USA (Wildwood, Warner Bros.), 138 perc, Technicolor, politikai krimi

A Filmről

Miután a két kezdő újságírót, Carl Bernsteint (Dustin Hoffman) és Bob Woodwardot (Robert Redford) azzal bízzák meg, hogy írjanak cikket a Demokrata Párt irodájába történt betörés ügyében, egyik pillanatról a másikra azt veszik észre, hogy az amerikai politikai élet legnagyobb botrányára bukkantak, amelynek a nyilvánosságra hozatala végül Nixon elnök lemondásához vezetett. Pedig a két újságíró törekvéseit szinte minden irányból támadták, nem utolsósorban a Washington Post mindig tökéletességre törekedő főszerkesztője (Jason Robards), aki semmiképp sem akart ilyen komoly vádakat nyilvánosságra hozni anélkül, hogy azok bizonyítékokkal megfelelően alá lennének támasztva. A megoldást ebben az esetben a félreérthető álnévvel rendelkező "Mély Torok" (Hal Halbrook) jelenti, aki a megfelelő irányba elindítva a nyomozást, lehetővé teszi, hogy a két újságíró elegendő anyagot gyűjtsön össze és nyilvánosságra hozhassa a Watergate botrány minden részletét.

Az elnök emberei Carl Bernstein és Bob Woodward azonos című írása alapján készült, de a két újságíró még csak tervezgette a könyvet, amikor a munkásságukat élénken követő Robert Redford felvette velük a kapcsolatot, és közölte, hogy megvenné a még meg sem íródott könyv megfilmesítési jogát. Bernstein és Woodward eredetileg csak Nixonról és a Watergate-ügyről akartak írni, Redford azonban meggyőzte őket arról, hogy sokkal izgalmasabb lesz a könyv, ha saját magukat teszik meg főhősnek, és az írás a nyomozásukat meséli el. Redford eredetileg nem is akart játszani a filmben, de a Warner csak azzal a feltétellel finanszírozta a produkciót, ha az egyik főszerepet ő maga vállalja. Cserébe viszont a másik főszerepre egy hozzá hasonló kaliberű színészt is kellett szerződtetni. Így esett a választás Dustin Hoffmanra, akit Redford egy New York Knicks meccsen keresett fel a szerepajánlattal.

A két újságíró történetéből aztán a tapasztalt forgatókönyvíró, William Goldman olyan filmet írt, amelynek központi témája az újságírók konoksága és kitartása. A történet az oknyomozó újságírás dicsérete is egyben, hiszen kiemeli, hogy a társadalomnak szüksége van rájuk, mert csak így leplezhető le a korrupció és a magas szintű politikai botrányok sora. Dustin Hoffman és Robert Redford pedig karrierjük egyik legjobb alakítást nyújtják a filmben, ahogy egymással is vetélkedve izgalmas versenyt vívnak az idővel, hiszen nem csupán az a céljuk, hogy elegendő bizonyítékot összegyűjtve nyilvánosságra hozzák a sztorit, hanem az is, hogy minden más sajtóorgánumot megelőzve tegyék meg ezt. Érdekes adalék, hogy a valódi Woodward és Bernstein is jól jártak a történettel, mivel a film után mindenki a határozottan vonzóbb Redforddal és Hoffmannal azonosította őket.

Alan J. Pakula rendező a legapróbb részletekre is odafigyelve adta vissza a kor paranoid hangulatát, ráadásul mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legtényszerűbben ábrázolja a történteket. Nem tért ki a karakterek magánéletére, teljes mértékben a botrányra és a politika gépezetére fókuszált. A film forgatókönyve szinte csak párbeszédekből áll, mégis képes több, mint két órán keresztül fenntartani a feszültséget. A minél nagyobb hitelesség érdekében érdekében a rendező, illetve a két főszereplő is heteket töltött a Washington Post szerkesztőségében, figyelve a riporterek munkáját, gesztusait, szófordulatait, s még a sajtótájékoztatókon is részt vettek.

