USA (John Ford, Paramount), 123 perc, ff, western

Rendező: John Ford

A Filmről

Ranson Stoddard szenátor (James Stewart) és felesége, Hallie (Vera Miles) visszatérnek a Shinbone nevű kisvárosba, ahol Stoddard korábban jogászként dolgozott. A szenátor visszatérésének oka, hogy részt vegyen egy barátja, Tom Doniphon (John Wayne) temetésén. Ha már ott van, kihasználja az alkalmat és elbeszélget egy újságíróval arról, mi tette legendává - vagyis hogyan lőtte le a kegyetlen és erőszakos útonállót, Liberty Valance-t (Lee Marvin). Visszatekintve a történetre azonban megismerjük a valóságot, miszerint Tom Doniphon volt az, aki titokban lelőtte a banditát, abban a hitben hagyva a barátját, hogy az ő fegyveréből származott a végzetes töltény.

Ha a legenda ténnyé válik, a legendát kell kinyomtatni.

Ez a mondat kiválóan összefoglalja ennek a nosztalgikus westernnek a lényegét, melyet az ekkor már 67 éves John Ford rendezett. Mintha korábbi westernjeinek szépséges csúsztatásait és szemenszedett hazugságait akarná kimagyarázni filmjében, arra a következtetésre jut, hogyha a legenda különb, mint a valóság, akkor a legendát kell megörökíteni. Kissé ironikus, hogy a valódi hős egy lesből támadó orvlövész, míg a feltételezhetően gyáva jogász öngyilkos módjára kiáll a nyílt színre, a fair play szabályai szerint.

Az Aki lelőtte Liberty Valance-t több szempontból is mérföldkőnek számít a western műfajában és a rendező John Ford életművében is. Először sikerült összehoznia az akkorra már hollywoodi veteránnak és nagyágyúnak számító John Wayne-t és James Stewartot és fekete-fehérben készített el egy olyan filmet, amelynek akkor már rég színesnek kellett volna lennie a hangzatos színekben pompázó Technicolor világában. A sztárokból álló szereposztás segítségével a rendező mintegy összegzi életművét és egyúttal megmutatja, hogyan tűnt el szeretett vadnyugata a demokrácia, a törvény és az írástudás előretörésének következtében. Ugyan mindkét főszereplő idős már a szerephez, mégis tökéletes, ahogy a cowboyokhoz méltó hősiességet és őszinteséget jelképezik. James Stewart alakja jelképezi a haladást, míg a John Wayne által megszemélyesített figura a hanyatlást. Utóbbit bár a filmben legyőzték, mi biztosan tudjuk, hogy valójában ő a győztes, ugyanúgy ahogy a film is megdicsőül a maga sajátos hangulatú stílusában.

John Ford rendezése biztos kézzel dönti le a bálványokat, és foszt meg bennünket illúzióinktól. Nem a western műfaját teszi kérdésessé, csupán a korszak befejeződésével, az átmenet keserédes mivoltával szembesít bennünket. Az Aki lelőtte Liberty Valance-t talán az egyik utolsó klasszikus western (John Ford életművében mindenképpen), és a műfaj változását jelzi. Ezt követően egyre korosabb westernhősök uralják a vásznat, illetve kosztümös akciófilmeket ruháznak fel western címkével – de ezek többségéből már hiányzik az a varázs, ami a korábbi alkotásokban még fellelhető, mert a közönség már nem a mesére, hanem a valóságra volt kíváncsi.

Érdekességek

- Egy pletyka szerint azért lett fekete-fehér a film, hogy James Stewart és John Wayne sminkje ne legyen túlságosan feltűnő, így ne lehessen észrevenni, hogy valójában már elmúltak 50 évesek. A film nagy részében ugyanis jóval fiatalabb karaktereket formáltak meg, mint ahány évesek voltak.

- Lee Marvint John Wayne javasolta Liberty Valance szerepére, miután együtt dolgoztak a Jó fiú és rossz fiú (The Comancheros, 1961) c. filmben.

