USA, Nagy-Britannia (Brooksfilms), 123 perc, ff, életrajzi dráma

Rendező: David Lynch

A Filmről

A XIX. század végi viktoriánus Angliában járunk, ahol Dr. Treves (Anthony Hopkins) elismert sebészként és az anatómia szakértőjeként különös érdeklődéssel fordul a testi elváltozások iránt. Egy cirkuszi torz emberek bemutatója kereteiben felkelti a figyelmét egy különösen sanyarú sorsú fiatalember, a születési rendellenességekkel küzdő John Merrick (John Hurt), akit mindenki csak "elefántembernek" csúfol. Az orvos alkut köt Merrick gondozójával (Freddie Jones), hogy tanulmányozhassa és bemutathassa John állapotát a Patológiai Intézet hallgatóinak. A kórházban azután kiderül, hogy John Merrick meggyötört kinézete és múltja ellenére értelmes, olvasni tudó ember. Miután híre meg, egyre többen akarják megismerni a beszámolók és újságcikkek alapján rendkívül értelmes és érzelmes csúfságot. Hiába tanulja meg azonban az illemet és a szokásokat, az emberek viszolygását és előítéleteit nem tudja legyőzni.

David Lynch első filmje, a Radírfej egy végletekig iparosodott világ, sziszegő gőzcsapok és mérges füstöt okádó gyárak víziója volt. Az elefántemberben is ráismerünk néhány témára és képre, de ezúttal nem valami ijesztő és rejtelmes metaforát kapunk, hanem egy megindító emberi történetet. Az Elefántember néven elhíresült, Próteusz-szindrómában szenvedő Joseph Merrick (a filmben hibásan John Merrick-ként szerepel) életét dolgozza föl, akinek teste és arca hátborzongató elváltozásokba kezdett kisgyermekkori betegségének köszönhetően. Története egyben megindító és szomorú, a szövődmények következtében csupán 27 évet élt, mindenki egy különc szörnyként tekintett rá, saját családja pedig kitagadta.

A produkció egyik legérdekesebb szála, hogy nem más hozta tető alá a filmet, mint maga a Mel Brooks. Ő pedig – miután Terrence Malick passzolta a munkát – kapott egy nevet: David Lynch. Ő pedig ha már megkapta a lehetőséget, többek közt Robert Wiene, F.W. Murnau és Fritz Lang hagyományainak méltó folytatójaként nyúlt a történethez. Ugyanakkor a film ragyogó korrajz is a múlt század végi Londonról. A gyönyörű, fekete-fehér széles vásznon úgy jelenik meg a XIX. század Londonja, mint a viktoriánus kor finnyás érzékenységének és az ipari forradalom sivárságának csúnya és nem kívánt gyermeke. Az utcák, a mutatványos sátrak sötétjére szinte pimaszul felel Treves vakítóan fehér otthona, vagy a pompázatos színházterem – éppen csak jelezve gazdagság-szegénység ellentétét. Mindezek mellett Lynch nagyon jó ízléssel kerül el minden giccset és még az esetleg felbukkanó szentimentalizmust is remek érzékkel csillapítja le anélkül, hogy a jelenetek az erejüket veszítenék.

Annak fényében különösen érdekes ez a fajta képi visszafogottság, hogy a rendező elég expliciten meg is idézi a mintegy ötven évvel korábbi, az exploitation filmek egyik leggyakrabban emlegetett művét, Tod Browning 1932-ben készült Szörnyszülöttek (Freaks) című klasszikusát. Az elefántember fekete-fehér képi világa talán épp annyira utal a horrorfilmek ezen korszakára, mint amennyire a fent említett vizuális visszafogottságot hivatott szolgálni. Valószínűleg nem túlzás azt állítanunk, hogy a rendező stílusára legkevésbé jellemző, és ezáltal legkonvencionálisabb filmjével van dolgunk. A rá jellemző látványvilágot ugyanis csupán az álom, a víziók és a múltidézés jól körülhatárolható jeleneteibe csempészte be, mindezek alapján bátran kijelenthetjük, hogy Az elefántember sokkal könnyebben emészthető alkotás, mint az életmű többi filmje.

