USA (Allied Artists), 80 perc, ff, sci-fi

Rendező: Don Siegel

A Filmről

A hidegháború első évtizedében a science fictiont többé-kevésbé bedarálta az államgépezet: a filmek jó része a McCarthy-éra javait szolgálta. Az idegen bolygókról érkező támadók mind a kommunizmus allegóriái, ami veszélyt jelent a kortárs társadalmi berendezkedésére. Propagandisztikus felhasználása mellett megjelennek még a hidegháborús félelmek is, úgy mint a nukleáris katasztrófától és az atomháborútól való félelem. A testrablók támadása a hidegháborús korszak egyik legnagyobb klasszikusa és legmeghatározóbb filmje, melyet mindössze 19 nap alatt forgattak le 300 ezer dolláros költségvetéssel.

Amikor a helyi orvos, Miles Bennell (Kevin McCarthy) hazatér szülővárosába, Santa Mirába, azzal kell szembesülnie, hogy több betege is különös dolgokról számol be neki, miszerint családtagjaik már nem azok, akik korábban voltak. Miles kezdetben szkeptikusan fogadja a bejelentéseket egészen addig, amíg barátai, Jack (King Donovan) és "Teddy" Belice (Carolyn Jones) mutatnak neki egy még nem teljesen kifejlődött emberi testet, amit  a saját otthonukban fedeztek fel. Az orvos hamarosan rádöbben a szörnyű igazságra, hogy olyan földönkívüli invázióval állnak szemben, melyek furcsa növényi gubók formájában képesek az embereket reprodukálni (az érzelmeik nélkül), miközben azok alszanak. Bennell elhatározza, hogy megállítja az inváziót, amiben egyedül csak szerelmére, Beckyre (Dana Wynter) számíthat, miközben már mindenütt érezteti hatását a lények jelenléte.

Don Siegel munkája egyszerre kétértelmű: hidegháborús allegória és földönkívüliekkel ijesztgető science-fiction. A Jack Finney regénye alapján készült film nem annyira az elfogadott sci-fi konvencióknak igyekszik megfelelni, mint inkább drámai formát kíván adni a társadalmi konformizmus veszélyeinek és a kívülről és a közösségen belülről érkező megszállás fenyegetésének. Ha nem vesszük figyelembe a történetben felfedezhető ellentmondásos allegóriákat (McCarthy-éra, kommunista ellenesség), egyértelműen az emberek paranoiájának a leghatékonyabb kihasználására épül. A film sikere mindösszesen abban rejlik, ahogy a mindennapi élet eseményeit górcső alá veszi. Látjuk, ahogy egy testrabló leutánozza a normális emberi tevékenységeket, miközben érzelemmentesen átveszi a gazdatest modorosságát. Mindez pedig sokkal hátborzongatóbb érzés, mint több ezernyi repülő csészealjon felénk száguldó marslakót nézni, amint lerombolják a bolygónkat.

Ugyancsak említésre méltó az 1950-es évek tudományos-fantasztikus paranoia filmek témaválasztása szempontjából, hogy a filmben nincs egyértelmű utalás arra, hogy a megszállók elsődleges célpontja kimondottan a Föld lenne. Éppen ezért szól egyesek szerint a film a kommunista beszivárgásról, mások szerint pedig a paranoid McCarthyzmus terjedését mutatja be. Mindezeknek némileg ellentmond a főszereplő, Kevin McCarthy egy későbbi nyilatkozata, miszerint ő nem érzett semmilyen politikai felhangot a filmben és szerinte az egész alkotásnak a lényege a színtiszta borzongatás és szórakoztatás.

A testrablók támadása egy kiváló, régimódi B-kategóriás film, amelyben azonban nagyon hatásosan van jelen a műfajra jellemző allegorikus témaválasztás és a társadalomkritika keveréke. A filmből a későbbiekben három feldolgozás is készült: 1978-ban Donald Sutherland és Leonard Nimoy főszereplésével és Philip Kaufman rendezésében, majd 1993-ban Abel Ferrara rendezésében, végül 2007-ben Az invázió címmel Nicole Kidman és Daniel Craig nevével fémjelezve. 

Érdekességek

- A főszereplőt alakító Kevin McCarthy és a rendező Don Siegel is feltűnik a film 1978-as remake-jében is egy-egy cameo szerepben.

- A gubókból való kibújás eljátszásához a színészekről latexből készítettek figurákat. Alámerítették őket a folyadékba, amíg az megkeményedett, és csak egy vékony csövön keresztül lélegezhettek. Ez különösen a klausztrofóbiás Carolyn Jonest viselte meg.

