USA (20th Century Fox), 172 perc, színes, háborús életrajzi film

Rendező: Franklin J. Schaffner

A Filmről

Az életrajzi témájú film George S. Patton amerikai tábornok (George C. Scott) II. világháborús útját mutatja be Tunisztól Szicília elfoglalásán át, Anglián és a normandiai partraszálláson keresztül a Harmadik hadsereg parancsnokságáig, miközben pályatársa és barátja, Omar N. Bradley tábornok (Karl Malden) igyekszik őt jó irányba terelni. Miután felszabadítja a Bastogne-nál rekedt amerikai erőket, majd keresztülvág egész Csehszlovákián, végül - amikor már a kezében érezheti a diadalt - Eisenhower parancsot ad neki, hogy álljon meg és engedjen utat Montgomery tábornok (Michael Bates) északi frontjának. A háború után Patton erői megszállják Bajorországot, de a szovjetek iránt érzett leplezetlen gyűlölete és a tény, hogy nem hajlandó a nácikat felmenteni a közhivatalokban végzett munka alól, elkerülhetetlenül a keserű bukásához vezet.

A tábornok minden kétséget kizáróan a korszak egyik legintelligensebb háborús eposza, amelynek lényegét egyértelműen George C. Scott hatalmas alakítása adja, aki shakespeare-i tragikus hősként jeleníti meg az ellentmondásos tábornokot. A színházi hátterű Scott hol excentrikus, hol visszafogott játéka tökéletesen illik a rebellis és öntörvényű, ám mégis az utolsó porcikájáig fegyelmezett katonatiszt alakjához. A színész boldogan vállalta el a szerepet, ám ennek ellenére nem volt hajlandó átvenni az alakításáért neki ítélt Oscar-díjat, mert véleménye szerint az átadó "csupán egy húspiac". A forgatókönyv Pattont félelmetes hadúrként ábrázolja, aki elkötelezett katonaként mindent a háborúnak rendel alá, ugyanakkor kiderül róla, hogy egyaránt egy hibákkal teli ember és talányos jelenség is. 

Kevés megosztóbb katona volt a második világháború alatt a szövetségeseknél, mint George S. Patton tábornok. Hadvezéri és stratégiai zsenije megkérdőjelezhetetlen volt, stílusa azonban finoman szólva sem állt összhangban ezzel. Patton igencsak nehéz ember hírében állt, módszereit, feletteseivel és katonáival szemben tanúsított magatartását sokan bírálták (a legnagyobb botrányt azzal okozta, hogy nyíltan lógósnak nyilvánított és megpofozott egy katonát, aki sebek nélkül, pusztán idegösszeomlásra hivatkozva ment kórházba), de mindezek a bírálatok eltörpültek stratégiai képességei, elszántsága és hazafisága mellett, melyek sorra segítették hozzá legendás győzelmeihez. A különös kettősséget azonban remekül megragadta hőse figurájában Franklin J. Schaffner rendező. Patton művelt, olvasott és felettébb intelligens ember volt, aki hitt a lélekvándorlásban, ezáltal szilárd meggyőződése volt, hogy a történelem folyamán már számtalanszor volt katona. 

A tábornok annyira a valóban zavarba ejtő egyéniségű parancsnokra koncentrál, hogy ezért hajlandó felrúgni a háborús filmek klasszikus szabályait is. Itt nem egy maréknyi katona hősies kalandját látjuk, hanem azt, amit egy parancsnok lát a háborúból és az egyes csatákból. A film, amelynek a forgatókönyvírója a fiatal Francis Ford Coppola és Edmund H. North volt, és amely részben Omar Bradley emlékiratai alapján készült – ezért került Bradley annyira előtérbe és olyan pozitív megvilágításba – nem akar hőst csinálni az Amerikában amúgy is jókora hőskultusszal rendelkező Pattonból. A film külön érdeme, hogy nem mutatja be a tábornok halálát. Patton 1945. december 9-én egy autóbalesetben szerzett halálos sérülést a németországi  Mannheim mellett. A mai napig nem tisztázott, hogy pontosan hogyan is történt a baleset, és egy koccanásként is felfogható ütközésben hogyan sérülhetett meg úgy a tábornok, hogy később belehaljon. Az összeesküvés-elméletek azóta is makacsul tartják magukat: van, aki a szovjeteket, van, aki magát Eisenhowert (pontosabban a CIA elődjét, az OSS-t) gyanítja az akció mögött. Az esetről készült egy TV-film 1986-ban Patton utolsó napjai (The Last Days of Patton) címmel Delbert Mann rendezésében, szintén George C. Scott főszereplésével.

