Olaszország, Franciaország (Marceau-Cocinor, Titanus), 177 perc, ff, dráma

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Goffredo Lombardo

Operatőr: Giuseppe Rotunno

Forgatókönyv: Luchino Visconti, Suso Cecchi d'Amico, Pasquale Festa Campanile, Massimo Franciosa és Enrico Medioli, Giovanni Testori regényéből

Zene: Nino Rota

Szereplők: Alain Delon, Renato Salvatori, Annie Girardot, Katina Paxinou, Roger Hanin, Szpirosz Fokász, Claudia Mori, Alessandra Panaro, Corrado Pani, Paolo Stoppa, Suzy Delair, Claudia Cardinale, Max Cartier

 

A Filmről

Egy olasz család - özvegy édesanya (Katina Paxinou) és négy fia - Dél-Olaszországból Milánóba költözik a szebb élet reményében, mivel a legidősebb fiú, Vincenzo (Szpirosz Fokász) egyébként is ott talált magának párt, a szépséges Ginetta (Claudia Cardinale) személyében. Ám amikor kiderül, hogy a család is költözik, a lány szülei a kapcsolat ellen mennek, félve attól, hogy a szegény rokonság eltartása is az ő feladatuk lesz majd. Vincenzo mindig is bokszkarrierről álmodott, de nem volt elég tehetséges hozzá, viszont kedvet csinált két testvérének, Roccónak (Alain Delon) és Simonénak (Renato Salvatori). Simone beleszeret egy véletlenül megismert prostituáltba, Nadiába (Annie Girardot), aki miatt hanyagolni kezdi az edzéseit. Ráadásul, hogy a lányt lenyűgözze, két kézzel szórja a pénzt, a lány azonban sosem gondolkozott komoly kapcsolatban, ezért egy idő után elhagyja. Rocco hamarosan szintén ökölvívónak áll, hogy segítse bátyját, noha nem szeret verekedni. Két évvel később Összefut Nadiával és egyre bensőségesebb viszonyt kezdenek ápolni, mert Rocco ártatlansága megindítja a nőt és igyekszik jó útra térni. Csakhogy amikor Simone ezt megtudja, féltékenységében bosszút esküszik.

A direktorról köztudott volt, hogy elsősorban irodalmi műveket filmesít meg, így a Rocco és fivéreiről is elterjedt az a tévhit, hogy adaptációról van szó. A valóság viszont az, hogy a film lényegében saját történet, melyhez  Giovanni Testori A Ghisolfa-híd című 1958-as című regénye csupán inspirációt jelentett, míg maga a filmcím Thomas Mann József és testvérei című regényére utal. Luchino Visconti egyik legjobb filmje kulcsfontosságú abban az átmenetben, amely a neorealizmus elveihez való kezdeti ragaszkodástól a kései művek többségét jellemző operaian dekoratív túlzásokig vezet, jelezve ezzel a rendező komoly vonzódását az opera műfaja iránt, melynek jelentős színpadi rendezőjévé is vált a későbbiekben. Giuseppe Rotunno fekete-fehér képei kínos pontossággal mérik ki a komor, dokumentarista neorealizmus és a film noir stilizációja közötti arányt. Ehhez társul Nino Rota zenéje, mely ékesszólóan tükrözi a Szicíliából Milánóba költözött, darabokra hullott család történetét kísérő zaklatott érzelmeket.

• 
• 
• 
• 
• 

A fivérek versengése, az egymás iránti szeretetük, az összetartozás, a helyes és helytelen döntések a zajos városban, küzdés a fennmaradásért, a boksz és természetesen a szerelem teremti meg a drámát a történetben. Meglehet, hogy Alain Delon nem eléggé meggyőző a jófiú szerepében, aki saját boldogságát is feláldozza a család összetartásának hiú reményében, vagy éppen Katina Paxinou közhelyei is nehezen emészthetők a sokat szenvedett mátriárka szerepében, ezzel szemben Renato Salvatori igencsak hitelesen játssza a brutális és felelőtlen idősebb fivért. Annie Girardot kellően szexi és hatásos a két fivér közé álló, bonyolult érzelmi világú lány szerepében, noha halálának utolsó pillanatai talán el vannak túlozva, mindazonáltal katartikus hatással bírnak.

• 
• 
• 
• 

A film a XXI. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a második legjobb filmnek járó Ezüst Oroszlán-díjat. Az eredményhirdetést füttykoncert kísérte, ámbár a heves vérmérsékletű nézők már a film vetítése közben is fütyültek és kiabáltak, különösen a nemi erőszak epizódja és a gyilkossági jelenet közben. Az igazi botrány azonban még csak a fesztivál után következett. A Vatikán egyik legbefolyásosabb személyisége, Domenico Tardini bíboros követelte, hogy az illetékes hatóságok tegyék meg a megfelelő lépéseket, így az ügyészség lefoglalta a Rocco és fivérei kópiáit, majd a cenzúrabizottság döntése alapján négy jelenetet kellene kivágni ahhoz, hogy a filmet engedélyezzék. Egyeztető tárgyalások kezdődtek, és kompromisszumos megoldás született: a producer nem egyezett bele a vágásokba, de hozzájárult ahhoz, hogy a kifogásolt jeleneteket elsötétítsék. A botrány végül csak tovább fokozta a közönség érdeklődését és az esztendő harmadik legsikeresebb alkotásának bizonyult. 

