USA (Samuel Goldwyn, RKO), 172 perc, ff, dráma

Rendező: William Wyler

A Filmről

A kisvárosi történet alapjául egy TIME magazinban megjelent cikk szolgált, amely a II. világháborús veteránok civil életbe történő beilleszkedési zavarairól szólt. A film ezt a kérdéskört járja körül, egy olyan korszakban beszél a posztháborús beilleszkedés anomáliáiról amikor ténylegesen háborús veteránok tömege özönlött vissza a hátországba, tele feldolgozatlan lelki és testi traumákkal.

A film mindhárom főszereplője magával cipeli személyes démonait és valamiképpen fel kell dolgozniuk II. világháború okozta traumáikat, össze kell azokat egyeztetni családi életükkel és Boone City unalmas mindennapjaival. Al Stephenson (Fredric March) azzal küzd, hogy újból megismerhesse feleségét (Myrna Loy) és gyermekeit, akik nagyon megváltoztak mióta utoljára látta őket. Kezdetben úgy tűnik, hogy képes visszatérni a korábbi életéhez, még régi banktisztviselői munkáját is visszaszerzi. Később azonban az alkoholizmus jelei kezdenek rajta mutatkozni és a munkahelyén is problémát generál miután jóváhagy egy fedezet nélküli kölcsönt egy háborús veteránnak.

Homer Parrish (Harold Russell) mindkét kezét elveszítette a háborúban és a helyén kampókat visel, hazatérve szembesül azzal, hogy szinte lehetetlen újra felélesztenie régi érzelmeit menyasszonya, Wilma (Cathy O'Donnell) iránt. Testi fogyatékossága miatti aggodalmai láthatóan sokkal mélyebbek annál a félelemnél, hogy megváltozott kinézete miatt csak elutasítással és sajnálattal fog találkozni.

A harmadik férfi, Fred Derryt (Dana Andrews) állandó rémálmok gyötrik egykori bevetései miatt. Hazatérve azzal is szembesülnie kell, hogy felesége (Virginia Mayo) civilként már nem ugyanúgy tekint rá, mint háborús tisztként, Mivel semmilyen szakmai képesítése nincs a háború előttről, így egy alulfizetett állásba kényszerül, míg az asszony érdektelensége tovább szélesíti a kettejük közötti szakadékot. Végül bajtársa lányának, Peggy (Teresa Wright) személyében talál vigaszt és kölcsönös vonzalom alakul ki kettejük között, melyet Al nem néz jó szemmel.

William Wyler műve releváns képet mutat a háborúban megfáradt és megsérült Amerikáról: a munkanélküliségről, a leszerelt veteránok útkeresési válságáról, legfőképpen pedig a poszttraumás stressz (PTSD) okozta problémákról. Az Életünk legszebb évei azért is tekinthető rendhagyónak az álomgyári álomvilágban, mert szokatlanul erős tudatossággal kezeli az osztálykülönbségeket a három világháborús veterán, a jómódú Al, a középosztálybeli Homer és a munkáskörnyezetből származó Fred sorsának összevetésén keresztül. Noha a három férfi viszonyának ábrázolásában megfigyelhető némi szentimentalizmus, nem szabad arról megfeledkezni, hogy a hadszíntérről származó bajtársiasság egy időre valóban elmosta a társadalmi háttérből adódó különbségeket. A film forgatókönyvét Robert E. Sherwood írta MacKinlay Kantor Glory for me című regénye alapján, ami a film sikerének kulcsát jelentette. A film szándékosan nem akarta hősnek vagy különlegesnek bemutatni a főszereplőket, hiszen a lényeg az, hogy milliónyi hozzájuk hasonló átlag ember tért vissza a háborúból és hasonló problémákkal találták szemben magukat. A film hatásossága és ereje a karakterek realisztikus jellegéből fakad, és ez az oka annak is, hogy a mai napig élvezhető és aktuális a film.

A valódi háborús veterán Harold Russell alakítását számos kritika érte, annak ellenére is, hogy végül két Oscart is kapott. Mivel az Akadémia nem hitte, hogy a harctéren mindkét kezét elvesztő, amatőr színész eséllyel indulna a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában, ezért előre biztosították számára a tiszteletbeli trófeát  amiért "reményt és bátorságot adott alakításával a haza háborús veteránjainak". A gáláról végül két elismeréssel tért haza ugyanazért a szerepért, hiszen a legjobb férfi szereplő díját is megkapta végül – ilyen azóta sem történt. Színészi képességeinél jóval fontosabb, hogy a nézőközönség valódi háborús sérültként tekint rá, ily módon háttérbe szorítva a játékfilm szempontjait is. Közös jeleneteik jegyesével szívszorítóan gyengédek és kíméletlenül őszinték - kevés hozzájuk fogható pillanat akad az amerikai film történetében.

