Olaszország (Seda Spettacoli), 98 perc, Technicolor, horror

Rendező: Dario Argento

A Filmről

Suzy Bannion (Jessica Harper) egy viharos éjszakán érkezik meg Freiburgba, mert annak világhírű balettiskolájában szeretné pallérozni tánctudását. Azonban nem sokkal miután megérkezik, az intézet egyik tanulója (Eva Axén) rejtélyes körülmények között életét veszti. Ezután pedig egyre több furcsa esemény játszódik le Suzy szemei előtt, majd az egyre több brutális gyilkosság után gyanakodni kezd, hogy iskolájában valójában természetfeletti erők uralkodnak. Az idő előrehaladtával egyre vészjóslóbb dolgok történnek Suzyval, aki barátnője (Stefania Casini) eltűnése után egyre jobban belemélyed az okkultizmus világába, míg végül olyan messzire jut, hogy kénytelen  lesz felvenni a harcot az ismeretlen gonosz ellen a túlélése érdekében.

Dario Argento filmje a képek és a hangok hipnotikus erejű kavalkádja, a hagyományos történetmeséléssel dacoló, kábító élményzuhatag, igazi moziélmény. A minden ízében európai alkotás úgy indul, mint egy tipikus olasz giallo, azaz egy zenedráma barokkos látványosságával megrendezett gyilkosságok sorával. Ám Argento hamarosan stílust vált és maszkos gyilkosok helyett a természetfölötti erők, fekete mágia és gonosz boszorkányok világába vezeti a nézőt. A Sóhajok azonban nem csupán a giallo egyik kissé megkésett darabja, hanem stílusgyakorlat is, jelesül Argento mentorának, Mario Bavának a modorában. Bava stílusának talán legmaradandóbb része a szokatlanul hosszú követő felvétel, melyet Argento jó érzékkel épít be a saját eszköztárába, mára pedig már a modern filmnyelv bevett eszközövé is vált.

A Sóhajok a rémtörténetek klasszikus díszletei között, egy ódon balettintézet épületében játszódik, melynek igazi természete akkor mutatkozik meg először, amikor egy este lárvaeső hull a növendékekre. Ez az undorító képsor lesz végül a kulcs a látványos, ám egyre nagyobb megpróbáltatást jelentő további jelenetekhez. Miközben a néző Suzy Bannionnal együtt nyomoz a titokzatos jelenségek után, a film változatos audiovizuális sokkhatásai olykor már a nézhetőség határait súrolják. Az émelyítően tömény ingeráradatot az élénk képzeletű író-rendező bizarr rémségei (a plafonról hulló lárvaeső, a gazdájára támadó vakvezető kutya és a kaszaboló drótrengeteg) már szinte az ájulásig fokozzák. Ez a jellegzetesség végig vonul a filmen, nemcsak a szürreális haláljelenetekben, de akárcsak az olyan kis epizódokban is, mint amikor a tánctanár vizet önt Suzy szájába. Ennél a pontnál érdemes megemlíteni az exploitation fogalmát, amely a műfaj és a nézők kizsákmányolását jelenti – jelen esetben az erőszak szenzációközpontú ábrázolásával. Argento ezt már giallóiban is előszeretettel alkalmazta, a Sóhajok esetében viszont kihasználja a horror jelentette szabadságot a véres jelenetek képi megjelenítésében. Megjegyzendő azonban, hogy míg anno a gyilkosságok bemutatásai félelmet keltőek lehettek, addig mai szemmel nézve a nyilvánvaló művér, illetve a halálesetek trükkjeinek kezdetlegességei már-már a trash határát súrolják.

Dario Argento filmje a műfaj legjobb alkotásai közül is kiemelkedik intenzív képi- és hangélményeinek köszönhetően. Utóbbiról a nem mindennapi filmzene gondoskodik, mely a rendező kedvenc rockegyüttesének, a Goblin-nek a munkája. Az elejétől a végéig lidérces tündérmese csúcspontja egy groteszk összecsapás a boszorkánytanács legidősebb tagjával. A Sóhajok leginkább egy beavatási szertartás - nézőnek és a főszereplőnek egyaránt - maga a műfaj pedig egyfajta túlvilági misztérium. A film a Pokol  (Inferno, 1980) és a Könnyek anyja (La Terza madre, 2007) című filmekkel együtt alkotja a "A három anya" trilógiát, melynek a Sóhajok az első része. 2018-ban elkészült a film amerikai remake-je Dakota Johnson és Tilda Swinton főszereplésével, Luca Guadagnino rendezésében. 