Érdekességek

- Francia Ford Coppolának annyira tetszett a film, hogy szerződtette a film zeneszerzőjét, Nino Rotát A keresztapához (1972) is.

- Rocco szerepét eredetileg Horst Buchholznak is felkínálták.

- A szereplők között olasz, francia és görög színészek is voltak, így közülük sokukat szinkronizálni kellett, hogy az olasz közönség is megértse. Még Claudia Cardinale sem tudott olaszul, mivel Tunéziában született, olasz szülők gyermekeként.

- Renato Salvatori és Annie Girardot nem csak a filmben, hanem a való életben is egy párt alkottak.

- Alain Delonnak a bokszjelenetekre külön fel kellett készülnie. Egyrészt Visconti rendszeresen elvitte őt a Vigorelli-csarnokba, hogy megnézzék a hivatásosok vagy éppen az amatőrök mérkőzéseit, másrészt megerőltető edzéseket is végzett.

- Visconti a forgatás során úgy összeveszett a lobbanékony Renato Salvatorival, amikor szerinte a színész túl halkan beszélt, hogy vitájuk trágárkodásokkal vegyített ordibálásig fajult, és utána állítólag két hónapig nem is köszöntek egymásnak. 

- Amikor 1961-ben az Egyesült Államokban bemutatták a filmet, mintegy fél órát kivágtak belőle, mert túlzottan erőszakosnak gondolták.

- A filmet beválogatták az utókor számára megőrzendő 100 olasz film közé.

- Az Alain Delont szinkronizáló Fülöp Zsigmondot és a hangját Renato Salvatorinak kölcsönző Sztankay Istvánt a Parondi testvérek földön fekve verekedős jeleneténél a szinkronrendező egy kényelmetlen kanapén való valódi verekedésre instruálta. Teljes beleéléssel dolgoztak és verekedtek egyszerre: amíg az egyik beszélt, a másik ütött, és fordítva. 

Vélemény

Épp ötven éve, 1972. március 15-én mutatták be minden idők egyik legjobb filmjét, A Keresztapát (The Godfather) Francis Ford Coppola rendezésében. Rögtön felmerül a kérdés, hogy jön ez most ide? Mindössze csak azért, mert A Rocco és fivérei is ugyanúgy egy vérbeli családregény, és nem titkoltan Coppola is erőteljesen építkezett belőle filmje megalkotása során. Ő azonban elkerülte jelen filmünk hibáit: a bőségesen adagolt melodramatikus fordulatokat, a túlzott színpadiasságot, az igencsak életszerűtlen figurákat, vagy éppen a helyenként túlzónak tűnő színészi játékot.

Ezzel pedig gyakorlatilag el is mondtam a filmmel kapcsolatos legfőbb problémáimat. A túltolt drámai fordulatok egyik legkiválóbb példája a filmvégi finálé, ami már szinte átmegy önmaga paródiájába, tényleg mintha egy operát néztem volna az ahhoz tartozó túljátszott szerepekkel. És ha már túljátszott szerepek, úgy érzem az alkotók kissé mellényúltak a szereplőválogatás során. Alain Delon (akinek ez volt az első jelentős szerepe) számomra valahogy teljesen hiteltelennek tűnt a családért bármire képes, de valójában teljesen gyámoltalannak tűnő bokszoló szerepében. Szerencsére az idők folyamán bebizonyította, hogy ennél jóval jobb színész és fiatalsága miatt most megbocsátunk neki. Renato Salvatori és Annie Girardot alakításáért odavoltak a kritikusok, azonban én előbbi esetében több alkalommal is a szerep erőteljes túljátszását figyeltem meg, Girardot esetében pedig kár azért a végtelenül balul sikerült fináléért.

• 
• 
• 
• 

Bár epizodikus szerkezetű a történet, és mind az öt rész egy-egy fiú nevét viseli, de valójában csupán két fiú, Rocco és Simone körül forognak az események, a többiek jelenléte jóval csekélyebb hozzájuk képest, így igazán kibontakozni sem tudtak szerepükben és talán Visconti sem igazán dolgozta ki egyikük karakterét sem. A családregények megfilmesítése egyébként sem egy könnyű műfaj, csak keveseknek sikerült megugrani a lécet és sajnos most sem igazán sikerült.

https://www.youtube.com/watch?v=ho4BNSASj_o

Ítélet: 10/6,5