Az Életünk legszebb évei minden idők legjobb amerikai filmjének számít, amit háborús veteránokról készítettek. Kevés hollywoodi film állít ilyen emléket a maga koráról, Gregg Toland nagy mélységélességgel (deep focus) kísérletező operatőri munkája pedig egy kiemelkedő életpálya csúcsát jelenti. Wyler korkép drámája megjelenésekor nagy sikert hozott mind a kritikusok, mind pedig a nagyközönség előtt. A filmet nyolc Oscar-díjra is jelölték, melyből végül hetet (köztük a legjobb film, legjobb forgatókönyv és legjobb rendező díját) meg is kapott, míg Fredric March elnyerte élete második aranyszobrát a legjobb férfi főszereplő kategóriában.

William Wyler mára kicsit elfeledett filmje elképesztően nagyot szólt 1946-ban, ami egyben megnyitotta a veteránok visszailleszkedéséről szóló filmek sorát, és amely nyomdokában haladva készült el többek között a vietnámi háború idején játszódó A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978), Hazatérés (Coming Home, 1978) vagy éppen a Bombák földjén (The Hurt Locker, 2008).

Érdekességek

- Harold Russell egy kezében felrobbant bomba miatt elvesztette mindkét alkarját, és jellegzetes kampóval felszerelt műkarral élt. William Wyler a hadsereg egyik oktatófilmjében figyelt fel rá, mely a sérült katonák rehabilitációjáról szólt. 

- Wyler dühbe gurult, amikor megtudta, hogy Samuel Goldwyn színészi tréningre küldte Harold Rusellt, mert attól tartott, hogy azáltal elvész az a természetesség, amit felfedezett benne.

- William Wyler a légierő tagjaként maga is szolgált a háborúban, és a szereplők és a stáb jelentős részét is veteránok alkották. A rendező a háború alatt olyan zajnak volt kitéve a repülőgépben, amely akut halláskárosodáshoz vezetett.

- Wyler a hazatérő Al feleségével és gyerekeivel való első találkozásának jelenetében a saját hazatérését és annak érzéseit rekonstruálta.

- A film több mint 20 millió dolláros bevételre tett szert, amivel rengetegnek számított akkoriban, ugyanis addig csak az Elfújta a szél (1939) tudott ilyen sikeres lenni a kasszáknál. Mindezek mellett a film megdöntötte előbbi film nézettségi rekordját is, az Amerikai Egyesült Államokban 55 millióan, míg az Egyesült Királyságban 20 millión váltottak rá jegyet.

Vélemény

Az egyértelműen kijelenthető, hogy a film jókor volt jó helyen és azért is aratott hatalmas sikert, mert az akkori amerikai társadalmat és annak egyik legfontosabb problémáját mutatta be. Az Életünk legszebb évei nem egy tipikus háborús film, mert egyetlen csata jelenetet sem tartalmaz, de mégis egyfajta háborút mutat be, amelyben a háborúból hazatérő veteránok vívják meg a saját belső csatáikat és személyes háborújukat. Mindenkinek megvan a saját problémája, van akinek a magánélete, van akinek a munkája, és van akinek mindkettő hatalmas problémákat okoz civil életében.

A közel háromórás időtartam sokakat eltántoríthat a film megtekintésétől. Elsőre én is azt gondoltam, már csak a témája miatt is, hogy unalmas lesz a film, de visszavonom az előítéletemet. Nagy meglepetésemre ugyanis egyáltalán nem volt se vontatott, se unalmas. Ugyan nagy csavarok, és izgalmas jelenetek nincsenek a filmben, ezért néha úgy tűnik, mintha egy helyben toporogna a történet, holott csak a karakterek kidolgozása folyik, az viszont remekül meg lett oldva.

Vannak remekül megkomponált jelenetek a filmben. Az egyik ilyen filmes körökben is legtöbbet emlegetett pillanat, ahogy Russell a kampókezeivel zongorázik a bárban. Ugyan a cselekmény látszólag az előtérben zajlik, mégis inkább a háttérben zajló történés miatt válik izgalmassá a dolog. A hátsó sarokban éppen Fred bonyolít egy fontos telefonhívást, amire a kamera is ráfókuszál. Az itt alkalmazott deep focus (nagy mélységélesség) meglehetősen szokatlan volt még ekkoriban. És ha már szóba került Dana Andrews: sokakkal ellentétben nekem ő volt a kedvencem a filmben, az ő színészi teljesítménye nekem valamiért jobban tetszett, mint Oscar-díjat nyert kollégája, Fredric March alakítása.

Meglepetésemre a propaganda jellegű töltet csak kevéssé érződik a film során, csupán egy jelenetben jelenik meg a háborúellenesség és a film inkább a szereplők jellemfejlődésre és belső vívódásaira koncentrál. Ezzel szemben negatív kritika részemről, hogy ez a film sem kerülhette el a már szinte kötelező "happy end"-szerű lezárást. Jobban örültem volna egy kissé realisztikusabb befejezésnek, de abban a korszakban erre volt szüksége a nézőközönségnek.

Ítélet: 10/7,5