Svédország (Svensk Filmindustri), 91 perc, Eastmancolor, dráma

Rendező: Ingmar Bergman

A Filmről

Valahol Svédországban egy vidéki birtokon találkozik újra négy nő, a haldokló Agnes (Harriet Andersson) mellett felváltva virrasztanak testvérei, Karin (Ingrid Thulin) és Maria (Liv Ulmann), valamint a szolgálójuk, Anna (Kari Sylwan). A halál közelsége önnön életük számvetésére ösztönzi őket. Nővérük ágya mellett visszaemlékeznek elrontott életükre, szomorúságaikra, kudarcaikra. A dolgok kimondatlansága keményítette meg a lelküket. Megosztják titkaikat, azt is, hogyan magányosodtak el férjük mellett, hogyan szigetelődtek el a külvilágtól, bezárva önnön kételyeikbe, lassan felőrölve idegrendszerüket.

Ingmar Bergman filmje mindvégig zárt vörös térben játszódik, magában az emberi lélekben, amelyből alig jutunk ki, akkor is inkább visszaemlékezésekben, álomjelenetekben. Bergman magyarázata szerint az emberi léleknek is ilyen vörös az árnyalata; mindent átható jelenléte valóban kivételes intenzitást ad a halálról és az élőkre gyakorolt hatásáról szóló tanulmánynak. A négy nő az Istentől való elidegenedés négy szintjén van: bizalom; szenvedés és reménykedés; éretlen cinizmus és kétségbeesett önpusztítás. Ahogy a nővérek és a cseléd megpróbálják enyhíteni a beteg kínjait és megbékélni a halálával, úgy enged Bergman bepillantást mindegyikük belső életébe. Emlékeiken keresztül megláthatjuk félelmeiket, frusztrációikat, szorongásaikat és csalódásaikat.

Agnes nővérei látszólagos törődésbe csomagolják a gyűlöletet és undort, amit nemcsak testvérük iránt, hanem egymás és önmaguk iránt is éreznek. Bergman már-már fullasztóan zárt, élénk vörös terekbe zárja elidegenedett szereplőit, majd érzékenyen bontja ki a három nő közé feszülő magányt, a néző fülébe „suttogva” a családi trauma emlékét és a szeretet hiányának fájdalmát. Ebbe a feszült csendbe ordít bele a halállal harcoló Agnes, aki testvéreit hívja, de egyikük sem tudja megnyugtatni a két világ között tengődő lányt. A három nő kísértetszerű közeli képei, kegyetlen mondatai első látásra az emlékeinkbe égnek, és a katarzisélmény ellenére sem biztos, hogy van erőnk újra viszontlátni őket.

A Suttogások és sikolyok a filmtörténet talán egyik legfelkavaróbb, önmagán túlmutató testvérsztorija. Bergman drámai érzékkel keveri a horrorisztikus elemeket a Csehovot idéző kamaradrámával. Az eredmény nem csupán koherens és lenyűgöző, hanem azonnal felismerhető részévé válik a rendező művészi univerzumának. Mindehhez persze szükség van Bergman állandó színésznőinek kiemelkedő alakítására is, akik igazi jutalomjátékkal örvendeztetnek meg minket. A svéd rendező bármelyik filmjét elképzelhetjük fekete-fehérben, kivéve a Suttogások és sikolyokat. A festői filmképek egyszerre felkavaróan szépek és ijesztőek, Sven Nykvist, a film operatőre többek között Oscar-díjat is kapott munkájáért. 

Érdekességek

- A főszereplők és az operatőr, Sven Nykvist is lemondott a fizetéséről az egyéb költségek javára.

- Bármilyen hihetetlennek is tűnik, ez volt Bergman egyetlen filmje, amit a legjobb film Oscar-díjára jelöltek.

- A kúriát, ahol a filmet forgatták már évek óta nem lakta senki, ezért a falak vörös festékkel való átfestése, valamint a hely félig leromlott állapota miatt alaposan fel kellett újítaniuk.

Vélemény

Bergman a fekete-fehér filmjeivel vált híressé, mostani filmje volt az első, amelyet színesben forgatott. A Suttogások és sikolyokban azonban megmutatta a világnak, hogy milyen jól tudja használni a színeket a drámai hatás érdekében. Ahogy a rendező is elmondta, minden filmjét el lehet képzelni fekete-fehérben, kivéve ezt az alkotását. Bergman itt, együttműködve jól megszokott operatőrével, Sven Nyqvist-tel, három fő színt használ, amelyek erős kontrasztban állnak egymással: a vöröset, a fehéret és a feketét, melyek közül legfőképpen a vörös szín dominál és uralja az egész alkotást (és emiatt úszik vörösben a blogbejegyzés is). Hogy miért is ezzel kezdem az elemzést? Egyrészt amiatt, mert Bergman is fontos szerepet tulajdonított a vörös színnek filmjében, magyarázata szerint az emberi lélek is ilyen árnyalatú. Másrészt azon kívül, hogy valóban dominánsan uralkodik végig az egész filmen és ezáltal különös hangulatot is kölcsönöz neki, jómagam semmi mást nem tudok kiemelni a filmből, ami azért nem igazán jó hír.

Bergman négy nő (a három nővér és a cselédjük) kapcsolatán keresztül igyekszik bemutatni az emberi lélek legrejtettebb bugyrait, de sajnos a tálalás nálam nem igazán sikerült. Nem kizárt azonban, hogy a hiba ezúttal az én készülékemben keresendő. Nekem már túlzottan szájbarágósnak tűnt a vörös szoba és az ott fehérbe öltöztetett nők látványa és számomra kevés volt ez a három testvér és a házvezetőnő kapcsolatáról szóló "valami". A fényképezés ugyan valóban egyedi és a színészi játék is kiváló, viszont a történet már nagyon elborult az én egyszerű elmémnek. Hiába a komoly és drámai mondanivaló, engem valamiért nem érintett meg.

A Suttogások és sikolyok sok hasonlóságot mutat Bergman egyik korábbi filmjével, a Persona-val (1966), ami számomra egy sokkoló élmény volt, de sajnos csak a szó átvitt értelmében. Valószínűleg az ott szerzett negatív élmény is közrejátszhatott abban, hogy ez most bizony nem jött be. Bergman-rajongók és a keményvonalas művészfilm kedvelők nagy valószínűséggel ódákat zengenek a filmről, így én is leginkább nekik ajánlom a film megtekintését, én ugyanis kevés vagyok az ilyen szintű művészethez.

https://videa.hu/videok/film-animacio/suttogasok-es-sikolyok-1972-ingmar-cries-and-whispers-dDYUDkXSMjnyliBv

Ítélet: 10/5