- Woody Strode gyakran hajtotta végre saját maga a mutatványait, részben azért, mert korábban sportoló volt, részben pedig azért, mert nehéz volt olyan színesbőrű dublőrt találni, aki megfelelt volna a testfelépítésének. Abban a jelenetben, amikor Doniphon felgyújtja a házát, be kellett rohannia, és ki kellett őt mentenie az épületből. John Wayne dublőrt használt a jelentben, Strode azonban maga hajtotta végre a feladatot.

- Lee Marvin első jelenete komoly problémákat okozott a színésznek - úgy tűnt, hogy nem tudja megfelelően eljátszani a karakterét. Több rossz felvétel után John Ford arra utasította a stábot, hogy ne fizessék ki a színésznek a gázsiját. Ezt meghallván Marvin úgy feldühödött, hogy a jelenet végül tökéletesen sikerült.

- A mozik plakátjaira James Stewart neve került előre, viszont a filmen a Paramount kérésére már John Wayne neve volt elsőként kiírva.

- Sergio Leone azt mondta egyszer, hogy ez a kedvenc John Ford filmje, mert állítása szerint "ez volt az egyetlen film, amelyben Ford megmutatott valamit abból, amit pesszimizmusnak neveznek."

Vélemény

A 60-as évektől kezdve már kezdtek kikopni a mozikból a fekete-fehér filmek, így a filmfolyamból is lassan eltűnnek majd. Azonban a korszak egyik utolsó képviselőjeként, a westernfilmek atyja John Ford nagyrészt financiális okoktól vezérelve (nem kapott rá elég pénzt) még leforgatta utolsó fekete-fehér filmjét a korszak két talán legnagyobb westernsztárjával, James Stewart-tal, illetőleg kedvenc színészével és jóbarátjával, John Wayne-el.

A két színész egyfajta jutalomjátékának is tekinthetjük a filmet, játékukon során nem csak az évtizedek alatt megszerzett tapasztalat látszik, hanem az is, mennyire sajátjuknak érzik a megformált szerepeket, amelyekhez hasonlót már korábban is láthattunk tőlük. Pont ez okozta számomra az egyik problémát, ugyanis John Wayne pontosan ugyanazt hozza, mint filmjei 90%-ban. Szinte minden alakítása ugyanazt az embertípust tükrözte vissza: az érzelmek nélküli, kemény legény hollywoodi archetípusát. Harmadik főszereplőnk, Lee Marvin pedig véleményem szerint kissé túljátszotta a szerepét, mondom ezt annak ellenére, hogy a karaktere némileg megkövetelte azt. Ami pedig a másik problémát okozta, de ez nem csak a mostani filmre, hanem úgy általában is elmondható, az a film humorosnak szánt része. Valahogy nekem sosem jött be az a humor, amit a részegek által elkövetett humorforrások jelentenek.

John Ford művei (az 1939-es Hatosfogatot leszámítva) sosem tartoztak a kedvenceim közé és ez is csak azért emelkedik ki a nagyjából egy kaptafára készült filmjei közül, mert végre leszámolt a Sergio Leone által is említett, a korábbi filmjeire jellemző túlzottan optimista hangulattal, melynek során néhány esetben igencsak túlmisztifikálta a vadnyugat erejét és valódi hősöket kreált a marhahajcsárokból. Mivel azonban most el mert rugaszkodni a korábbi filmjeire jellemző kliséktől, ezáltal méltó módon köszönt el a fekete-fehér filmek és nagy szerelme, a klasszikus westernek világától.

Végül sokan feltehetik a kérdést, hogy miért is lőttem le a film poénját (vagy legalábbis miért nem figyelmeztettem az olvasókat), hogy ki is lőtte le Liberty Valance-t? Úgy gondolom, hogy a mai korok csavaros thrillerjein szocializálódott nézősereg egyrészt hamar kikövetkeztetheti a(z) (egyébként nem katarzisként megélt) végső fordulatot, másrészt nem is igazán abban rejlik a film lényege. Ha valakinek ezzel mégis elvettem a kedvét a film megnézésétől, abban az esetben elnézést kérek.

https://videa.hu/videok/film-animacio/aki-lelotte-liberty-valance-t-123-perc-amerikai-western-9xKeRort2Y5z3dyA

Ítélet: 10/7