitmondónak és egyszerűnek tűnnek, de a film valódi hatása csak a megtekintése után erősödik, s akkor elmélkedhetünk azon is, hogy a párbeszédek naturálisan semmitmondóak, vagy mégis nagy fegyelemmel és műgonddal vannak-e adagolva.

Általában az amerikai stúdiók szoktak saját verziókat készíteni külföldi filmekből, jelen esetben azonban fordított a helyzet, ugyanis történetünk Leo McCarey 1937-es Adj esélyt a holnapnak (Make Way for Tomorrow) című filmjén alapul. A film rendezője ugyan nem látta a filmet, de a társ-forgatókönyvíró Kogo Noda viszont igen. A számos filmkritikus által mintegy hét évtizede örök klasszikusnak tartott alkotást 2012-ben a Sight & Sound brit filmes magazin a filmrendezők körében végzett felmérést eredményeként a filmtörténet legjobb alkotásának választotta.

Érdekességek

- Ozu Jaszudzsiro kizárólag olyan színészeket és stábtagokat kért fel filmjéhez, akikkel már korábban is dolgozott együtt.

- Ozu Jaszudzsiro és Kogo Noda 103 napig dolgoztak a forgatókönyvön, majd magát a filmet rekordsebességgel forgatták le, ugyanis a film 4 hónap alatt elkészült.

Vélemény

A filmes kalandom során szerencsére eddig meglehetősen ritkán futottam bele olyan filmbe, ami csalódást okozott volna vagy kifejezetten unalmasnak tartottam volna, most azonban az utóbbi eset következett be. Ráadásul rögtön megfogalmazódott bennem a kérdés, miért is tartják a kritikusok közül sokan az egyik legjobb filmnek. Ezzel a megállapítással egyáltalán nem értek egyet, de nem véletlen nem vagyok filmkritikus, hanem csak lelkes mezei filmrajongó.

Filmünk esetében a problémákat csak tetézi, hogy a néhány sorban is összefoglalható, meglehetősen szürke történet elbeszélése több mint két órába telik. Egyhangú eseménysort láthatunk, amiben nincsenek drámai csúcspontok, sőt még események is alig – inkább csak jelentéktelen témákról való tapintatos eszmecserék. Ehhez jön a lassú vágás, a korabeli kommunikációs stílusból fakadó nagyon elnyújtott, de mégis felületes párbeszédek, és az ugyanolyan napok szürke egymásutánisága.

Mindezek mellett én a színészi teljesítményeket sem értékeltem sokra és a speciális kamerabeállításoknak köszönhetően szinte végig olyan érzésem volt a film nézése során, mintha a Szomszédok egész estés verzióját néztem volna. Továbbá telis-tele volt a film felesleges művészieskedéssel, melynek során tokiói nagytotálok, hosszú beállítások és újra meg újra felbukkanó mozdulatlan állóképek kerülnek elénk. Ezek ráadásul egyáltalán nem izgatták fel a vizuális érdeklődésemet, mert többnyire csak ugyanazok az elhagyatott helyek (állomás, gyárkémények, vezetékek) villanntak fel bizonyos időközönként.

A film egyetlen pozitívumaként a témaválasztást említhetem, ami talán gondolkodásra késztethet bennünket. Felvetődik ugyanis a kérdés, hogy tényleg a gyerekek hibája-e, ha napi elfoglaltságaik mellett egyre kevesebb idejük marad idős szüleikre, vagy természetesnek tekinthetjük ezt a folyamatot, amit el kell fogadni. Ha már az 50-es években is előkerült ez a probléma, úgy gondolom a mai rohanó világban ez a kérdés bizony még inkább aktuális és felértékelődik.

A Tokiói történet nem kifejezetten közönségfilm, mivel irgalmatlanul lassan és eseménytelenül telnek benne a percek. Így aki hozzám hasonlóan nem tudja átvenni a film sajátos tempóját, az könnyen belepusztulhat az unalomba. Akik azonban képesek az élet unalmasnak látszó mozzanatait hosszan és békésen szemlélni, ők mindenképp tegyenek egy próbát vele.

https://videa.hu/videok/film-animacio/tokioi-tortenet-drama-azsiai-VQeAFwM7KzdBX8eL

Ítélet: 10/4