USA (Universal, Turman-Foster), 109 perc, színes, sci-fi/horror

Rendező: John Carpenter

A Filmről

Egy Antarktiszon működő amerikai kutatóállomás tudósait megtámadja egy földönkívüli életforma, amely képes magára ölteni bárkinek az alakját, akivel kapcsolatba kerül. Az összezárt kutatócsapat folyamatosan növekvő paranoiában töltik mindennapjaikat, mert nem tudni melyiküket fertőzte meg a halálos kór. Az öntörvényű helikopterpilóta, MacReady (Kurt Russell) vezetésével megpróbálják felvenni a harcot a láthatatlan ellenséggel, miközben azt is meg kell akadályozniuk, hogy kijusson a bázisról, mert átvenné az uralmat az egész világon.  

John W. Campbell 1938-ban írta meg a Who Goes There? című klasszikus sci-fijét, melyet eredetileg Howard Hawks dolgozott fel 1951-ben A lény - egy másik világból (The Thing from Another World) címmel. David Foster és Lawrence Turman az 1970-es években olvasták újra Campbell novelláját és fel is ajánlották a Universal Pictures-nek, hogy készítsenek belőle egy modern és a korábbinál könyvhűbb adaptációt. Miután a Universal megszerezte a film készítésének jogait, Tobe Hoopert bízták meg azzal, hogy írjon egy vázlatot, de a stúdió nem volt elégedett az ötleteivel, ezért úgy döntött, hogy inkább mást keres a projektre, így került a képbe John Carpenter. Miután beleegyezett a film elkészítésébe, a Universal durván 10 millió dolláros költségvetést rendelt a filmhez, amelyből mindössze 200.000 dollárt szántak a kreatív effektekre. A forgatókönyv azonban annyira kiterjedt és ambiciózus lett, hogy kénytelen voltak a költségvetést 10 millió dollárról 15 millió dollárra emelni.

Kurt Russell, akivel Carpenter már a Menekülés New Yorkból (Escape from New York, 1981) kapcsán is együtt dolgozott, a kezdetektől részt vett a produkcióban, és ötleteivel segítette is a rendezőt és az írót, többek közt saját karaktere jellemrajzának véglegesítését is ő maga végezte. A filmzenére a rendező személyesen kérte fel Ennio Morricone-t, még Rómába is elutazott, hogy beszéljen a mesterrel. Morricone nagyjából 20 percnyi zenét készített el, aminek azonban a rendező csak töredékét használta fel, és miután maga Carpenter is konyított a zeneszerzéshez, így számos motívumot ő maga vett fel, mert úgy ítélte meg, hogy a film hangulatához a szintetizátor hangok jobban passzolnak, mint Morricone vonósai.

Rob Bottin mindössze 22 éves volt, mikor megkapta a feladatot, hogy gyártsa le A dolog lényeffektusait. Egy éven át, heti hét napon át dolgozott a film trükkjeivel, gyakran haza se ment a munkából és állítólag ez idő alatt csak csokin és kólán élt. Nem is csoda, hogy annyira kimerült, hogy a forgatás során és azt követően is több alkalommal kórházba került emiatt. Bottin nagyon jól tudta, hogy így nem folytathatja tovább, és úgy döntött, hogy felbéreli Stan Winstont, hogy segítsen neki a film effektjeiben, aki talán a legnagyobb névnek számított a szakmában, hiszen három filmjéért – A bolygó neve: Halál, a Terminátor 2. és Jurassic Park – négy Oscar-díjat is nyert. Winston nem volt hajlandó hivatalosan is elismerést kapni a munkájáért, azt akarta, hogy minden elismerés egyedül Bottiné legyen.

