USA (Selznick), 130 perc, ff, misztikus film

Rendező: Alfred Hitchcock

A Filmről

Az Elfújta a szél sikerén felbuzdulva David O. Selznick kapva kapott a lehetőségen, hogy Hitchcockkal dolgozhat és felkérte, hogy rendezze meg első amerikai filmjét, a Daphne Du Maurier bestsellerén alapuló Rebeccát (magyarul A Manderley-ház asszonya). A producer eredetileg azért hozatta át a rendezőt a tengerentúlra, hogy egy filmet készítsen a Titanicról, de végül rá kellett döbbenniük, hogy nincs annyi pénz a birtokukban, amennyiből el tudnák készíteni egy ilyen katasztrófafilmet.

Az angol rendező tervei között már korábban szerepelt a történet megfilmesítése, de képtelen volt kifizetni a regény jogait, de miután Selznick megszerezte a jogokat, Hitchcock végül megrendezhette a produkciót. A film plakátján ez a szöveg volt olvasható: "Imádtátok a könyvet, most megélhetitek a filmet". A rendező annak ellenére, hogy igyekezett saját képére formálni a filmet, végig hű maradt a regényhez. Hitchcock első amerikai filmje igazából minden ízében angol maradt (egy angol rendező egy angol írónő regényéből, angol szereplőgárdával készített filmet), leszámítva azt a nem elhanyagolható tényt, hogy Hollywoodban forgatták.

Egy fiatal társalkodónő (Joan Fontaine) egy monte carló-i szállodában megismerkedik Lord Maxim de Winterrel (Laurence Olivier), akinek korábbi felesége, Rebecca rejtélyes módon vesztette életét. Első pillantásra egymásba szeretnek és gyorsan összeházasodnak, majd Manderleybe költöznek. A Manderley-ház lakói, a házvezetőnő, Mrs. Danvers (Judith Anderson) vezetésével fürkészve lesik a szép fiatalasszony minden lépését és gondolatát, így az asszonyra nyomasztóan nehezedik az első Mrs. de Winter emléke, aki mintha a ház minden tárgyában, szegletében és az ott élők minden gondolatában folyamatosan jelen lenne. Az ártatlan lányt csaknem őrületbe kergetik a ház kísérteties titkai, hogy végül eljussunk a hátborzongató végkifejletig.

Ha a történet Du Maurier tollából származik, a rendezői székben Hitchcock foglal helyet és az egyik főszerepet Laurence Olivier alakítja, akkor különleges élményre számíthatunk. A Rebeccában együtt van Hitchcock minden formai jellegzetessége: a homályos előtörténet, a leplezetlen gyanakvás, és a múlt árnyékában lakozó szerelem. Hiányzik viszont a rendező korábbi filmjeire jellemző játékosság és finom humor, melynek hiánya nem kis részben a borongós hangulatú történetnek köszönhető. A film légkörének megteremtésében a hatásos operatőri munka is segít: az alkotás tele van mélyen, erősen fényképezett képekkel. A film kellően hatásosra sikeredett, és a rendező látásmódját dicséri, hogy a házból a számos fény-árnyék hatáskeltés végett kis híján egy misztikus kísértethistóriát fabrikált. 

A férfi főszerepet mintha egyenesen Laurence Olivier-re szabták volna. Mr. De Winter személyisége az egyik pillanatban még sajnálatra méltó és zavart, míg a következő pillanatban már elbűvölő és hűvös, így akár gyilkosként is számításba jöhet. A bájos Joan Fontaine, aki nővérével ellentétben addig csak kisebb mellékszerepekig jutott, tökéletes választás volt az ártatlan és naiv második Mrs. de Winter szerepére. Olyannyira, hogy alakításáért Oscar-díjra is jelölték, de azt még nem tudta díjra váltani, azonban egy évvel később egy másik Hitchcock filmben nyújtott alakításával már kiérdemelte azt (nővére nagy bánatára). A Gyanakvó szerelemért (Suspicion) kapott Oscar-díja sokak szerint ennek a filmnek és játékának volt köszönhető, mintegy kárpótlásként. Azonban mindketten csak meghúzódhatnak Judith Anderson árnyékában, aki a fenyegető és az eseményeket a háttérből irányító házvezetőnőt, Mrs. Danverst játssza. Számos jelenetben látszólag a semmiből toppan elő, azt a hatást keltve, hogy mindenütt jelen van és ezt a benyomást még tovább erősíti, hogy szinte sosem látjuk mozgásban. Alakja mindig komor és mozdulatlan figuraként jelenik meg a filmben, és ezzel a mozdulatlansággal az alak fenyegetővé, kiszámíthatatlanná válik. 

