Franciaország (Carrosse), 99 perc, ff, dráma

A Filmről

André Bazin világhírű francia filmkritikus, filmesztéta és egyben a Cahiers du Cinéma című filmes folyóirat főszerkesztője az 1950-es években összegyűjtött maga mellé néhány tehetséges kritikust, majd arra ösztönözte őket, hogy bátran fejtsék ki nézeteiket, még ha azok távol is állnak a főszerkesztő esztétikai és filozófiai szempontjaitól.  A folyóirat több fiatal kritikusa is megpróbálkozott a filmkészítéssel, és váratlan sikerük indította el azt, amit nemsokára francia új hullámként (nouvelle vague) kezdtek emlegetni. A vonulat képviselői – többek között Jean-Luc Godard, Claude Chabrol, Jacques Rivette vagy Éric Rohmer – igyekeztek elszakadni a hagyományos filmkészítési technikáktól, így példának okáért lazább szövegkönyvvel és szabadabb vágási technikával dolgoztak. Francois Truffaut volt közülük talán a legradikálisabb szerző, aki hevesen bírálta a "minőség hagyományát" a francia filmben, továbbá újszerű ötleteket valósított meg, s bár többször is visszatért a klasszikus ábrázolás- és elbeszélésmódhoz, mégis előszeretettel kísérletezett különféle műfajokkal. Ezzel egy időben meghirdette a szerzői film programját, melynek már képi világa, egyedi formanyelve is figyelemreméltó, ám legnagyobb érdeme az, hogy megteremtette az úgynevezett szerzői (auteur) filmet.

A Négyszáz csapás félig-meddig önéletrajzi ihletésű film, mely számos elemében megidézi az "ismeretlen apától" született, a felnőttek szigorára egyre hevesebb lázadással felelő Truffaut gyerekkorát. A kiskamasz Antoine Doinel (Jean-Pierre Léaud) Párizsban él édesanyjával (Claire Maurier) és mostohaapjával (Albert Rémy). Nem elég, hogy szűkösen élnek, a szülei sem igazán törődnek vele és az iskolában sem jobb a helyzet, apróbb kihágásai miatt bajkeverőnek tartják. Amikor gondjai támadnak a tanárával (Guy Decomble), nem megy többet iskolába, hanem legjobb barátjával (Patrick Auffray) töltik mindennapjaikat. Az egyik nap Antoine ellopja apja írógépét, hogy annak eladásából szerezzen pénzt, hogy leléphessen otthonról. A dühös apa azonban a rendőrséghez fordul, így Antoine végül nevelőintézetben köt ki.

A zaklatott gyerekkorú Truffaut egy olyan filmmel fogalmazta meg a saját és nemzedéke igazságát, amelynek kamasz főhőse fellázad a felnőttek igazságtalanságai ellen. Nem is annyira átvitt értelemben, ezen a nagyon is személyes történeten keresztül a korábbi kérlelhetetlen kritikus az előtte járó francia filmes nemzedék ellen rendezőként is felszólalt. A Négyszáz csapás igazsága persze nem nélkülözi a filmtörténeti előzményeket, így a hitchcocki és renoiri hatások (Truffaut két példaképe) már az első pillanattól kezdve érvényesülnek. A rendező nagy teret engedett a főszerepet alakító Jean-Pierre Léaud-nak, aki magára szabhatta az általa alakított figurát, illetőleg a realizmus jegyében a dialógusok megírását átengedte Marcel Moussy-nak. Mindenképp dicséret illeti még a film operatőrét, Henri Decae-t, aki eredeti párizsi helyszíneken forgatott és egy percig sem habozott, hogy eltérjen az eredeti történettől az erős érzelmi töltetet hordozó mozzanatok kedvéért. Az egyik ilyen jelenetben Antoine-t a vidámparkban látjuk egy forgó hordóban, s teste mindenféle torz alakba csavarodik, ami a társadalom korlátozó normái elleni lázadásra utal.

A Négyszáz csapás egy keserű társadalomrajz egy érzelmileg magára hagyott, boldogság- és szeretethiányos kisfiúról és a felnőttek gyakran álságos és zsarnoki világáról. A film utolsó kockái, melyben Truffaut kamerája Antoine-nal együtt kiszabadul, egyszerre felszabadító és nyomasztó kettősséget sugároznak. A fiú kifulladva roham bele a semmibe, majd az arcára közelítve megjelenik az egzisztenciális harag kimerevített portréja, amely talán az egyik legerőteljesebb pillanat az új hullám mozijában. Antoine futása egyszerre menekülés a börtönből és tiltakozás az egész, őt bebörtönző világ ellen. A tenger ugyanakkor a végtelen szabadságot idézheti föl, de egyben a végtelen üresség ábrázolása is.