- A később rendezőként híressé vált Sam Peckinpah is feltűnik egy pici szerepben a filmben, egy gázóra-leolvasót alakít. Peckinpah dialógusszerkesztőként is részt vett a forgatáson, emellett évekig volt Don Siegel asszisztense.

- Amikor a film vége felé Kevin McCarthy az autók között szaladgál, egy kevéssé használt hídon rögzítették. Noha az autókat kaszkadőrök vezették, a rendező későbbi bevallása szerint a színész folyamatosan annak a veszélynek volt kitéve, hogy bármikor elüthetik, mert a felvétel hajnalban készült, a színész pedig szinte teljesen ki volt merülve.

- A film producere, Walter Wanger azt szerette volna, hogy a film elején hangozzon el egy idézet Winston Churchill-től Orson Welles narrációjával, de ő visszautasította azt.

- A film bemutatóján papírból készült gubókat helyeztek el a mozi folyosóin.

- 1994-ben az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Filmmegőrzési Bizottsága beválasztotta a filmet a Nemzeti Filmarchívumba, mint "kulturális, történelmi és esztétikai szempontból jelentős művet".

Vélemény

Figyelem!! Az írás nyomokban spoilert tartalmazhat.

Annak ellenére, hogy A testrablók támadása egy tipikus B mozi jellegzetességeit mutatja, mégis az egyik legmeghatározóbb és legnagyobb hatású klasszikus sci-finek számít. Olyannyira igaz ez, hogy a "pod people" ("gubó emberek" vagy "bábemberek") kifejezés a későbbiekben az amerikai szleng részévé is vált, amely az érzelmek nélküli és/vagy agymosott embert jelentik. Ezeknek az "embereknek" a legfontosabb ismertetőjelük, hogy nem mutatnak intenzív érzéseket, megnyilvánulásokat. Ha tehát valaki ilyen lények közé keveredik, és nem akar lebukni, nem szabad semmiféle érzelem jeleit mutatni.

A forgatókönyv kiválóan sikerült, mivel nemcsak a rejtélyesség szempontjából jó a felépítése, hanem az izgalmakat is folyamatosan növelni tudja. A film előrehaladtával a rejtély ugyan csökken, de a tempó növekedése miatt a feszültség egy pillanatra sem lankad. Sem a főszereplőnek, sem a nézőnek nincs egy szusszanásnyi pihenője sem, amivel a néző egyre inkább átérzi a főhős kimerültségét, és az abból fakadó kétségbeesettségét. Az alacsony költségvetés miatt a film színészei másodvonalbeli színészek voltak, azonban ez egyáltalán nem látszott az alakításukon.

Ha nem foglalkozunk a nyilvánvaló politikai jelentéssel és túl tudunk lendülni az igencsak furán kinéző (konkrétan kötözött karácsonyfára hasonlító) földönkívüli bábokon, ezáltal csak általánosságban rákoncentrálunk a film valódi üzenetére, azaz a világ és az emberiség romlására, akkor egy igen kellemes élményben lehet részünk. Ugyan egy vérbeli sci-fi-vel van dolgunk, ennek ellenére akár egy film noirként is tekinthetünk a filmre, melynek jellegét növeli a történet elbeszélésének módja, a keretezett flashback is, melynek segítségével akárcsak a film elején, úgy a végén is egy pszichiáternél kötünk ki. Ez azonban az eredeti változatban nem így történt volna, amely ezáltal egy igencsak sötét lezárást kapott volna. Az eredeti végkifejletben ugyanis Dr. Bennell a gubókat szállító autók között rohangál az autópályán és közben kétségbeesetten kiabál (mint ahogy ez a filmben is szerepel). A stúdió azonban túl pesszimistának találta ezt a befejezést, így került utólag a filmbe a visszaemlékezés és ezáltal a pozitívabb kicsengésű lezárás.

A film szerencsére annak ellenére is nagyszerűen átadja a főszereplő rettegését és reménytelenségét, hogy a fenti cenzúra miatt a film jóval optimistábban ér véget, mint maga a regény. Jack Finney története ugyanis azzal ér véget, hogy a földönkívüliek végül elhagyják a Földet, miután rájönnek, hogy az emberek erős ellenállást tanúsítanak, annak ellenére is, hogy valójában kevés észszerű esélyük van az idegen invázió ellen. Örömmel konstatáltam azt a tényt is, hogy szerencsére nem zombik jönnek létre a földönkívüli invázió hatására, ami - finoman szólva - az egyik általam leggyűlöltebb filmkategória/szereplők közé tartozik. Így mindent egybe vetve, nem titkoltan B-filmes jellege ellenére is egy szórakoztató kis másfél órának lehettem szemtanúja a sci-fi aranykorából. Klausztrofóbia, egy szeletnyi noir és bőséges paranoia, mindez pedig magas fokon kivitelezve.

Ítélet: 10/8