USA (De Laurentiis), 120 perc, színes, thriller

Rendező: David Lynch

A Filmről

Jeffrey Beaumont (Kyle MacLachlan) apja súlyos szélütést szenved, ezért a fiatalember hazatér a főiskoláról egy Lumberton nevű kisvárosba. A kórházból hazafelé tartva üres telken halad át, ahol egy levágott fület talál. Mivel a szomszédjában épp egy rendőr (George Dickerson) lakik, elviszi hozzá a bűneset bizonyítékát. A kíváncsisága nem hagyja nyugodni, így a rendőr lányával, Sandyvel (Laura Dern) maga is nyomozni kezd és a szálak Dorothy Vallens (Isabella Rossellini) lakásába vezetnek, akinek egy pszichopata bűnöző, Frank (Dennis Hopper) rabolta el a férjét és gyerekét. Jeffrey végül elkezd szépen lassan süllyedni az ártatlan kisváros addig ismeretlen sötét oldalának mocskában.

David Lynch 1984-ben nagyon maga alatt volt. Előző filmje, a Dűne hatalmas bukásnak bizonyult, ami után megfogadta, hogy csak olyan filmet fog készíteni, amibe senki más nem szól bele és rendezőként teljes szabadságot élvezhet. Ekkor vette elő egy korábbi filmötletét, ami csupán néhány megérzésre és ötletre épült. Az egyik gondolat a levágott emberi fülre épült, a másik a Blue Velvet című dallal és az ahhoz kapcsolódó életérzéssel volt kapcsolatos, a harmadik pedig egy olyan történet volt, amelyben a hős belopakodik egy lány szobájába és felfigyel egy gyilkosságra. Lynch a saját bevallása szerint is vért izzadt azért, hogy a három ötletből valahogy egy filmet rakjon össze, ám végül sikerrel járt.

Ennél nagyobb gond volt, hogy az erőteljesen szexuális és erőszakos tartalom miatt a nagyobb stúdiók rendre visszadobták az ötletét. Ráadásul az eredetileg kinézett színészek, köztük a főszerepre kinézett Val Kilmer, szintén nemet mondtak az ajánlatra az igencsak kényes tartalom miatt. Végül az a Dino De Laurentiis nyújtott segítő kezet, akivel a Dűnén is együtt dolgozott, viszont a függetlenségért cserébe azt szabta feltételül, hogy a költségvetés nem lépheti túl a hatmillió dollárt. A De Laurentiisszel kötött szerződésben Lynch egy kétórás film elkészítését vállalta egy fiúról, aki a főiskolából hazatérve egy perverz viszonyba keveredik egy idősebb nővel és ezzel kivívja egy pszichopata őrült haragját, ám a rendező nem bírt magával, és az első verzió 4 órás lett, így rengeteget kellett vágni belőle. A kihagyott jelenetekről egészen 2011-ig azt hitték, hogy elvesztek, ám egy későbbi Blu-ray kiadásra felkerült belőlük 50 percnyi anyag, köztük néhány elég durva jelenettel – egy nő például meggyújtja a saját mellbimbóit.

A siker egyáltalán nem volt garantált, mivel a nagyobb nevek  mind nemet mondtak, így végül a film legnagyobb sztárja az a Dennis Hopper lett, aki leginkább a nehéz természetéről volt híres. A nemi erőszak nyílt színi ábrázolása és Hopper a szadista pszichopata szerepében komoly vihart kavart Lynch zavarba ejtő, álomszerűen rejtélyes mozija körül. Kyle MacLachlan és Laura Dern igéző a két naiv fiatal szerepében, míg Dennis Hopper rémisztő és mocskos szájú őrültje a filmtörténet egyik feledhetetlen pszichopatája, mégis valami bizarr módon magával is tud minket ragadni. Ám legyenek az imént felsorolt színészek bármily nagyszerűek, Isabella Rossellini lágy erotikával, jó adag melankóliával és belső fájdalommal telített játéka a film talán legfrusztrálóbb pontja. Búgó hangjával, zavarodott pillantásaival és érzéki kisugárzásával a David Lynch-féle filmográfia egyik legenigmatikusabb s legtragikusabb női karakterét nyújtja. Meg kell még említenünk Dean Stockwell alakítását Frank társának, a megtévesztően kedélyes Bennek a szerepében, aki bár csak egyetlen jelenetben tűnik fel, gonoszságban majdnem utoléri mesterét.