1981-től kezdve osztják ki rendszeresen a legjobb sminknek járó Oscar-díjat, a kategória bevezetése pedig Az elefántemberhez kötődik. Az Akadémia tagjait ugyanis bántotta, hogy nem tudták díjazni a filmben látható mesteri sminkes munkát. A felismerhetetlenre maszkírozott John Hurt eközben olyan átéléssel és méltósággal játssza John Merricket, hogy az még a többrétegnyi maszkon keresztül is átsugárzik. Bár kevesen emlegetik, Anthony Hopkins visszafogott, mégis fantasztikus alakítása tökéletes párja Hurt alakításának, kitűnően ábrázolja a kétségek közt vergődő orvost, aki attól fél, hogy akaratlanul is kihasználja a szerencsétlen embert és minden jó szándéka ellenére is csupán orvosi karrierjének előremozdítóját látja meg benne. Nehéz eldönteni, hogy kettejük közül kinek volt nehezebb feladat a szerepét eljátszani. Hiszen míg a címszereplő John Merrick felé azonnal szimpátiát érzünk borzalmas betegsége és megalázottsága miatt, addig Hopkinsnak egy kevésbé látványos, de annál fontosabb szerepet kellett eljátszania.

Az elefántembert az Akadémia 8 kategóriában találta érdemesnek a legjobbak közé sorolni, így abban az évben a Dühöngő bikával megosztva a legtöbb Oscar-esélyt tudhatta magáénak, ám Scorsese boxfilmjével ellentétben ezek közül egyet se tudott aranyszoborrá váltani, John Hurt épp Robert De Niro miatt maradt le a legjobb férfi főszereplő díjáról. Mindezek mellett a jegypénztáraknál is kifejezetten jól szerepelt, így Lynch megkapta a lehetőséget, hogy egy igazán nagy költségvetésű produkcióval folytathassa pályáját. Más kérdés, hogy a lehetőséggel végül nem igazán tudott élni, a Dűne (1984) ugyanis sajnos annyira félresikerült, hogy a rendező azóta sem tekint rá elkészült filmként.

Érdekességek

- A film bemutatója előtt került a Broadway-re az azonos című előadás is Merrick életéről, mely nagy sikerrel futott, ezért a producerek beperelték a Brooksfilms stúdiót.

- Amikor Mel Brooks le akarta szerződtetni, David Lynch először vonakodott tőle, mivel Brooks ragaszkodott az eredeti helyszínekhez, miszerint Londonban forgassanak. Márpedig Lynch nem nagyon akart az USA-ból elutazni és ennek egyik oka az volt, hogy nagyon ragaszkodott az amerikai hamburgerhez. Gene Wildernek sikerült végül rábeszélnie, hogy vállalja el a munkát. Végül Lynch igent mondott a felkérésre, ráadásul a kezdeti hamburgeréhségét is sikerült csillapítani, mikor Londonban találtak egy neki megfelelő gyorséttermet.

- Mel Brooks inkább levetette a nevét a film stáblistájáról, hogy az embereket ne tévessze meg azzal, hogy most itt nem vígjátékot fognak látni.

- A címszereplőnek Lynch a Radírfej főszereplőjét, Jack Nance-t szemelte ki, de őt gyorsan leszavazták, és jött helyette John Hurt, aki egyrészt Merrick-hez hasonlóan angol volt, másrészt addigra már ismert és tapasztalt színészként több ismert produkcióban jeleskedett. 

- Bytes segédjének szerepében az akkor még csak 13 éves Dexter Fletcher látható, aki színészként a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőben tűnt fel és most már rendezőként olyan filmeket hozott tető alá, mint az Eddie, a sas (2015) és a Rocketman (2019).

- A jelmezt közvetlenül Joseph Merrick testének öntvényei alapján készítették, amelyeket a Londoni Királyi Kórház saját múzeumában őriznek a mai napig. A smink felrakása hét-nyolc órát vett igénybe minden nap és két órát a finom eltávolítása. John Hurt hajnali 5 órakor érkezett a forgatásra, pedig csak déltől 10-ig vették fel a jeleneteit.

