Franciaország (Silver Films), 86 perc, ff, dráma

A Filmről

A második világháború utáni filmművészet legnagyobb hatású korszaka az olasz neorealizmus volt, melynek stílusa Európa összes nemzeti filmtörténetében hasonló hullámot indított el. Ennek ellenére a francia neorealizmus időszaka – kis túlzással – csupán egyetlen filmben testesült meg, René Clément Tiltott játékok című filmjében, melyhez kitűnő alapanyagot biztosított Francois Boyer szívfacsaró regénye.

A II. világháború idején zajló történet központjában az ötéves kislány, Paulette (Brigitte Fossey) áll, aki árván marad, miután szülei életüket vesztik egy légitámadás során. Egy közelben élő parasztcsalád kelletlenül befogadja a gyermeket, majd összebarátkozik a legkisebb fiúval, a 11 éves Michellel (Georges Poujouly) és ketten megteremtenek egy titkos világot, amely a körülöttük lépten-nyomon megjelenő halált tükrözi vissza. Állati tetemeket gyűjtenek össze és ünnepélyes szertartás keretében eltemetik őket egy használaton kívüli pajtában. Minden sírhoz keresztet fabrikálnak, és valódi temetést imitálva valami imaszerűt mormolnak hozzá. Mivel az általuk készített fakereszteket nem tartják elég szépnek, elkezdenek kereszteket lopkodni mindenhonnan.

Jó néhány film fokozta már fel az emberi élet abszurditásait és kegyetlenségét azzal, hogy a gyerekek szemével láttatta őket, azonban nem sokan tették ezt hatásosabban vagy élesebben, mint René Clément kiváló filmje. A rendező mintegy beleszeret gyermekhőseibe és tetteikbe, s inkább burleszkes sziruppal önti le a jeleneteket ahelyett, hogy komoly drámává alakítaná azokat. Egyik oldalon a felnőttek paraszti világát látjuk a gyerekek sajátos szemszögéből - a kicsinyes torzsalkodások és veszekedések karikatúraszerűen jelennek meg, akárcsak a vallás irányába történő képmutató tisztelet, miközben a kapzsiság és a rosszindulat irányítja az életüket. Ezzel szemben a saját titkos fantáziavilágukat felépítő gyerekeket gyöngéden és együttérzően ábrázolja a film.

A Tiltott játékok egy erőteljes, realisztikus képsorral indít, melyben német vadászgépek bombázzák a menekülők kanyargó menetoszlopát. A támadás képeit még félelmetesebbé teszi, hogy természetes hanghatások járulnak hozzá, mindenféle aláfestő zene nélkül. A film felénél azonban már nem is emlékszünk a tragikus nyitányra; a keresztek és az állattetemek gyűjtése pedig furcsa valláskritikába hajlik át. René Clément kivételesen meggyőző és kifejező alakítást hoz ki a főszerepet alakító gyerekekből, akik üdítően mentesek minden sallangtól és felesleges bájolgástól, a nagyobbik gyermeket játszó Georges Poujouly ösztönös bájjal mutatja ki gyöngédségét fiatalabb barátja iránt. Narciso Yepes azóta világhírűvé vált kísérőzenéje pedig a maga egyszerűségével is nagy mértékben járul hozzá a film sikeréhez.

René Clément ezzel a filmjével nem csupán a legjobb idegen nyelvű film Oscar különdíját (1952) zsebelte be, hanem a Brit Filmakadémia díját (1954) és a velencei Arany Oroszlánt (1952) is magáénak tudhatta. A Tiltott játékok gyermeklélektani vonatkozása miatt a második világháború utáni francia filmgyártás egyik legérdekesebb klasszikusává vált, René Clément neve pedig örökre felkerült a francia filmművészet legnagyobb alakjai közé.

Érdekességek

- Brigitte Fossey annak ellenére kapta meg a film főszerepét, hogy a szerepre valójában egy 9-11 év körüli lányt kerestek. A szülei azonban annak ellenére is elvitték a meghallgatásra, hogy még csak 6 éves volt, de amikor a rendező meghallgatta, azonnal tudta, hogy ő kell neki. 

- Mivel a forgatás kezdete csúszott, addigra Brigitte Fossey már elvesztette a tejfogait, míg Georges Poujoulynak teljesen levágták a haját egy másik filmben játszott szerepe miatt. Így számos jelenetben Paulette műfogsort, míg Michel parókát viselt.

Vélemény

Az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem a film kapcsán, hogy egy különösen zavarba ejtő filmről van szó, melyet leginkább az abszurd és a bizarr jelzőkkel tudnék jellemezni. Ha pedig a koránt sem szívderítő, realista befejezést nézzük, azzal tulajdonképpen elrontották az egész film egészen addig felépített különös hangulatát, mintegy hatásvadászattal felérő módon lezárva a történetet. Ezek miatt nem is igazán tudom hova rakni magát a filmet, mert azt nem mondanám, hogy rossz volt a film, de azt sem állíthatom, hogy igazán tetszett volna. 

Az biztos, hogy a két gyerek főszereplő telitalálat volt, kettejük közül is a kislányt alakító Brigitte Fossey természetes, minden sallangtól mentes alakítása vitte a prímet, de azért Georges Poujoulynak sem kell szégyenkeznie. Amikor gyerekszínészeket látok egy filmben, pláne ha alakításukkal számos felnőtt társukat is lekörözik, rögtön megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vitték e valamire a későbbiekben, vagy eltűntek és soha nem bukkantak elő többet. Brigitte Fossey esetében az előbbi történt. Sokunknak ismerős lehet, ugyanis az egyik legemlékezetesebb alakítását a Házibuli (La Boum, 1980) című kultuszfilmben nyújtotta, ő játszotta ugyanis Sophie Marceau mamáját, de egyebek mellett a Cinema Paradisoban is feltűnt.

Van azonban még a filmben egy másik dolog is, ami sokak számára ismerős lehet, ez pedig nem más, mint a filmben többször is felcsendülő gitárzene. Narciso Yepes fülbemászó muzsikája számos későbbi filmnek is a visszatérő témája volt, így amikor itt is felhangzott, nekem is rögtön beugrott, hogy ezt bizony már hallottam korábban valahol. A zeneművet a spanyol gitárművész ugyan saját szerzeményeként ismeri el, ez azonban erősen vitatott, mert a darab már jóval korábban is létezett, amely tényt egy, az 1900-as években készült felvétel napvilágra kerülése cáfolt meg. Egy valami azonban biztos, hogy Narciso Yepes és a film tette világhírűvé a dallamot.

Ítélet: 10/6,5