Angelo Badalamenti itt dolgozott először együtt a rendezővel (első komolyabb munkája is volt), az ő gyümölcsöző kapcsolatuk leginkább a Morricone-Leone párossal mérhető össze. Kellemes dallamai jól ellenpontozzák, vagy éppen hozzáadnak a rohadó, végletekig megszerkesztett, 50-es évekre hajazó képi világhoz. Bobby Vinton címadó dala is a legmegfelelőbb helyeken hangzik el a remek Isabella Rossellini tálalásában, az In Dreams-t előadó jelenetsornál szürreálisabbat pedig kevesebbet fogunk látni.

Lehetséges, hogy Lynch filmjének régi fénye mára megkopott, de a hatását nem szabad letagadni, vagy megkérdőjelezni. Mára a Kék bársony az egyik legnagyszerűbb amerikai filmnek számít, David Lynch karrierjében pedig vitathatatlanul az egyik csúcspont. A sötét erotikus történetek divatját a legtöbben az Elemi ösztönhöz (Basic Instinct, 1992) kötik, azonban már a Kék bársony is erősen ludas volt ebben, amit jól jelez például az 1987-es Végzetes vonzerő (Fatal Attraction) is. Nem mellesleg ez volt a rendező első olyan filmje, amiben először láthattuk a művészi kézjegyeit - kisváros sötét titkokkal, szürrealizmus, bizarr humr, furcsa és félelmetes alakok - ami az alapot jelentette az olyan későbbi filmeknek, mint a Veszett a világ (Wild at Heart, 1990), a  Lost Highway (1997) és a Mulholland Drive (2001) és legendás sorozatának, a Twin Peaksnek (1990).

Érdekességek

- A női főszerepet Lynch kifejezetten Debbie Harry-nek írta, akinek viszont elege volt abból, hogy minden rendező csakis csodabogárként látta, így nemet mondott, és ugyanígy tett a német Hanna Schygulla és a brit Helen Mirren is, így végül a rendező annak az Isabella Rossellininek adta a szerepet, aki addig csak reklámokban szerepelt, és akivel véletlen találkozott egy New York-i étteremben. Kettejük együttműködése annyira jól sikerült, hogy a Kék bársony forgatásán intim viszonyba bonyolódtak egymással és öt évig voltak élettársak.

- Frank szerepét Harry Dean Stantonnak ajánlották fel, majd Steven Berkoffnak, Dennis Hopper csak később került a képbe, ám ő valósággal megőrült azért, hogy eljátszhassa a mániákus gyilkost.

- Annak a jelenetnek a forgatása során, amikor a megerőszakolt Isabella Rossellini kilép az utcára, sok helybéli bejelentést tett a rendőrségre. Ezután a helyi rendőrség megtiltotta a stábnak, hogy nyilvános helyeken forgassanak.

- Azt a jelenetet, amikor Frank megerőszakolja Dorothyt, meglepően vidám hangulatban vették fel, a színésznő pedig azzal lepte meg Dennis Hoppert, hogy nem vett fel semmit a hálóköntöse alá. Erről nem tájékoztatta partnerét, aki csak ezt csak akkor vette észre, amikor szétnyitotta Rossellini combjait.

- A jelenetet, amelyben Jeffrey és Frank nyaktörő sebességgel elhajtanak, úgy vették fel, hogy a színpadi munkások rázták az (álló) autót, miközben mások lámpával a kezükben futottak el mellettük.

- Bobby Vinton Blue Velvet és Roy Orbison In Dreams című dala mellett Lynch szerette volna felhasználni a filmben egyik kedvenc dalát, a This Mortal Coil Song to the Siren című számát, de szerzői jogi okokból ez nem sikerült. Lynch azonban nem adta fel, és végül sikerült megszereznie a felhasználási jogokat, a dal szerepel is a Lost Highway egyik fontos jelenetében.