A bemutatót követő ellentmondásosság ellenére a film egyből óriási siker lett és végül tíz kategóriában is jelölték az Akadémia soros díjátadóján. Ebből végül hetet zsebelt be, köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek (Franklin J. Schaffner), a legjobb adaptált forgatókönyvnek és természetesen a legjobb férfi főszereplőnek (George C. Scott) járó szobrokat. A tábornok egy kiváló és méltatlanul keveset emlegetett film, ami bepillantást enged a második világháború számos epizódjába az egyik legkülönlegesebb amerikai parancsnok szemszögén keresztül. Olyan életrajzi tabló, amely izgalmas, pörgős jeleneteivel, valamint a főszereplő kiugró színészi játékával a mai napig is bármikor újranézhető: egyszerre szórakoztató, megdöbbentő és elgondolkodtató alkotás.

Érdekességek

- A producerek egy igazi szupersztárt akartak Patton szerepére. Számításaikat viszont némiképp keresztülhúzta, hogy Lee Marvin, Robert Mitchum, Rod Steiger és a nyíltan háborúellenes Burt Lancaster is mind nemet mondtak, John Wayne álmait pedig Frank McCarthy producer vétója foszlatta szét.

-  A film elején elhangzó, emlékezetes monológot Patton különböző beszédeiből állították össze – ezért tűnik különösen hitelesnek. Állítólag maga Scott is annyira félt attól, hogy csak alulmúlni tudja majd a nyitányhoz szánt monológot, hogy könyörgött a rendezőnek: ne ezzel indítsa a filmet. A hosszas nyaggatás után ezért Schaffner végül azt hazudta sztárjának, hogy a beszéd a film végére kerül majd.

- Az Omar Bradley tábornokot játszó Karl Malden 15 évvel idősebb volt mint George C. Scott. A valóságban azonban Bradley tábornok hét évvel fiatalabb volt, mint Patton

- Az elefántcsont markolatú pisztoly, ami a film elején George C. Scottnál van a valódi Patton tábornok tulajdona volt.

- A tábornok Nixon egyik kedvenc filmje volt, aki állítólag többször is elővette saját kópiáját egy-egy fontosabb találkozó vagy elnöki döntés előtt.

- A filmet 2003-ban az Akadémia Filmarchívuma is védettnek nyilvánította, amivel végleg és visszavonhatatlanul része lett az Egyesült Államok filmtörténeti örökségének.

Vélemény

A tábornok című filmet (vagy inkább maradok a Pattonnél) nem most láttam először és ki kell jelentenem, hogy másodjára megnézve jobb, mint amilyen elsőre megmaradt az emlékeimben. Számomra is kissé meglepő módon végig lekötött, hiszen a film egyáltalán nem rövid, ráadásul nem a háborús jeleneteken van a hangsúly, hanem egyetlen emberre van kihegyezve a történet. A kedvező összkép pedig nagyrészt George C. Scott mindent elsöprő játékénak köszönhető, aki gyakorlatilag egy "one-man show" keretében brillírozik a szerepben. Nem ez az egyetlen eset a filmtörténelemben, hogy egy szerep és egy színész ennyire egymásra talál, de itt most ez annyira egyértelmű és annyira telitalálat, hogy minden más szinte eltörpül mellette.

Korábban már említettem, hogy George C. Scott a blogos kalandozásom egyik legnagyobb felfedezettje, legalábbis olyan értelemben, hogy a legnagyobb színészek közé avanzsálta magát. Megjelenése, karizmája és nem mindennapi személyisége olyannyira betölti a filmvásznat, hogy nem lehet másra figyelni, ha ő is benne van a jelenetben (pedig a többi színészre sem lehetett panaszunk). Kivételes találkozás volt ez a színész és a szintén nem mindennapi Patton tábornok között, nem véletlenül forrt össze a színész neve ezzel az alakítással. Egyes források szerint Pattonhöz hasonlóan időnként Scott is dührohamokat kapott, a forgatáson néha leüvöltötte a kollégái fejét, akik nem igazán tudták eldönteni, hogy éppen melyik George kiabál velük, az általa játszott szerep vagy a színész. Egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges, hogy abban az évben ki kapja az Oscart, az már más kérdés, hogy végül nem a színész vitrinjében landolt.

A Patton nem a klasszikus háborús filmek közé tartozik, és talán nekünk magyaroknak nem is annyira érdekes a címszereplő élete, az Egyesült Államokban azonban nemzeti hősként tisztelik, így mindenképp kijárt neki egy őt megillető film. Szerencsére a rendezés kifejezetten jól sikerült, így a kissé érdektelenebb részek mellé kapunk emlékezetes jeleneteket is, és mind közül kiemelkedik a bevezetőben elhangzott monológ. Kevés film kezdődik ilyen erős nyitánnyal: a hatalmas nemzeti lobogó előtt előadott buzdító beszéd valósággal pofon vágja a nézőt mind vizuális, mind érzelmi szempontból.

Ítélet: 10/8