A végeredmény egy misztikus hangulattal átszőtt, sötét pszichothriller, ami olyan feszültséget képes generálni a nézőben, hogy képtelen levenni a szemét a vászonról, miközben az újabb és újabb rejtélyek felbukkanásával egyre tanácstalanabbá válik.

A filmet 11 Oscar-díjra jelölték, amiből kettőt díjra is váltottak (legjobb film, legjobb operatőr). A sors iróniája, hogy a film éppen a rendező utolsó brit produkcióját, a Boszorkánykonyhát (Foreign Correspondent) ütötte el az Oscartól. Bármilyen hihetetlennek is tűnik, de annak ellenére, hogy Hitchcockot pályafutása során ötször jelölték a legjobb rendező kategóriában, egyszer sem nyerte el a szobrot. Az Akadémia tagjai végül egy 1968-as életműdíjjal próbálták meg kiköszörülni ezt a komoly csorbát.

Érdekességek

- A második Mrs. de Winternek se a filmben, se a film alapjául szolgáló regényben valójában nincs keresztneve.

- Egy alkalommal Selznick elhitette a női főszereplővel, Joan Fontaine-nel, hogy mindenki utálja őt, és ki akarják túrni a produkcióból, csak azért, hogy jól játsszon el egy jelenetet. 

- Laurence Olivier nem kedvelte Fontaine-t, amiért ő kapta meg a női főszerepet, amire a színész barátnője, Vivien Leigh is pályázott (és mások mellett Fontaine nővére is). Mivel a próbafelvételek idején még forgatták az Elfújta a szél (1935) utolsó jeleneteit, így egyik percről a másikra kellett volna átváltani Scarlettről a sokkal szolidabb Rebeccára, így nem tudott meggyőző lenni, végül nem is kapta meg a szerepet.

- Annak érdekében, hogy visszaadják a könyv sötét hangulatát, Alfred Hitchcock ragaszkodott hozzá, hogy a filmet fekete-fehérben forgassák le. 

- A rendező instrukcióinak megfelelően a házvezetőnőt alakító Judith Anderson alig pislog a filmben.

- Alfred Hitchcockról az a hír járta, hogy nagyon rosszul bánt a színészeivel, amelyet sokan az angol színházi tradíciókból eredeztetnek, ugyanis a színházi színészek nem tartották túl sokra a filmes színészeket, mert túl könnyűnek hitték a filmes alakításokat. A Rebecca kapcsán Hitchcock úgy nyilatkozott Laurence Olivier-ről, hogy úgy játszik, mintha felkérték volna az Egyesült Államok elnökének és ennek az elvárásnak kellene megfelelnie.

-  A producer és a rendező a finálé kapcsán vívta meg legnagyobb csatáját: Selznick azért kardoskodott, hogy a lángoló kastély füstje egy hatalmas R betűt formázzon az égen, de Hitchcock megvétózta ezt a kissé hatásvadász elképzelést. A fáradságosan megkötött kompromisszum végeredménye egy kevésbé stilizált megoldás lett: az R monogrammal ellátott párnák képe, amint a tűz martalékaivá válnak. 

- A spanyolok a mai napig "rebeca"-nak hívják a kardigánt, mert a filmben sokszor hordott ilyet Joan Fontaine.

Az érdekességek végén ideje fellebbenteni a fátylat a titokzatos nővérről, akire korábban már néhányszor tettem utalást. Ha elárulom, hogy Joan Fontaine Joan de Beauvoir de Havillandként született egy évvel nővére után, akkor már nem lesz nehéz kitalálni, hogy a híres nővér nem más, mint a nemrég (104 éves korában) elhunyt Olivia de Havilland. Feltehetően jó génekkel lehettek megáldva, mert a fiatalabbik de Havilland lány is 96 évesen hunyt el, 2013-ban.