John Carpenter verziója eltér az eredeti verziótól és főként a klausztrofóbiára és az egzisztenciális szorongásra összpontosít, miközben fokozatosan építi fel a nézőben a feszültséget. Többek között ennek köszönhetően válhatott a film a nyolcvanas évek egyik megkerülhetetlen horrorjává és napjainkban is lelkes rajongótábort tudhat magáénak, még annak ellenére is, hogy a film a jegyeladásokat tekintve nem minősült elsöprő sikernek. A rendező szerint ennek elsődleges oka az lehetett, hogy a premierrel szinte egy időben került sor az E.T. bemutatójára is, amelyben a földönkívüliekkel való kapcsolat bemutatása jóval pozitívabb. Így Carpenter bármennyire is bízott az ellenkezőjében, számított a bukásra, noha arra a gyűlöletfolyamra, amit a film kapott, még ő sem volt felkészülve, ráadásul a kudarc után még az 1984-es Stephen King-adaptáció, a Tűzgyújtó rendezői székét is elveszítette. Akárhogy is, az 1980-as évek végén, és az 1990-es évek elején a kritikusok is újraértékelték A dologról alkotott véleményüket, a film pedig lassan az underground horror szcénából felemelkedett a mainstreambe és az éjszakai tévéműsorok egyik legkedveltebb szereplőjévé vált.

A dolog mintegy az előképe a későbbi évtizedek horror és sci-fi alkotásait elárasztó testmegszállás témáinak. Kevés elődje mutatta meg ilyen részletesen a szétmálló húst és csontot, amint átalakul egyfajta groteszk szépséget is magában rejtő dologgá - mindezzel pedig mérföldkövet jelentett a horrorfilmek műfajában. A dolog volt az első része annak a sorozatnak, melyet Carpenter csak "Apokalipszis trilógiának" nevez, melyet A sötétség fejedelme (Prince of Darkness, 1987) és az Elpusztíthatatlanok (They Live, 1988) követett. Ugyanakkor jobban tesszük, ha a filmet a Carpenter-féle nagy horror-trilógia utolsó tagjának is tekintjük (közvetlenül a Halloween és A köd - The Fog, 1980 után), hiszen ez a hármas sokkal jobban mutatja be azt a hihetetlenül nagy tehetséget, melyet a rendező akkoriban ki is használt.

A film utólagos sikerének egyik titka az, hogy rengeteg kérdést vet fel, és ezek közül az egyik a befejezés. Annak idején a producerek nem is szerették, és úgy gondolták, hogy a zárójelenet hozzájárult A dolog sikertelenségéhez, ezért a filmhez leforgattak néhány alternatív befejezést, melyek egyikében MacReady-t kimenekítik majd kikérdezik. Szerencsére végül Carpenternek sikerült keresztülvinnie az akaratát, de a stúdió csak azzal a feltétellel ment bele, hogy amikor felrobbantják a kutatóbázist, akkor a jelenthez hozzá kellett keverni a lény halálsikolyát, hogy a közönség értésére adják, hogy a Dolog tényleg elpusztult. 2011-ben elkészítették a film remake-jét ugyanezzel a címen, ami valójában egy előtörténetnek tekinthető. A holland Matthijs van Heijningen Jr. filmje azt mutatja be, hogy a lény hogyan tarolja le a norvég kutatóbázist. A film ugyan nem sikerült rosszul, de nem is különösebben emlékezetes alkotás, ráadásul több ponton sem illeszkedik igazán jól Carpenter klasszikusához.

Érdekességek

- Évekkel később az Antarktiszon élő tudósok között szokássá vált, hogy a télközépi ünnepségek idején megnézik  a filmet.

- Kurt Russell előtt a stúdió próbálta megnyerni Nick Nolte-t, Jeff Bridgest és Clint Eastwoodot is, de nem vállalták a szereplést, Donald Pleasence és Lee Van Cleef pedig egyéb teendőik miatt nem értek rá.

- Childs karaktere kapcsán a stúdió olyan színészekben gondolkodott, mint Carl Weathers, Isaac Hayes vagy Ernie Hudson, de végül az akkor még ismeretlennek számító Keith Davidnek adták a szerepet. Végül majdnem bukta az egészet, ugyanis egy nappal a forgatás megkezdése előtt egy autóbalesetben eltörte a bal kezét. Kapott egy műtéti kesztyűt, amivel rögzítették a kezét, arra pedig felhúztak egy testszínű másikat és megkérték a színészt, hogy amíg a keze meggyógyul, addig a jelenetek többségében dugja a háta mögé.

