USA (Image Ten, Laurel, Market Square), 96 perc, ff, horror

Rendező: George A. Romero

A Filmről

Egy testvérpár elmegy az anyjuk sírjához a temetőbe, ahol a fiú (Russel Streiner) úgy dönt megijeszti nővérét (Judith O'Dea). Pár perc múlva azonban egy férfi megtámadja őket, megöli a fiút, a lány pedig egy elhagyatott farmon találja magát többedmagával, akiket megtámad egy halottaiból feltámadt, emberi húsra éhes csőcselék. A hírekből a menekülők végül lassan összerakják, mi is történik valójában. Hullák kelnek ki sírjukból és megtámadják az élőket, hogy megegyék a húsukat. A házban egyre nő a feszültség, miközben megvitatják mit is kellene tenniük. Megpróbáljanak elmenekülni vagy várják meg a segítséget, ami lehet, hogy sohasem érkezik meg. Ki legyen a vezetőjük: a racionális fekete férfi (Duane Jones) vagy az impulzív családapa (Karl Hardman)? A döntést azonban gyorsan meg kell hozni, mert odakint egyre csak nő az élőhalottak száma.

Habár a filmtörténelem első zombis horrorja az 1932-es A fehér zombi (White Zombie) volt, az első modern zombifilm kitüntető címét mindenképpen George A. Romero klasszikusa érdemli. Ő volt az, aki szakított azzal a korábbi elképzeléssel, ami a vudu mágiával házasította össze a zombis alműfajt, és ő alakította ki a ma is ismert zombik alakját: az emberi húsra éhező, nyomasztó lassúsággal mozgó feltámadt holtakat. Az alkotók számára sem volt egyértelmű, hogy mi a legsokkolóbb dolog, amit egy zombi csinálhat, aztán végül a kannibalizmus mellett döntöttek. A cselekmény egy menedékként szolgáló házban bontakozik ki, melynek élőhalottak általi ostroma, a nyílászárók beszögelésével egy Hitchcock klasszikust, a Madarakat (1963) idézi meg. Ezen kívül két filmet érdemes még megemlíteni, melyek nélkül Az élőhalottak éjszakája biztosan nem a ma ismert formában létezne. Az utolsó ember a földön (The Last Man on Earth, 1964), Richard Mattheson Legenda vagyok című regényének a feldolgozása, illetve a Lelkek karneválja (Carnival of Souls, 1962) című, kis költségvetésű, csavaros horrorfilm. Romero az ezekben látható, élet és halál között lebegő ghoulokhoz, illetve az utóbbiban feltűnő szellemlényekhez hasonlót szándékozott létrehozni. 

Az élőhalottak éjszakája minimális költségvetésből készült film, így még magukat a befektetőket is meglepte, amikor korának legjövedelmezőbb független alkotása lett. Mindössze 114 ezer dollárból készült, és harmincmilliót hozott, tehát a költségvetése mintegy 260-szorosát. Pedig első ránézésre is úgy néz ki, mint egy olcsó film, ráadásul a néző a film elején még azt is hihetné, hogy egy vígjátékot fog látni. Az ismert horrorrendező, George A. Romero "Holtak-trilógiájának" első darabja valójában egy társadalom bírálat, amely azokat az elavult nézeteket állította pellengérre, melyek nagy része az 1960-as években még igencsak élt az emberekben: a polgári nyugtalanság, a rasszizmus, a tömegpszichózis, a hagyományos családeszmény felbomlása, az önbíráskodás és a világvégétől való félelem. Romero Az élőhalottak éjszakájá-ban még csak felvázolta egy kegyetlen járvány képét, ami időnként újra aktualitással bíró társadalombírálata mellett minimum egy általános emberi félelmet örök érvénnyel fogalmazott meg, miszerint rettegünk attól, hogy beolvadunk a szürke tömegbe. Nem véletlen, hogy az egyediség zsákutcájának számító fogyasztói kultúra legérdesebb kritikáját is épp Romero fogalmazta meg második zombifilmjével, a Holtak hajnalá-val (Dawn of the Dead, 1978), amikor az eseményeket egy plázába helyezte. 

Épp e sajátos emberi tényező miatt is hordozza magában a rasszizmus kritikáját a film, amelynek főszerepét Romero (akkoriban ritka módon) egy fekete színészre bízta. A rendező későbbi interjúi szerint Duane Jones nem a bőrszíne, hanem a castingra behívott színészek közül kiemelkedő tehetsége miatt kapta meg a szerepet, de a polgárjogi mozgalmak idején óhatatlanul is átértékelődött, hogy a film legtisztább jellemét egy színes bőrű színész alakította. A fekete-fehér fényképezés ugyancsak nagyban hozzájárult a film majdhogynem dokumentarista hatású atmoszférájához, amiben így a társadalmi mondanivaló hatványozott erővel és hitelességgel tudott megjelenni a maga korában.

Az élőhalottak éjszakája a popkulturális zombi- és a modern horror szempontjából egy új korszak kezdete volt, miközben vértócsába fojtotta egy nemzedék reményeit, szilánkosra törte az 1960-as évek hippimozgalmának békével és szeretettel kapcsolatos illúzióit. A most is érvényben lévő amerikai filmosztályozási (MPAA-rating) rendszert 1968 novemberében vezették be. Mivel az élőholtak október elsején kerültek mozikba, így a film éppen megúszta az osztályozást, ezáltal az utolsó filmek egyike volt, amit még így mutattak be. Volt is ebből probléma, mivel a film a szombat délutáni műsorsávba került, így egészen fiatal gyerekek is vehettek jegyet rá. 