Az alkotók olyannyira ragaszkodtak a valós eseményekhez, hogy ahol a körülmények engedték, eredeti helyszíneken forgattak. Így rendelkezésükre bocsátották többek közt Judy Hoback (az újraválasztási bizottság könyvelőjének) otthonát, az Oakhill irodaház alatti mélygarázst, valamint Bob Woodward valódi lakását is. Hogy a film minél dokumentumszerűbb legyen, a stáb megpróbálkozott azzal is, hogy a Washington Post szerkesztőségében is forgatnak, de az alkalmazottak nagy része képtelen volt természetesen viselkedni, statisztákat pedig nem használhattak egy aktívan működő szerkesztőségben, ezért a szerkesztőség pontos mását a kaliforniai Burbank stúdióban 500 000 dollárért építették újra. Ennek ellenére a Washington Post így is kiváló partner volt abban, hogy a film által tűpontos képet alkothassunk az oknyomozói újságírás fénykoráról. Példának okáért kérés nélkül bocsátották a filmesek rendelkezésére az akkori dokumentumokat, leveleket és címjegyzékeket is. Az elnök emberei szándékát tekintve nem egyszerűen csak egy politikai krimi, hanem egy zavaros és vitatott eseménysornak a lehető legérthetőbben elmesélt megörökítése, tulajdonképpeni értékítéletek nélkül, ami viszont sokszor még a valódi újságírásban is nehéz feladat. A film záró képsorai azonban igazolják ezen törekvéseket: tényszerűen, egy-egy mondatban, távirati stílusban is le lehet írni történéseket, amelyek vitán felül állnak. Ha nagyon lecsupaszítjuk mindenféle drámától és sallangtól, megmarad az igazságból egy-egy rideg mondat, amelyért megéri hónapok és évek befektetett munkája, fontosságuk és értékük függetlenedik az újságíró személyétől.

Az elnök emberei a 8 Oscar-jelölésből 4 kategóriában (legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb hang és legjobb látványtervezés) győzött is. A film máig az egyik legjobb politikai tényfeltáró thriller, időtlen klasszikus, amely megdönt minden – az elnök feddhetetlenségéről és az Ovális Iroda renoméjáról – alkotott hamis dogmát.

Érdekességek

- Carl Bernstein szerepére eredetileg Al Pacino-t szerették volna megnyerni.

- Frank Wills, a biztonsági őr, aki felfedezte a betörést a Watergate-komplexumba, a filmben önmagát alakítja. Az incidens után néhány nappal minden indok nélkül elbocsátották, gondoskodva arról, hogy soha többé ne kapjon munkát sehol. 

- Amikor Robert Redford a szerepére készült, többször ellátogatott a Washington Post szerkesztőségébe. Az egyik ilyen alkalommal egy fiatalokból álló csoportot vezettek épp végig az épületen, ők pedig rögtön kiszúrták a filmsztárt és lerohanták autogramért. Redford ekkor elővette az épp arra járó Woodwardot, mondván, hogy inkább tőle kérjenek autogramot, elvégre ő az igazi sztár, őt fogja alakítani a következő filmjében. Egy mezei újságíró aláírása azonban közel sem izgatta fel annyira a fiatalokat, akik szépen odébb somfordáltak. 

- A nyitójelenetekben a folyamatosan csapkodó írógépkalapácsok dühödt robaját úgy hozták létre, hogy a pisztolylövések és a kattanások hangját az írógép hangjaira rétegezték, ezzel is hangsúlyozva, hogy a szavaknak valójában olyan erejük lehet, mint a fegyvereknek. Ezért van az is, hogy a zárójelenetben miközben egy írógép szalagcímeket nyomtat, ezalatt a háttérben puskalövések hangja hallatszik.

- Annak érdekében, hogy alakításuk hitelesebb legyen, Robert Redford és Dustin Hoffman megtanulták egymás monológjait, így menet közben írták át (a film javára) a jeleneteket anélkül, hogy a másikat kizökkentették volna a szerepéből.

- Az egyik jelenet, amelyben Robert Redford telefonál, egy hatperces folyamatos felvétel megszakítások nélkül. A vége felé azonban Redford véletlenül rossz néven szólítja a vonal túlsó végén lévőt. Mivel azonban végig a szerepében marad, ezáltal sokkal hitelesebbnek tűnik, így a felvétel bekerült a végső változatba is.

- A telefonszám, amelyet Robert Redford tárcsáz, amikor a fehér Házat hívja, az ténylegesen a Fehér Ház telefonközpontjának telefonszáma: 202-456-1414.

- Jane Alexander-t úgy jelölték a legjobb női mellékszereplő Oscar díjára, hogy mindösszesen öt perc kilenc másodpercig látható a vásznon.

- A másik legelismertebb újságírói ihletésű film Az elnök emberei mellett az Oscar-díjjal kitüntetett Spotlight: Egy nyomozás részletei (2015). Ironikus módon mindkét film a Bradlee családot veszi körül. Az idősebb Ben Bradlee a Washington Post főszerkesztője volt a Watergate-tel kapcsolatos események idején, míg az ifjabb Ben Bradlee a Boston Globe szerkesztője volt, amikor a lap közzétette a filmben megörökített egyházi visszaélésekről szóló leleplezést.