Érdekességek

- A film főszerepét először Daria Nicolodinak szánta Argento, akivel hosszú ideig együtt élt és egy közös gyermekük is született. A forgatókönyv írásában együtt vettek részt, de a filmstúdió végül úgy döntött, hogy mindenképp egy amerikai színésznő legyen a főszereplő, és így esett a választásuk Jessica Harperre, aki visszautasította az Annie Hall egyik szerepét, hogy ebben a filmben szerepelhessen.

- Argento eredetileg 12 évnél fiatalabb kislányokat szerepeltetett volna a filmben, ám a stúdió és az apja, Salvatore Argento producer ezt megtiltották, mert tudták, hogy akkor garantáltan betiltják a filmet. Így a rendező 20 évesekké formálta a balerinákat, de nem írta át a forgatókönyvet, így a lányok egyes megnyilvánulásai gyerekesnek hatnak.

- A film jeleneteit több helyen forgatták, például a müncheni Hofbräu sörgyár egyik épületében, illetve a BMW gyár főhadiszállása mellett.

- A filmet hang nélkül vették fel, és csak utólag szinkronizálták angolra, mert eredetileg is az amerikai mozikba szánták.

Vélemény

A Sóhajok esetében hamarabb láttam a 2018-as remake-et, mint magát az eredeti Dario Argento-féle alkotást, így az alapján, amit ott kaptam nem sok jóra számítottam, mert az bizony olyan gyenge volt, hogy az utolsó 20 percét már meg sem bírtam nézni. Ehhez képest már az is nagy dolognak számít, hogy ez nem okozott akkora szenvedést, ugyanis ezt nem csupán azért néztem végig, mert kötelező feladat volt, hanem voltak tetszetős pillanatai is, bár a végeredmény itt sem igazán nyűgözött le. A filmben ugyanis leginkább két dolog marad meg majd az emlékezetemben: az egyik a horrorfilmekre egyáltalán nem jellemző vibráló és színes képi világ, amely egy különös hangulatot adott az egész alkotásnak, a másik pedig a valóban telitalálatnak bizonyuló filmzene, ami végképp hozzájárult az egész filmet belengő nyomasztó hangulathoz.

Az nem kétséges, hogy a Sóhajok hangulatát tekintve összehasonlíthatatlan más filmekkel. Dario Argento különös víziója rettenetesen egyedi, és a filmben uralkodó feszültség szinte rátelepszik az emberre. Az olasz rendező pattanásig feszíti a néző idegeit hosszan elnyújtott jeleneteivel. Végig érezni a feszültséget, folyamatosan készítve fel az embert arra, hogy történni fog valami és mindezt addig húzza, míg egyre idegőrlőbb nem lesz, hogy végül egy igazán véres képben csúcsosodjon ki a jelenet. Ehhez pedig valóban remekül passzol a progresszív rockzenét játszó Goblin zenekar zenéje. Ugyanakkor engem sem a történet, sem a színészi játék, sem az egész film nem igazán csigázott fel, nem beszélve az összecsapott befejezésről, így a nézőnek meg kell elégednie a korábbi eléggé szájbarágós magyarázattal.

Sajnálom, hogy nem igazán fogok tudni ezzel a bejegyzésemmel kedvet csinálni, hogy bárki is megnézze a filmet, ha csak azzal nem, ha már mindenképp szeretné valaki megtekinteni a filmet, akkor mindenképp az eredeti változatot nézze meg, a modernizált változatot pedig inkább kerülje el.

https://videa.hu/videok/film-animacio/sohajoksuspiria.1977.hun-G0ylspRAN2Vek8Sa

Ítélet: 10/6,5