USA (Mercury, Columbia), 88 perc, ff, film noir

A Filmről

Orson Welles szerint ezt a filmet a teljes elkeseredés hívta életre, mivel színháza, a Mercury Theatre éppen a 80 nap alatt a Föld körül musical-verzióját készült bemutatni, amikor elfogyott a költségvetése. Welles jóformán véletlenszerűen talált rá egy ponyvaregényre (If I Die Before I Wake), majd olyan gazdag és különös történetet gyúrt belőle, amely garantáltan nem hagyta nyugodni Harry Cohnt, a Columbia filmstúdió vezetőjét. Miután Az óra körbejár (The Stranger, 1946) című filmjével bebizonyította, hogy tud ő "normális" filmet is csinálni, Orson Welles ezúttal visszatér a noir műfajához.

Az ír származású tengerész Michael O’Hara (Orson Welles) némi unszolás hatására elvállal egy munkát a mozgássérült sztárügyvéd, Arthur Bannister (Everett Sloane) yachtján, miután megmenti annak feleségét, Elsa Bannistert (Rita Hayworth) néhány suhanctól. Útközben felveszik a hajóra a folyamatosan izzadó George Grisbyt (Glenn Anders), Bannister munkatársát. Michael természetesen belezúg a végzet asszonyába, a végtelenül szexis Elsába és úgy tűnik, hogy érzéseik kölcsönösek. Közben Grisby rábeszéli a matrózt egy furcsa terv végrehajtására, aminek a lényege, hogy meg kell ölnie őt 5 ezer dollárért cserébe. Mivel Michaelnek szüksége van a pénzre, hogy megszökhessen álmai asszonyával, így belemegy a tervbe. Azonban Grisbyt valóban meggyilkolják és az első számú gyanúsított természetesen Michael lesz, akit Bannister véd a bíróságon, de ő közben tudomást szerez felesége és Michael kapcsolatáról.

Rita Hayworth a forgatás idején még Orson Welles felesége volt, Welles azonban a film kedvéért fogta magát és lenyíratta a színésznő védjegyévé vált hosszú haját, majd szőkére festette, szándékosan leértékelve ezzel a stúdió vagyontárgyát. Mindezt még azelőtt tette, mielőtt kiderült volna, hogy a színésznő ezúttal nem a Gildában megismert rokonszenves bombázó szerepét fogja játszani, hanem egy olyan sötét végzet asszonyát, akinek ezáltal még a szexuális kisugárzása is taszítóvá válik. Hogy a színésznő imidzsét megmentse, Cohn megkövetelte Wellestől, hogy „glamour”-jeleneteket is illesszen a filmbe, és beszúratott egy olyan jelenetet is, amelyikben Hayworth korábbi filmjeihez hasonlóan dalra fakad.

Welles meggyőzően alakítja az összezavarodott és kétségbeesett embert, aki próbálja a rejtélyes gyilkossági ügy darabkáit összerakni, miután kezd ráébredni, hogy bolondot csináltak belőle. Rita Hayworth Elsája pedig egy vérbeli végzet asszonya, aki az egész film során a saját érdekeit szem előtt tartva manipulálja a környezetében lévő férfiakat. Everett Sloane kissé jelentéktelen karakterét pedig ügy dobták fel, hogy Welles kitalálta, hogy Sloane legyen mozgássérült. 

A sanghaji asszony egy törött film tükre, a lángelme szilánkjaival, melyek sehogyan sem tudnak értelmes egésszé összeállni. Az eredeti, rendezői verzió ugyanis 155 perc hosszú volt, Cohn azonban többször is újravágatta, még a híres tükörtermi zárójelenetet is megrövidíttette, de maga Orson Welles is többször újraírta a jeleneteket a forgatás idején, stábja nagy megrökönyödésére. Apropó zárójelenet, a híres tükörteremben játszódó zárójelenetet Welles expresszionista stílusúnak álmodta meg, amilyet Robert Wiene Dr. Caligarijában látott. A tükörterem sajátos hangulata egyébként a speciális effektek mesterének, Lawrence W. Butlernek is köszönhető. A kinti felvételek expresszionista stílusú megoldása még nagyobb kihívást jelentett, a ferde kameraállások miatt kiégett képek elkerüléséért Charles Lawton Jr. operatőr számos próbafelvételt készített.

Hiába tartják számon a film noir egyik alapfilmjeként, A sanghaji asszony sosem kapott elismerést, bemutatója idején is inkább katasztrofálisnak tartották, a kritika is mérsékelt lelkesedéssel fogadta, azonban mint annyiszor már a filmtörténelemben, az utókor ezt is jóval többre értékeli, mint a maga kora. A mai napig vita tárgyát képezi, hogy rontott vagy javított a helyzeten, hogy a filmstúdió erősen megvágta és újraszerkesztette a filmet. Mindenesetre ezen film után Welles 11 évig nem is készített másik filmet Hollywoodban az 1958-as A gonosz erejéig (Touch of Evil). Nem mellékesen pedig kevéssel a premier után kimondták Rita Hayworth és Orson Welles válását is.

Érdekességek

- A Columbia főnöke, Harry Cohn azt mondta Orson Wellesnek, hogy még egyszer nem veszi fel producernek, rendezőnek és színésznek ugyanazt az embert, mert így nem tudja kirúgni.

- Az anekdota szerint Welles 155 perces változatának stúdióvetítésén Harry Cohn ezer dollárt ajánlott fel annak, aki elmagyarázza neki a történetet. Ezután úgy döntött, az érthetőség kedvéért átrendezi a jeleneteket – a bírósággal kezdi, és az előzményeket flashbackek formájában mesélteti el –, de végül elállt a tervtől, amely túl sok pótforgatást igényelt volna, ezzel szinte megduplázva a film költségvetését. 