A két színésznő rivalizálása gyerekkorukra nyúlt vissza, de a nagyközönség is ízelítőt kaphatott belőle, amikor 1941-ben egyszerre jelölték őket Oscar-díjra a legjobb női főszereplő kategóriában. Fontaine később azt nyilatkozta, hogy azt gondolta a nővére ráugrik, és a hajánál fogva ráncigálja, mivel nem az ő neve hangzott el. Olivia de Havilland saját diadala alkalmából sem enyhült meg húga irányában. Amikor 1947-ben a Kisiklott élet (To Each His Own) című filmben nyújtott alakításáért megkapta első Oscarját, húga gratulálni akart neki, a filmcsillag azonban tudomást se vett róla. 

A testvérek életük során gyakran versengtek ugyanazért a szerepért, sőt ugyanazért a férfiért. Olivia soha nem tudta feldolgozni, hogy húga ment előbb férjhez, ráadásul ahhoz a brit színészhez, akivel korábban ő is randevúzott (Brian Aherne). Joan Fontaine-nek sokáig kellett a nővére árnyékában élnie Hollywoodban: amíg ő csak B-kategóriás filmekben szerepelt, addig nővére Errol Flynn oldalán szerepelt a Robin Hood kalandjaiban, majd Melanie Hamiltonként lett világhírű az Elfújta a szélben. Kettejük utolsó nyilvánosság előtti  nagy pengeváltására 1975-ben került sor, amikor Joan Fontaine azt állította, nővére nem értesítette őt édesanyjuk haláláról. Olivia de Havilland pedig azt vetette húga szemére, túl elfoglalt volt ahhoz, hogy elmenjen a temetésre. 

Vélemény

Úgy gondolom, hogy ezzel a filmjével megérkezett az igazi Hitchcock, vagyis az általam kedvelt "hitchcocki" világ. A Manderley-ház asszonya egy lassan csordogáló, azonban annak ellenére is látványos, remek hangulatú, fordulatos film sok-sok feszültséggel, és néhol igencsak kreatív gótikus jellegű képi világgal. A film igazi erénye természetesen a feszültség (suspense), ami itt egyáltalán nem egy bűntényből adódik, hanem a szereplők személyiségéből és Rebecca mindent megmérgező emlékéből. Személyesen ugyan sosem láthatjuk, mégis azt érezzük, – a főszereplőkkel együtt – hogy az asszony a túlvilágról is bábként játszadozik mindenkivel. 

A szereplőket kezdjük rögtön Joan Fontaine-nel, aki kitűnően alakítja a szerepét, ahogy a kezdetben még visszahúzódó, fiatal lány a film végére megdöbbentő változáson megy keresztül. (Sir) Laurence Olivier pedig korszakának egyik legjobb színésze volt és az általa megteremtett figura végig nagyon titokzatos és kimért, továbbá körüllengi valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Az film legnagyobb alakítása azonban vitathatatlanul a Mrs. Danverst alakító Judith Anderson nevéhez fűződik. Akármelyik pillanatban is jelent meg a vásznon, hátborzongató érzés volt már a jelenléte is, a gesztusai és a nézése pedig még rátettek egy lapáttal, ezáltal végig borsódzott tőle a hátunk.

A lassú, érzelmes cselekmény megteszi a hatását, ezáltal szerencsére egyáltalán nem lehet érezni a több, mint két órás játékidőt. Szerencsére a történet kellően csavaros, okosan felépített és végig le tudja kötni vele a nézőt. Mivel Hitchcockra általában nem volt jellemző, hogy elkapkodta volna filmjei felépítését, sőt alapvetően ez volt az egyik legfontosabb stílusjegye, így aki a pörgős, akciódús történetekhez van szokva, annak semmiképp sem ajánlom a filmet. Fentiek mellett a zene is nagyszerű, kitűnően támogatja a misztikus hangulatú, komor történetet, csakúgy, mint a remekül alkalmazott fény-árnyék effektek. 

Nehéz egyértelműen egyetlen műfajhoz kötni a filmet. A film romantikus melodrámaként indul, majd egyre inkább átalakul misztikus ("mystery") jellegű filmmé. Legvégül pedig teljesen új kontextusban jelennek meg a cselekmény konfliktusai, amikor kiderül, hogy Maxim de Winter nem a gyász, hanem a félelem miatt emészti önmagát – így az addig viszonylag komótos tempójú szerelmi melodrámából egy csapásra feszes tárgyalótermi thriller kerekedik.

És végül az elmaradhatatlan Hitchcock-cameo: a mester a film végén egy telefonfülkénél bukkan fel, melyből éppen a George Sanders által játszott karakter telefonál.

https://www.youtube.com/watch?v=YZ_PBT-1vGA

Ítélet: 10/8