Az élőhalottak éjszakája ma már egy végtelenül nyers, kiforratlan és egyszerű horrorfilmnek tűnik, ugyanakkor a filmtörténelem, azon belül is leginkább a horror műfajának és még inkább a zombis filmek hatalmas mérföldkövének bizonyult. Filmjével George A. Romero nem csupán saját pályáját határozta meg (hiszen számos folytatást készített a filmhez és a későbbi remake-ek készítéséhez is nagyban hozzájárult), hanem a zombifilmek teljes alműfaját is, úgy nagyjából a következő ötven évre, de még ezeknél is fontosabb az inspiráció, amit a zombikon, mint metafora-lehetőségeken keresztül jelentett az elkövetkező filmkészítő-generációk számára. 

Érdekességek 

- Valójában a filmben egyetlen egyszer sem hangzik el maga a zombi szó, a sírból feltámadt halottakat a "ghoul" szóval illetik.

- Amikor a zombik a kamionból zabálják a hullákat, igazából csokival leöntött sonkát esznek. Annyira hányingerkeltő kombináció volt, hogy a stáb visszaemlékezései szerint szinte kár is volt besminkelni a zombikat, annyira kifehéredtek a csokis hústól.

- A filmben látható ház bontásra volt ítélve, így aztán a stáb bármit csinálhatott vele. Viszont a háznak nem volt  alagsora, ezért az alagsori jeleneteket stúdióban vették fel.

- A forgalmazó egy kissé morbidnak tűnő  PR-akciót is hirdetett a premier kapcsán. Állítólag kötöttek egy ötvenezer dolláros biztosítást, ha valaki szívinfarktust kapna a vetítés alatt.

- Mivel George A. Romero tapasztalatlan volt forgalmazási ügyekben, így alig maradt számára valami a profitból. Ráadásul az alkotás nem tartalmazott jogvédelmi feliratot, így aztán szabad felhasználásúnak (public domain) minősült. 

- 1990-ben Tom Savini (aki eredetileg segített volna a 68-as változat sminkjeiben, de végül katonai szolgálatának teljesítése miatt mégsem vett részt benne) megrendezte a film egy másik változatát, ami szinte egytől-egyig megegyezett az eredeti verzióval.

- A filmet az amerikai Kongresszusi Könyvtár felvette a jegyzett filmek listájára (National Film Registry of the Library of Congress).

Vélemény

Rögtön az elején leszögezném, hogy sosem szerettem a zombis filmeket, az egyik olyan filmes zsáner, amit kifejezetten nem kedvelek. Egyszerűen sosem találtam sok értelmet abban, amikor különböző emberek/embercsoportok menekülnek egy rakás élőhalott elől és eközben halomra ölik egymást. Tisztában vagyok vele, hogy sokak teljesen odavannak a zombis filmekért, és a Walking Dead c. sorozatnak pedig kis hazánkban is hatalmas rajongótábora van. Bár nem láttam a sorozatból egyetlen epizódot sem, így nyilatkozni nem tudok róla, de annyi biztos, hogy egyetlen pillanatra sem gondolkodtam el rajta, hogy belenézzek.

Mindezekből kifolyólag ennek a filmnek is mindösszesen azért van helye a listán, mert megteremtette ennek a sokak körében népszerű műfajnak az alapjait. Ezen kívül azonban semmi többet nem nyújt, ráadásul minden egyes kockáján látszik, hogy ez bizony egy igazi B-kategóriás fércmű. Sőt, némely esetben még ez a kategória is hízelgő, annyira kritikán aluli benne a színészi játék, az akciójelenetek leginkább ölelkezésnek beillő közelharcoknak tűnnek és az egész filmet belengi egyfajta teljesen indokolatlan pillanatokban előbukkanó átgondolatlanság. A fekete-fehér karcos képi világ pedig csak erősíti ezt a hatást, egyes jelenetek egyenesen olyanok, mintha korabeli híradó felvételeket néznénk. Értem én, hogy a költségvetés igencsak minimális volt, de azért mégis.

George A. Romero filmje gyakorlatilag tartalmazza az összes mára már klisévé vált horrorfilm elemet (bár azt tegyük hozzá, hogy annak idején legalább még valóban újdonságnak számított). A vásznon megjelenő képek a legtöbb esetben már inkább megmosolyogtatóak, mint félelmetesek, és ha létezik olyan film, amiről elmondhatjuk, hogy eljárt felette az idő, Az élőhalottak éjszakája egyértelműen abba a csoportba tartozik. Valami furcsa és számomra érthetetlen okból kifolyólag sok horrorfilm rajongó teljesen odavan a filmért, de számomra nem itt kezdődik a horror. A zombik (élőhalottak) használata a legolcsóbb és legigénytelenebb módja az ijesztgetésnek, engem egyetlen pillanatig sem tud lázba hozni, és az adrenalinszintem sem emelkedik meg tőle. Véleményem szerint igencsak megalázó számos kiváló (és még több kevésbé kiváló) horrorra nézve, ha egy olyan darabot tartanánk a műfaj királyának, amelyre nagyrészt az általános igénytelenség jellemző, illetve annyira tud csak félelmetes és ijesztő lenni, mint egy rosszabbul sikerült buli utáni éjszaka a baleseti sebészeten.

https://www.youtube.com/watch?v=-xNwLS95M7w

Ítélet: 10/4