- Welles több, mint egy héten át, este fél 11 és hajnali 5 között maga festette a díszletet is.

- Welles sokszor durva és manipulatív módon bánt a színészeivel. Olykor szándékosan hergelte őket, hogy a felvételen valóban idegesnek tűnjenek. Máskor zavarba hozta őket, hogy elfelejtsék a szövegüket, és kénytelenek legyenek improvizálni.

- A filmben szereplő jachtot, a Zacát napi 1500 dollárért (és a személyzet ingyen ebédjéért cserébe) bérelték Errol Flynntől. A forgatás mindig megállt, amikor Flynn hosszabb-rövidebb időre eltűnt, a szerződésben ugyanis az állt, hogy csak a jelenlétében lehet használni a hajót. Flynn ugyan hivatalosan nem szerepel a filmben, egy jelenet hátterében, egy asztalnál cigarettázva felfedezhető.

- Az Acapulcóhoz közeli mexikói jelenetek forgatása cseppet sem volt zökkenőmentes: az őrült hőség miatt Rita Hayworth összeesett, majd lebetegedett (egy hónapra le is állt miatta a forgatás, ami jelentős költségnövekedést eredményezett).

- A tengerparti szikláról, amelyről Elsa az óceánba ugrik, el kellett távolítani a mérgező érintésű kagylókat, és miközben Rita Hayworth a habokat szelte, kamerán kívül egy úszóbajnok kísérte, akinek a feladata a barrakudák távoltartása volt.

- A forgatás során az egyik segédoperatőr szívinfarktust kapott a tűző napon és holtan esett össze. Erroll Flynn némi alkohol befolyása alatt, az ősi tengerész szokás szerint megpróbálta a habok közé temetni. Wellesnek szerencsére sikerült idejében értesítenie a tragédiáról a hatóságokat.

- A forgatás során Orson Wellest megcsípte egy rovar, aminek következtében az arca és a szeme környéke mintegy kétszeresére dagadt.

Vélemény

Nyilvánvaló volt, hogy Orson Welles nem képes megismételni azt a bravúrt, amit az első filmjével, az Aranypolgárral elért, miszerint egy minden szempontból tökéletes filmet tett le asz asztalra. Azt azonban most is bátran kijelenthetem (ez már a harmadik filmje, amit látok), hogy Orson Welles egy meg nem értett zseni. A többi filmjéhez hasonlóan ez is kimagasló látványvilággal rendelkezik, ebben a filmjében is előszeretettel alkalmazza az Aranypolgárban már alkalmazott expresszionista képi világ vagy a felülről történő fényképezés.

Az egyértelmű, hogy kicsit szedett-vetettnek tűnik a film, aminek feltehetően nem csak az az oka, hogy a stúdió belekényszerített szükségtelen jeleneteket, hanem valószínűleg az is, hogy a Welles által készre vágott 155 percből kivettek mintegy 70 percet. Ha ez nem történik meg, abban az esetben lehet összefüggőbb lett volna a történet, de akkor meg az lett volna a vád, hogy túl hosszú lett. Mivel nem tudom, hogy milyen volt az eredeti verzió, ezért nincs összehasonlítási alapom. Szerencsére azért a film sava-borsa, azaz a sötét atmoszférája az újraszerkesztett/vágott verzióban is megmaradt, ami valamelyest feledtetni tudja a forgatókönyv és történetvezetés hibáit.

Való igaz, hogy a film kicsit nehezen indult be, és egyik karakternél sem tudjuk meg igazán, hogy mi vezérli őket. A szereplők motivációiról inkább csak elrejtve szerezhet a néző tudomást. A film második fele viszont remekül fel lett építve, még ha kissé zavarosnak is tűnik a történet. Welles jól játszadozik a feszültségépítéssel, és amikor már azt hisszük, hogy tudjuk mi következik, akkor előáll valami egészen mással, valami meglepő dologgal. Volt valami különös hangulata az egész filmnek, ami megfogott, aminek köszönhetően nekem sikerült jó szájízzel felállnom a székből a film végén. Ehhez nagy mértékben hozzájárult a zseniálisan megkomponált tükörtermes zárójelenet. Nem véletlen, hogy a mai napig az amerikai filmtörténelem egyik legjobb jeleneteként tartják számon.

És miért kell még megnézni mindenkinek (főleg a hozzám hasonló hímnemű egyedeknek) a filmet? A válasz nem más, mint: Rita Hayworth. Én ugyan eddig csak az egyik kedvenc filmem, A remény rabjai egyik kulcsjelenetében láttam őt feltűnni egy ikonikus poszter formájában, most azonban már kezdem érteni, miért is volt oda érte a maga korában az összes férfi. (Érdekességképpen megjegyzem, hogy a könyv eredeti címe, amiből a film készült: Rita Hayworth and the Shawshank Redemption). Ráadásul ebben a filmben még a haját is platinaszőkére festették, hogy még jobban kidomborítsák az amúgy is hatalmas szexuális vonzerejét.

A shanghaji asszony minden problémája és hibája ellenére is egy fantáziadús és bonyolult noir, amely a legtöbb Orson Welles filmhez hasonlóan vizuálisan szempontból kimagasló minőségű. Ugyanakkor a néhol talán túlbonyolítottnak tűnő, sőt akár zavarosnak is nevezhető történetvezetése még a hozzám hasonlóan gyakorlottabb nézőket is képes összezavarni, mivel ahogy azt egy jó noir-tól megszokhattuk, időközben kiderül, hogy semmi sem egészen az, aminek látszik.

https://ok.ru/video/1052822342296

Ítélet: 10/7,5