- A film elején látható effektet próbálták az eredeti, 1951-es változatból átemelni. Az effektet úgy készítették, hogy felírták egy filmkockára azt, hogy "The Thing", amit aztán betettek egy akváriumba, amit feltöltöttek füsttel, lefedték egy szemeteszsákkal, aztán felgyújtottak, így a végeredmény olyan, mintha beleégne a képernyőbe a cím.

- A film egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor Dr. Copper defibrillátorral próbálja újraéleszteni Norrist. A jelenethez Bottin talált egy férfit, aki egy ipari balesetben mindkét karját elvesztette a könyöke alatt. Két művégtagot szerelt fel a férfinak, amelyek viaszcsontokból, gumivénákból és zseléből álltak, ahogy a férfi elhúzta a karját, a zselés karok a könyök alatt leváltak. 

- A rendező ragaszkodott ahhoz, hogy az alaposan felöltözött színészek a belső felvételek során is a bőrükön érezzék az antarktiszi hideget, ezért -2°C-ra hűttette a forgatási helyszíneket, miközben odakint tombolt a 38°C-os Los Angeles-i nyár. A kívánt hőmérséklet eléréséhez összegyűjtötték a környék összes hordozható légkondicionálóját, plusz még párologtatókat is beüzemeltek, hogy a páratartalom megnövelésével a színészek lehelete is látszódjon. 

- A film egyik talán legsokkolóbb jelenetében a kutyakennelbe bevezetett Dolog az őt észlelő kutyák hatására megmutatja igazi énjét. A földöntúli vonyítás Colin C. Mouat hangvágó érdeme, aki meglehetősen bizarr és megkérdőjelezhető módon rögzítette azt. Összeterelte a környék kutyáit, bezárta őket a házába, majd felvett egy fekete esőköpenyt és egy sötét kalapot, és lassan elkezdett körbejárni a ház körül, közben az ablakokat és az ajtókat kocogtatta. Természetesen a bezárt kutyák érezték, illetve látták is őt, és egyre idegesebbek lettek, hamarosan csaholni kezdtek, amiből végül egy kórusban előadott vonyítás lett.

- A filmben nincs egyetlen női szereplő sem, leszámítva a televíziós vetélkedőt melyet Palmer és Childs néz, illetve a sakkautomata hangját, amit MacReady tönkretesz. Ezt a hangot John Carpenter akkori felesége, Adrienne Barbeau szolgáltatta.

- John Carpenter maga is feltűnik a filmben - az idegen űrhajóját kiásó egyik norvég fickót játssza az archív felvételeken.

- Carpenter ragaszkodott ahhoz, hogy amit lehet, eredeti helyszíneken vegyenek fel, így a stáb Alaszkába és a hófödte Brit Columbiába eljutott. Egyik alkalommal a mostoha időjárás a repülést ellehetetlenítette, ezért a színészekre egy hatórás buszút várt Vancouver és a forgatásnak helyszínt adó Prince Rupert között. A hatalmas hóesésben mindenki elbóbiskolt, mikor hirtelen arra ébredtek, hogy a busz hátulja egy 150 méteres szakadék felé csúszik. Végül szerencsére az utolsó pillanatban sikerült egyenesbe állítani a járművet és megúszták a balesetet.

- A film elején látható norvég bázis díszletéül a forgatás alatt lerombolt amerikai bázis szolgált. A norvég táborban játszódó jeleneteket az amerikai tábor felrobbantása után forgatták le.

- Kurt Russell a film vége felé egy jelenetben egy valódi dinamitrudat dobott el, arra azonban nem számított, hogy ekkora erejű lesz. Russell-t szó szerint hátrarepítette a légnyomás, miután a szerkezet felrobbant és ez a felvétel benne maradt a filmben.

