Nagy-Britannia (London Films), 108 perc, ff, thriller/noir

Rendező: Carol Reed

A Filmről

A történet a II. világháború utáni Bécsben játszódik, amit a szövetséges hatalmak négy közigazgatási zónává alakítottak. A romos városba érkezik Holly Martins, az amerikai ponyvaregény író (Joseph Cotten), mert régi barátja, Harry Lime (Orson Welles) munkát ígért neki. Megérkezése után azonban kiderül, hogy Lime egy furcsa autóbaleset áldozata lett. A tanúk elmeséléseiben van némi ellentmondás, mert van aki szerint ketten vitték el a halottat, de van olyan tanú is, aki látott egy titokzatos harmadik embert. Martins ezek alapján gyilkosságra gyanakszik, és nyomozásba kezd, melynek során sorra tűnnek fel a gyanúsabbnál gyanúsabb barátok, és köztük egy színésznő, Lime szeretője is (Alida Valli). Eközben a helyi rendőrfőnök, Calloway őrnagy (Trevor Howard) egyre érdekesebb dolgokat mesél Lime-ról, aki nem is volt olyan ártatlan ember, mint ahogy azt barátja hiszi.

A harmadik embert sokan minden idők egyik legjobb filmjének tartják, és attól függetlenül, hogy egyet értünk-e ezzel a kijelentéssel, el kell ismerni, hogy kevés kivetnivalót találunk benne. Carol Reed sikeresen fordítja át a negyvenes évek hollywoodi film noirjának lidércnyomásos városi világát európai helyszínre. A csodálatos jelenetek, mint a Bécs csatornarendszerében folyó üldözés, a léggömbárusos jelenet, a kakukkosóra-monológ vagy Harry belépője egyaránt emlékezetes pillanatai a filmnek. A színészi teljesítményekre sem lehet panaszunk, habár Orson Welles ugyan elvitte a show-t mindenki elől, de mellette is remek alakításoknak lehetünk szemtanúi. Joseph Cotten csodálatos az összezavarodott és kiábrándult hős szerepében és Valli, a sugárzó szépségű olasz filmcsillag nagyszerű hősnőnek bizonyul.

Az expresszionista fényképezésmód Bécset egy szürreális, feje tetejére állított hellyé teszi, amelyben alig vannak természetes szögek és mintha a perspektíva megszokott törvényei sem érvényesülnének. Mindez kiválóan illeszkedik a cselekményhez, ugyanis a romok, lerombolt házak és bombatölcsérek kiváló hátteret biztosítanak a csalók és feketepiaci árusok társadalmához. A hangulat fontos eleme a zene is, melyet Anton Karas ad elő citerán: egyszerre örömtelen, azonban mégis lelkesítő. Szinte felforgató a hatása, egyrészt elengedhetetlenül fontos a hangulat megteremtéséhez, másrészt csak akkor vesszük észre, amikor elhallgat, hogy azáltal teremtse meg a feszültséget.

A harmadik ember azon ritka brit filmek egyike, amelyek technikailag is felveszik a versenyt a hollywoodi klasszikusokkal. A végeredmény, amely egy politikai thriller, egy bizarr románc, klasszikus noir vagy éppen a kalandfilm különleges ötvözete, egyrészt a rendezőnek, Carol Reednek köszönhető (akit Oscarra is jelöltek munkájáért), de legfőképpen az operatőr, Robert Krasker érdeme. Az operatőr a noir műfajnál is megszokott erősen kontrasztos és árnyékokkal operáló látványvilágot nem egyszerűen csak furcsa szögű kameraállásokkal kapcsolta össze, hanem döntött kameraállással (ún. Holland-szöggel) egészítette ki, ezáltal is fokozva a film rejtélyességét. Továbbá egy trükkös megoldást alkalmazva Bécs macskaköves utcáit vízzel locsolta fel, amelyek így az éjszakai felvételek során még inkább fokozták a drámai hatást.

A Graham Greene regényéből készült film világszerte kasszasiker lett és a filmszakma is elismeréssel adózott a készítőknek. 1949-ben A harmadik ember elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál fődíját, majd a következő évben egy Oscar-díjat is besöpört, a legjobb fekete-fehér filmnek járó operatőri munkáért (Robert Krasker). 2000-ben pedig a Brit Film Akadémia (BFI) ezt a művet választotta a huszadik század legjobb brit filmjének. A harmadik ember képi világa, hangulata és tempója egyaránt kiváló, ezek együtt pedig egy időtlen klasszikust eredményeztek.

Érdekességek

- Amikor Carol Reed megérkezett Bécsbe, talán a második napján ellátogatott egy Grinzing-i étterembe. Ebben az étteremben egy citerás játszott, akit úgy hívtak, hogy Anton Karas. A rendező úgy érezte, hogy neki pont ilyen hangulatú zenére lesz majd szüksége a készülő filmhez, ezért azonnal felkérte a megilletődött zenészt, hogy komponáljon neki filmzenét. Hiába szabadkozott Karas, hogy ő csak játszik, nem szokott komponálni, Reed végül meghívta Angliába, ahol Karas remek zenét szerzett a filmhez. 

- Orson Welles nem akart a csatornákban forgatni, úgyhogy több jelenetet stúdió körülmények között oldottak meg.

- A film elején található narráció az amerikai változatban Joseph Cotten, míg a brit változatban Carol Reed szájából hangzik el.