Vélemény

Kevés annyira megosztó elnök volt az Egyesült Államok történetében, mint Richard Nixon, aki mindmáig az egyetlen olyan amerikai elnök, aki kénytelen volt lemondani hivataláról a Watergate botrány néven elhíresült események következtében. Mivel én is viszonylag kevés információval rendelkeztem az ügyről a film előtt, így nagy vonalakban összefoglalom az eseményeket a könnyebb érthetőség kedvéért: 1972. június 17-én, nem sokkal éjfél után egy biztonsági őr a Demokrata Párt székhelyéül szolgáló Watergate-épületben betörést fedezett fel, majd rögtön szólt a rendőrségnek, akik a helyszínen letartóztattak öt férfit, akik többek között a demokraták egyik vezetőjének, Larry O’Brien-nek a telefonját akarták lehallgatni. A Washington Post újságíróinak kitartó oknyomozásának (is) hála, a szálak elvezettek Howard Hunt volt CIA-ügynökhöz, majd még tovább, egészen Nixon elnök legközelebbi tanácsadójáig. Máig is vitatott, hogy maga Nixon vagy esetleg legközelebbi tanácsadói tervelték-e ki, hogy a közelgő elnökválasztás előtt szabotálni kellene az ellenoldalt, illetve az is kérdéses, hogy a volt elnök mennyit tudott a lehallgatásokról, és mennyire csak legközelebbi munkatársait próbálván védeni keveredett bele a botrányba.

Ennyit röviden a Watergate ügyről, és ha rátérünk magára a filmre, akkor kimondhatom, hogy kissé nehéz helyzetben vagyok. A politikai témájú filmek sosem tartoztak a kedvenceim közé, sosem érdekelt igazán a téma, pláne a számomra teljesen közömbös Watergate-botrány. Így már akkor tudtam, mikor leültem a film elé, hogy ahhoz, hogy végig fent tudja tartani az érdeklődésem, akkor valami nagyot kell mutatnia. Ezen elvárásomat sajnos nem is tudta teljesíteni, mert ugyan a film nem rossz, de nem igazán rágtam tövig a körmöm, miközben néztem. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy a filmbéli ügy már több, mint 50 év elteltével nem igazán érdekel már senkit, így engem sem igazán. A film legnagyobb hendikepje ebből kifolyólag pont az, hogy mind a filmben bemutatott módszerek, mind maga a téma mára már teljesen elavult. A film mentségére szól viszont, hogy az újságírók munkáját bemutató filmnek sajnos nincs sok esélye látványosnak lennie, és előre meg lehet mondani, milyen eszközökkel fognak élni: közelről mutatott írógép-kalapácsok, az íróasztalokon heverő jegyzetek, folyamatos telefonbeszélgetések és kérdések-válaszok folyamatos kuszasága.

Ugyanakkor a film mellett szól, hogy a hangsúly szerencsére a nyomozáson van, nem az ügy végkifejletén, hiszen az közismert, továbbá Alan J. Pakula nagyon jól eltalálta a kor hangulatát, erős atmoszférát tudott teremteni, még akkor is, ha mai szemmel nézve kicsit lassú az események folyása, és akad néhány üresjárat, de összességében egy jó kis alkotásról van szó, kár hogy engem nem igazán tudott magával ragadni. Mai szemmel nézve igencsak furcsának tűnik a film régi vágású stílusa és kifejezetten szórakoztató azzal szembesülni, hogy az internet előtti időkben mennyi telefonálgatásra, könyvtárazásra és személyes ide-oda rohangálásra volt szükség egy sztori felgöngyölítéséhez. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy különböző jegyzeteket, feljegyzéseket és jelentéseket bújva, noteszba, szalvétára jegyzetelve hogyan jutott el két újságíró egy szokványosnak hitt betöréstől az amerikai elnök lemondásáig vezető botrányig. 

Az elnök emberei alapműnek számít az újságírói- és oknyomozói riporteri munkát bemutató filmek között és számos későbbi alkotást inspirált. Kapásból tudok két olyan filmet, amelyek véleményem szerint jobbak is, mint mostani filmünk. Az egyik David Fincher remek thrillerre egy sorozatgyilkosról (A Zodiákus, 2007), a másik pedig az igencsak felkavaró témát érintő Spotlight - Egy nyomozás részletei (2015), ami egyébiránt meg is kapta a legjobb filmért járó Oscar-díjat.

https://videa.hu/videok/film-animacio/az-elnok-emberei-1976-aDzOqJbTZOPUuBco

Ítélet: 10/7