- A film végén látható "dolgot" összesen 50 ember mozgatta, hogy úgy nézzen ki, ahogy a filmben látható. Ennél a jelenetnél Carpenter nem volt megelégedve a technikai megoldással, igyekezett minél több dolgot kivágni ebből a részből, ezért látható olyan kevés ideig a lény a végső változatban.

- A dolog plakátja is kétségtelenül klasszikusnak számít, pedig mindössze 24 óra alatt készült és a film ismerete nélkül. Drew Struzan tervezte és rajzolta, akit filmes körökben minden idők legnagyobb plakáttervezőjeként tartanak számon.

Vélemény

Figyelem! Az írás nyomokban a végkifejletre utaló cselekményleírást tartalmazhat, így aki még nem látta a filmet, az ennek a függvényében olvassa tovább.

Aki rendszeresen követi a blogomat, az tudja mi az általános véleményem azokról a horrorfilmekről, amiben az alkotók célja nem más, mint a játékidő minél több vérrel és halálesettel történő kitöltése. Első blikkre A dolog is egy ilyesmi jellegű filmnek tűnhet, azonban szerencsére jóval több ennél, még akkor is, ha gusztustalanságban bőven fel veszi a versenyt hasonszőrű társaival. John Carpenter napjainkra már klasszikussá érett alkotása nem csupán egy egyszerű szörnyfilm, hanem az egyik legjobb valaha is készült paranoid thriller és a 80-as évek egyik legjobb horrorfilmje.

Nem először láttam a filmet, így bátran ki merem jelenteni, hogy kevés film hagy az emberben annyira zsigeri érzést maga után, hogy még évekkel később is emlékszik rá. Most, hogy hosszabb idő elteltével újra megnéztem a filmet, újra előjöttek azok a jelenetek és képek, melyek a legelső megtekintés után is maradandó nyomot hagytak bennem. A dolog legnagyobb erőssége egyértelműen a hangulatában rejlik, ami olyannyira erős, hogy bőven ellensúlyozza a szétfröccsenő vér és a gusztustalan jelenetek által okozott sokkot. Továbbá nem szabad megfelejtkezni Kurt Russell jelenlétéről sem, aki olyannyira menő volt MacReady szerepében, hogy nálam mind a mai napig az egyik legikonikusabb filmes karakternek számít. (Mindezt egy évvel egy másik mára szintén kultikussá vált szerepe, a Menekülés New Yorkból Snake Plisskenje után). Nem beszélve arról, hogy a színész számára is jelentős mérföldkövet jelentett ahhoz, hogy ezután a hollywoodi felső polcos színészek között tartsák számon.

Az utánozhatatlan hangulathoz Kurt Russell mellett nagy mértékben hozzájárult a helyszín is, ahol a történet játszódik. Az isten háta mögötti sarkvidéki kutatóbázis ugyanis egy olyan hely, ami csak még jobban fokozza a bezártságunk érzését, ezáltal még intenzívebbé téve azt a veszélyt, ami hőseinkre vár. Ugyanis amellett, hogy ki kell derítsék, hogy melyikőjükben rejlik az a titokzatos Dolog, ami sorra írtja ki őket, még azt sem hagyhatják, hogy kiszabaduljon onnan, ezáltal rászabadítva az egész emberiségre. Utóbbit alátámasztandó a végkifejlet is egy jókora kérdőjelet hagy bennünk, miszerint valójában sikerrel jártak-e a túlélők és tényleg sikerült elpusztítaniuk az ismeretlent.

A dolog azoknak szól, akik szeretik a klasszikus horrorfilmeket, különösen a feszültséggel teli, pszichológiai rétegekkel megspékelt történeteket. Akik pedig kedvelik a bezártság, paranoia és túlélési drámák hangulatát idéző műveket, továbbá hozzám hasonlóan szeretik a 80-as évek atmoszféráját.azoknak egyenesen kötelező darab John Carpenter alkotása.

https://videa.hu/videok/film-animacio/a-dolog-1982-horror-thriller-Fzg8qbZHyY6D5aEe

Ítélet: 10/9