- A film egyik leghíresebb monológját, a Práter tetején elhangzó kakukkos órás anekdotát, Orson Welles írta egy hirtelen ötlettől vezérelve, és elmondása szerint egy régi magyar színműből vette.

 - A készítők eredetileg Robert Mitchum-öt szánták a főszerepre, de a színészt letartóztatták marihuána birtoklása miatt. Ezután Carol Reed javaslatára James Stewart neve is felmerült, de végül Joseph Cotten lett a befutó.

- A film zárójelenete örök vita tárgyát képezte az író, Graham Greene, illetve Carol Reed és David O. Selznick producer között. Míg előbbi mindenképp ragaszkodott a happy end-hez, addig utóbbiak határozottan elutasították a film ilyen jellegű lezárását.

- William Wyler rendező, miután megnézte a filmet, egy vízmértéket küldött ajándékba barátjának, Carol Reednek, a következő üzenet kíséretében: "Carol, amikor legközelebb filmet készítesz, tartsd egyenesen azt a kamerát!"

- Orson Welles miután elvállalta a szerepet, megkérdezték tőle a készítők, hogy a fix gázsit vagy a film bevétele utáni részesedést választja. Welles az előbbit választotta, amit később feltehetően megbánt, miután a film olyan nagy bevételre tett szert, ami jóval nagyobb pénzösszeget jelentett volna neki, mint amennyi a fizetése volt.

- Bécsben meglehetősen nagy kultusza van a filmnek, így többek között egy múzeumot (Harmadik Ember Magángyűjtemény) is szenteltek a filmnek. A több mint ezer darabból álló, tíz termet betöltő tárlat korabeli plakátokat és más, a filmmel kapcsolatos dokumentumokat, tárgyakat mutat be. A bécsi turisztikai hivatal pedig már több éve indít különleges városnéző túrákat azoknak, akik személyesen is nyomába akarnak eredni az Orson Welles alakította címszereplőnek. A Harmadik ember túra a filmben látott helyszíneket járja végig, a nevezetes csatornák egy részét is beleértve. 

Vélemény

Figyelem, az alábbi sorok véletlenszerűen, nyomokban SPOILERT tartalmazhatnak!

Amikor összeállítottam a megnézendő filmek listáját, akkor ez a film a brit filmek listájára került, holott ugyanúgy kerülhetett volna a hollywoodi filmek listájára is, hiszen mindkét ország a saját gyerekének tekinti, a briteknél ráadásul meg is választották a 20. század legjobb filmjének. Sokan a noir filmek egyik legjobb alkotásának tekintik, én viszont nem tudnám egyértelműen ráhúzni a filmstílust. Ugyanúgy tekinthető thrillernek, kriminek vagy éppen mystery movie-nak, úgyhogy maradjunk abban, hogy az egyik legjobban fényképezett bűnügyi film, amit valaha készítettek. A képi világa miatt egyértelműen a noirok közé soroljuk és tulajdonképpen a történet miatt is megtehetnénk, azonban néhány stílusjegy (flashback, femme fatale, férfi antihős) hiánya miatt nem lehet egyértelműen rámondani.

Hiába sikerült remekül a film, sajnos van egy nagy hibája, miszerint végig lehet tudni a film végső csattanóját, de már a film poszteréből is sok minden kiderül. Mivel alapvetően egy krimiről beszélünk, így ez egy kis melléfogásnak is tekinthető, de szerencsére a többi összetevője bőven kárpótol minket ezért a hibáért. Kezdjük is rögtön a film legerősebb részével, a látványvilággal. Miközben néztem a filmet, végig olyan érzésem volt, mintha Orson Welles rendezte volna a filmet, mert szinte végig az ő filmjeinek (leginkább Aranypolgár) a stílusában zajlik: a ferde beállítások, a baljós terek megvilágításai és a falakra vetődő árnyak és a kísérteties sziluettek vészjósló, sötét hangulatot adnak a filmnek.

A film további erényei közé tartozik, hogy telis-tele van számos emlékezetes jelenettel és képsorokkal, melyek sokáig megmaradnak az emlékeinkben miután megnéztük a filmet. A harmadik ember leghíresebb és legfontosabb jelenete közé tartozik Harry Lime (Orson Welles) ikonikus felbukkanása, amikor egy önelégült mosoly kíséretében a fény hirtelen megvilágítja egy kapualjban. De igen emlékezetesre sikerült Harry és Holly óriáskeréken lefolytatott párbeszéde és a film végi üldözés a csatornarendszerben. És végül jár a vállon veregetés az alkotóknak, hogy nem engedtek az író kérésének, ami miatt a zárójelenet is emlékezetes maradt számomra.

És végül elérkeztünk a film egyik legérdekesebb pontjához, a zenéhez. Anton Karas citerára írt zeneműve minden kétséget kizáróan nagyon el lett találva és felettébb elnyerte a tetszésemet, viszont a kedélyes és vidám hangulata tökéletesen ellentétben áll a film komor hangulatával. Bármennyire is fülbemászó és bármennyire is jól sikerült, őszintén szólva ez a fajta zene nagyon nem illik egy bűnügyi filmhez, pláne nem egy noirhoz.

Carol Reed ezzel a filmjével bizonyította, hogy mestere a feszültségkeltésnek, alkotása pedig egy nagyon különleges film, ami az egyedülálló fényképezésének, sajátosan európai atmoszférájának és egzotikus zenéjének köszönhetően garantáltan mindenki számára maradandó élményt fog nyújtani.

Ítélet: 10/8