Francois Truffaut és Jean-Pierre Léaud még négy további filmben követte Antoine kalandjait, utoljára az 1979-es Menekülő szerelemben (L'amour en fuite), négy évvel a rendező korai halála előtt. Noha a többi alkotásnak is megvan a maga bája, a Négyszáz csapás az új hullám legáradóbb kreatív ösztönzéseinek felülmúlhatatlan tárházaként marad meg mindenki emlékezetében. Truffaut első filmjével (három rövidfilmet forgatott korábban) rögtön elnyerte a legjobb rendezés díját az 1959-es Cannes-i Filmfesztiválon és a fiatal rendező egy pillanat alatt felkerült a világ filmkultúrájának térképére - kikövezve az utat az új hullámos pályatársai előtt, akik már javában dolgoztak új távlatokat nyitó terveiken.

Érdekességek

- Francois Truffaut "második apja" és mentora, André Bazin filmkritikus pont a forgatás első napján, 1958. november 11-én halt meg leukémiában, mindössze 40 évesen. A rendező az ő emlékének ajánlotta a filmet.

- Antoine a szüleivel Truffaut kritikustársa és barátja, Jacques Rivette Párizs a miénk (Paris nous appertient) c. filmjét nézi meg a moziban. Ez a baráti tiszteletadás mellett reklám is egyben, ugyanis a film még nem készült el a Négyszáz csapás forgatásának idején, csak 1960-ban mutatták be.

- Antoine Harriet Andersson képét lopja el a moziból, Ingmar Bergman Egy nyár Mónikával (Sommaren med Monika, 1953) című filmjéből.

- A filmben feltűnik a rendező, Francois Truffaut is. A vidámparki jelenetnél ő látható Antoine mellett a forgóban, amikor pedig kijönnek a szerkezetből, akkor lehet látni azt is, hogy rágyújt egy cigarettára.

- Az összes gyerekszínész, akit meghallgattak Antoine szerepére, végül az osztálytermi jelenetekben kapott szerepet.

Vélemény

Elsőre úgy tűnhet, hogy itt egy újabb film, amelyik bekerülhetne a félresikerült magyar filmcímek közé, itt azonban kicsit másról van szó. A film kissé furcsának tűnő címét Truffaut egy közismert francia mondásból eredezteti, miszerint, aki négyszáz csapást elvisel, az bármit képes elviselni az életben, vagy ahogy a magyar szinkronos változatban elhangzik, a szólás nagyjából annyit jelent: veszélyes csínytevések.

Legutóbbi posztomban kissé félve tekintettem előre a francia új hullám képviselői iránt, de szerencsére félelmem most elillant, így az akkori csalódás feltehetően inkább magának a filmek szólt. A Négyszáz csapás egy végtelenül erős és mindenképp formabontó film a gyermekkor viszontagságairól, a család és a szeretet szerepéről, illetve az annak hiányában megjelenő problémákról. A film erősségét a személyes élmények (vagy inkább csalódások) jelentik, amit Francois Truffaut volt kénytelen átélni gyermekkorában. Ezek között számos igazán elgondolkodtató pillanatnak is részesei lehetünk a filmben. Az egyik legmegdöbbentőbb ezek közül, amikor Antoine az egyik iskolakerülését azzal indokolja, hogy meghalt az anyja. Ez elsőre sokklónak tűnhet, de valahol mégis érthető, ugyanis az anya „szeretetrohamai" annyira felszínesek, hogy nem is csoda, ha leperegnek a fiúról. A film végéről pedig még beszélni is nehéz, amikor egy olyan döntést hoznak meg a szülők és mondanak ítéletet a saját gyermekük fölött, ami egy életre beleivódott mind a főszereplő, mind a rendező saját hátralévő életére. Legvégül még egy fontos személyes élmény, hogy a filmben is rengeteget moziznak a srácok, ahogy magát a rendezőt is a mozi, illetőleg maga André Bazin mentette meg az elkallódástól, aki kihozatta az intézetből és munkát is szerzett neki.

Jó gyerekszínészt találni nem könnyű feladat, a 15 éves Jean-Pierre Léaud viszont kitűnő választás volt a szerepre, keresve sem találhattak volna nála jobbat. Mondjuk volt kitől örökölnie a tehetséget, édesanyja ugyanis színésznő, míg édesapja forgatókönyvíró volt. Az biztos, hogy nélküle nem lett volna akkora siker a film, ugyanis a kamasz színész nem csupán élettel töltötte meg, de merészen, gyakorta a rendező elképzeléseivel szembeszegülve a saját képére formálta Antoine Doinel alakját. 

A Négyszáz csapás egyszerre nyomasztó és felszabadító mű a gyerekkor viszontagságairól és az egyik legjobb és legigazibb film a gyerekkorról, melynek legfőbb okai Truffaut életéből következnek. A legnagyobb fokú személyesség teszi ugyanis elévülhetetlenül hitelessé és átélhetővé a filmet.

Ítélet: 10/8