- A stúdió fejesei rá akarták beszélni az alkotókat, hogy vágják ki a film elején és végén látható álomjelenetet, mire Brooks megvédte Lynch döntését és helyre rakta a stúdió vezetőit, hogy ők csak bemutatták hol tartanak a munkával és nem idióták szakmai tanácsért jöttek.

Vélemény

A szürreális, hátborzongató képeiről és nem éppen logikus cselekményvezetéséről ismert David Lynchről nem is gondolná az ember, hogy képes klasszikus filmdrámák és igazi emberi történetek rendezésére is, amikben úgy szemléli mély empátiával a társadalom számkivetettjeit, hogy közben - igaz csak kis mértékben - jellegzetes stílusa is megmarad. A rendező többi filmje sokkal elvontabban fogalmazza meg mondanivalóját, rendszerint értelmezési kihívás elé állítja a nézőt, így talán nem túlzás azt állítani, hogy filmjei sokkal kevésbé a nagyközönséghez szólnak, mint egyfajta erre nyitott, értelmiségi réteghez.

Joseph Merrick valós alapokon nyugvó története már önmagában is elképesztő és nem mindennapi, de biztosan nem David Lynch neve merült volna fel senkiben, hogy a történetet filmre vigye. Ám az a módszer, ahogyan végül Lynch mindezt vászonra vitte, az egyik legemberibb történetet eredményezte. Ahelyett ugyanis, hogy a nézőkből is cirkuszi bámészkodót kreált volna, akik csak hüledeznek a látványon, bemutatta a többi szereplő esendőségét, árnyoldalát és gonoszságát, ezáltal még inkább kiemelve a címszereplő emberségét. Ugyanis legtöbbünkben sajnos megvan az a végtelenül gyarló tulajdonság, hogy akár önfeledten is képesek vagyunk más nyomorán szórakozni. Mindez pedig napjainkban még hatványozottabban érvényes, amikor a különféle kereskedelmi televíziókból és az interneten keresztül csak úgy áramlanak felénk az ilyen jellegű műsorok és tartalmak. A film legnagyobb erénye ezáltal pont az, hogy nem hagy minket magunkra ezzel a negatív önértékeléssel, hanem feloldozást is nyújt, ezáltal pedig akár jobb emberré is válhatunk a megtekintésétől. 

A fekete-fehér képi világ és a remek zene nagyon szépen illik a korrajzhoz, Lynch pedig meglepően érzékenyen mesél el egy olyan történetet, amelynél nyomasztóbbat és szomorúbbat nem mindennap látsz, ugyanakkor meglepő módon rendkívül felemelő élményt is nyújt. Mindehhez pedig nagy mértékben hozzájárul a két főszereplő átütő játéka. Anthony Hopkins és John Hurt egyaránt remekelnek szerepükben, utóbbinak pedig egyértelműen kijárt volna az Oscar-díj, még akkor is, ha azt egyrészt Robert De Niro vitte el előle (nem teljesen érdemtelenül), másrészt valójában egyetlen pillanatra sem láthatjuk a valós színészi teljesítményt a maszk alatt. És ha már szóba került a maszk, az sem mindennapi teljesítmény, amit a maszkmesterek nyújtottak, pláne ha megnézzük a filmbéli és a valós elefántember közötti hasonlóságot. 

Ha vérbeli David Lynch hangulatra vágysz, akkor biztos hogy nem Az elefántember az a film, amit meg kell nézned. Itt ugyanis az elefántos nyitójelenetet és az álomjelenetet leszámítva egyáltalán nem azt kapod, amit a rendezőtől várnál. Ez azonban egyáltalán ne tartson vissza a film megtekintésétől, ugyanis cserébe kapsz egy kőkemény emberi drámát, ami egyszerre nyomasztó és ugyanakkor felemelő is. Jómagam biztosan nem nézem meg egy jó ideig (vagy lehet sohasem) újra a filmet, azt viszont biztosan állíthatom, hogy örülök, hogy láthattam.

https://videa.hu/videok/film-animacio/the-elephant-man-1980-feliratos-drama-hopkins-horror-tYW0FV37lekfJyHu

Ítélet: 10/9