Vélemény

A pár hónappal ezelőtt tragikusan elhunyt David Lynch az egyik legeredetibb alkotónak számít filmes körökben, és ezt még szerintem azok is alátámasztják, akik nem feltétlen kedvelik a filmjeit. Egyrészt egy senki máshoz nem hasonlítható egyedi látásmóddal rendelkezik, továbbá szinte minden egyes alkotása (talán egy-két kivételtől eltekintve) beszédtémát szolgáltat a rajongói körében. Legelső filmje, a végtelenül szürreális és bizarr Radírfej után egy meglepően emberközpontú drámával (Az elefántember) lepett meg minket, majd megpróbált beállni a sorba és elkészítette a mind a mai napig legnagyobb baklövésének tartott Dűnét. A hatalmas bukás után döntött úgy, hogy magasról tojik a stúdiók és az átlagos mozinézők által támasztott igényeknek és elindul egy olyan úton és egy olyan stílusirányzat felé, ami (egyetlen kivételtől eltekintve) az összes későbbi filmjeit meghatározta.

Ennek az irányzatnak volt a legelső képviselője a Kék bársony, ahol minden olyan összetevőt felvonultat, ami későbbi filmjeit is meghatározta:idilli, ugyanakkor mégis nyugtalanító kisváros, groteszk karakterek, szürreális jelenetek, furcsa és álomszerű képek és nem utolsósorban a remekül megírt, felszín alatti események. A végeredmény pedig amellett, hogy Lynch egyik legmeghatározóbb alkotásává vált, mintegy előképet jelentett ikonikus televíziós sorozatához. A Twin Peaks alapjaiban változtatta meg a televíziózás történetét, és se szeri, se száma azoknak a későbbi híres sorozatoknak, melyek sosem jöhettek volna létre, ha Pete Martell nem találja meg Laura Palmer nejlonba csomagolt holttestét a folyóban, vagy ha úgy vesszük Jeffrey Beaumont nem találja meg a levágott fület a mezőn.

A Kék bársony hangulatát szinte lehetetlen leírni, egyszerűen át kell érezni. Ugyanakkor nyilvánvaló az a tény, hogy aki nem kedveli a rendező stílusát, az jobb ha el sem kezdi, aki viszont hozzám hasonlóan rajong David Lynch filmjeiért, annak igazi ínyencfalat lesz. Már a film első pár perce tökéletesen magával ragadja a nézőt, ugyanis olyat kapunk, amire egyáltalán nem számítunk (de mindenre van magyarázat). A főcím után a lehető leggiccsesebb mesekönyvhöz hasonlóan kapunk egy makulátlanul kék éggel, madárcsicsergéssel, kedves emberekkel, kertvárosi képekkel teli képsort. Majd szép lassan, komótosan belemerülünk egy végtelenül bizarr, abnormális és felettébb nyugtalanító őrületbe, aminek során csak kapkodjuk a fejünket és várjuk a magyarázatot, ami egy vérbeli Lynch-filmhez méltóan, nem igazán fogunk megkapni.

Ez azonban nem igazán zavar minket, mert az utánozhatatlan hangulat, valamint a thriller, noir és az abszurd vígjáték műfaj keveredése miatt, és a már említett kiszámíthatatlanság ellenére mégis egy megbonthatatlan, szerves egységet alkot. Mindezek mellé igazi bónuszként ráadásul emlékezetes karaktereket és az azokhoz tartozó színészi alakításokat is kapunk. A Dennis Hopper által alakított Frank Boothra egész egyszerűen szavak sincsenek. Nem is tudom mi járhatott Lynch fejében amikor megalkotta ezt a pszichopata őrültet, aki egy kéjgázzal töltött lélegeztető maszkkal szívja magát kiszámíthatatlan, egyszerre félelmetes és komikus gonosztevővé. Mellette pedig ott van a szintén remek Isabella Rossellini, aki nem mindennapi femme fatale-ként vonul be a filmtörténelem legemlékezetesebb karakterei közé, aki egyszerre áldozat és bizarr csábító.

A kék bársony nem csupán egy krimi vagy egy pszichothriller – David Lynch filmje egy hátborzongató utazás az amerikai álom legsötétebb bugyraiba. Egyszerre zavarba ejtő és lenyűgöző, nyugtalanító és hipnotikus. Az idilli kisvárosba rejtett elfojtott vágyak, a nyugtalanító hangulat, a groteszk karakterek és a mélyen elfojtott vágyak találkozása egy olyan moziélményt eredményez, amit lehetetlen elfelejteni. Akik vállalják ezt a különös utat, egy olyan filmélménnyel gazdagodnak, amely garantáltan velük marad – jóval a stáblista után is.

https://videa.hu/videok/film-animacio/kek-barsony-blue-velvet-1986-david-lynch-dean-stockwell-NEXFWs4ca5S6OS7L

Ítélet: 10/10