Franciaország (Sigma, Vauban), 87 perc, ff, dráma

A Filmről

1936-ban változás történt a francia filmben, újfajta díszletekben gondolkodtak, őszintébb forgatókönyvek jelentek meg és társadalmi problémákat feszegettek, azaz szórakoztatás helyett elkezdtek konfrontálódni. A hangosfilm megjelenése és gyors elterjedése új lendületet adott számos tehetséges alkotónak. A korszak jelentős rendezői közé tartozott René Clair, Jean Renoir, Jacques Feyder, Julien Duvivier, Jean Vigo és Marcel Carné is, akik mindannyian vállalták, hogy filmjeikben társadalmi problémákat feszegetnek.

A 30-as évek közepétől kezdve a filmek képvilágát a költői realizmus irányzata összegzi. Az irányzat legsikeresebb és leghíresebb darabjai két Carné-film (Ködös utak (Le quai des brumes, 1938) és a Mire megvirrad) és Renoir A nagy ábrándja (1937) , melyek mindegyikében Jean Gabin játssza a főszerepet. A francia lírai realizmus filmjeinek témái társadalmi érzékenységről tanúskodnak, a témák és a megközelítés módja újszerűként hatottak. A kamera sivár belsőket és elhagyatott, ködös utcákat mutat, a bánatos zene, a francia sanzon pedig kulcseleme a történetnek. A legtöbb filmben már a főcím alatt felcsendül egy bánatos sanzon – utcai énekes énekli harmonikakísérettel vagy gramofonról, rádióból szól. A fekete poézis, vagyis a lírai realizmus hőseit szorongások gyötrik, és hiába próbálnak szabadulni problémáiktól, azok utolérik őket: sorsuk tragikus véget ér, erkölcsileg ellenfeleik felett állnak, mégis végzetes bűnöket követnek el.

A Mire megvirrad  Francois, egy vasgyári munkás (Jean Gabin) története, aki megölte vetélytársát, Valentint (Jules Berry), majd padlásszobájában elbarikádozza magát. Az ablakon keresztül figyeli, mint veszi körbe a rendőrség, s közben visszapergetve, három flashbackben gondolja végig, hogyan jutott idáig. Beleszeretett egy virágárus lányba (Jacqueline Laurent), azonban Valentin, a züllött bohém állatidomár ugyanannak a gyönyörű lánynak a szerelméért küzd. A konfliktust bonyolítja, hogy Valentin kedvese, Clara (Arletty) reménytelenül beleszeret François-ba. Mire a rendőrség bejut a szobába, Francois már a földön hever. 

A film visszaemlékezések klasszikus rendszerére épül, de ezek olyan szervesen összeolvadnak a kerettörténettel, hogy létrejön az elbeszélési idők egyensúlya. Minden alak saját, zárt világához tartozik, ami egyrészt megnyilvánul a párbeszédekben, amelyek intellektuális megfogalmazásokat adnak a munkás szájába, másrészt a díszletekben. Egy sokemeletes, magányosan égnek meredő csúf bérkaszárnya legfelső emeletén lakik Francois, képletesen kifejezve a hős kívülállását. A film híres képe amint Gabin kinéz a magas ház golyók lyuggatta ablakán. 

Marcel Carné számára az atmoszféra a kulcsszó. A kép plasztikusságát, a kompozíció kidolgozottságát, a fény-árnyék szuggesztív játékát jelenti. Nála mindig valami a perspektíva útjában áll, a fény csak távolról, fátyolosan szűrődik be. A helyszín egy párizsi külváros rosszul világított utcákkal, rakparttal, egy-egy emblematikussá váló, végzetes jelentéssel feltöltődő épülettel, sikátorral, metróállomással. Mindez valósnak hat, pedig többnyire Alexandre Trauner (Trauner Sándor, lásd a keretes írást) keze munkáját dicséri. 

Érdekességek

- Franciaországban a Vichy-kormány 1940-ben betiltotta a filmet azzal az indokkal, hogy az demoralizáló és hozzájárulhat a nemzet vereségéhez. A háború utáni felújításkor azonban ismét nagy sikerrel vetítették.

- Az amerikaiak 1940-ben elkészítették a film remake-jét The Long Night címen Henry Fonda főszereplésével. Az RKO stúdió meg akarta semmisíteni az eredeti film összes kópiáját, de szerencsére nem jártak sikerrel és végül az a verzió tűnt el a süllyesztőben.

Vélemény

Egy ember megölt valakit. Bezárkózott egy szobába és miközben a rendőrség ostromolja, felidézi azokat a körülményeket, amelyek gyilkossá tették.

Mivel abban az időben még meglehetősen újszerűnek számított a visszaemlékezésekkel ("flashback") történő történetmesélési mód, így a készítők elhelyeztek egy iránymutató szöveget a film elején, hogy az akkori nézőközönség könnyebben megértse, miről is van szó. Ez a nem mindennapi - legalábbis arra az időre még nem igazán jellemző - kezdés nekem rögtön elnyerte a tetszésemet és rögtön egy jó ponttal indított a film. Bíztam benne, hogy ez a kreatív megoldás a későbbiekben is megmutatkozik majd és végül nem csalódtam.

Maga a történet egy viszonylag egyszerű szerelmi melodráma, azonban az egyrészt az elmesélés módja, másrészt Jacques Prévert lírai dialógusai teszik egyedivé azt. Hősünk három flashback formájában idézi fel azt a drámai utat, ami végül a végzetéhez vezetett. Ezek adják szerintem a film erősségét, annak ellenére is, hogy vannak benne kidolgozatlan részek. Nem igazán fektettek túl sok energiát a kapcsolatot kialakítására: az érzéki Clara az egyik szám előadása közben rájön, hogy elege van a Valentine-ból, és otthagyja a színpadon, majd hirtelen felindulásból megismerkedik Francois-val és kapcsolat alakul ki közöttük. Francois és a hamvas és szűzies Francoise (már a két név sem véletlen) között pedig rögtön szerelem alakul ki első látásra. Ebbe az idillikusnak korán sem nevezhető felállásba rondít bele Valentin, mint gaz csábító.

A rendőrség tehetetlensége viszont finoman szólva is megmosolyogtató volt. Ahelyett, hogy rátörték volna az ajtót a pisztollyal fenyegetőző gyilkosra, előbb az ablakot,majd az ajtó zárját lőtték darabokra. Nyilván könnyen túl lehet lépni ezen az apró részleten és nem von le semmit a film értékéből, de nekem azért zavaró volt. Jean Gabin a lényegre korlátozódó gesztusaival, szaggatott játékával tökéletes megtestesítője a mellőzött, kitaszított figurának, ezzel szemben a vetélytársát játszó Jules Berry kitűnően formálja meg a kétszínű, beképzelt csaló nőcsábászt. 

https://videa.hu/videok/film-animacio/mire-megvirrad-1939.-le-jour-drama-Jpic5sUnGCtJ55l9

Ítélet: 10/7