Magyarország (MAFILM), 96 perc, Eastmancolor, szatíra

A Filmről

Tót Lajos (Sinkovits Imre) az észak-magyarországi békés kis hegyi falucska tűzoltóparancsnoka. A mindig egyenruhában feszítő férfiért nemcsak a felesége (Fónay Márta) és lánya (Venczel Vera), de az egész falu rajong. Tóték egyetlen fia, Gyula az orosz fronton szolgál. Egy nap levél érkezik tőle, amiben arra kéri szüleit, lássák vendégül a kéthetes eltávozásra készülő, rendkívül labilis idegzetű parancsnokát. A szörnyű háborús körülményektől és az állandó harcoktól megviselt őrnagy (Latinovits Zoltán) összetörve érkezik a faluba. Bár a saját bevallása szerint nem akar senkinek a terhére lenni, igen furcsa szeszélyei vannak. Tóték nagyon szeretnék, ha Gyula fiuknak jó sora lenne a fronton, ezért az őrnagy minden kívánságát teljesítik, még akkor sem mondanak ellent neki, mikor nyilvánvalóan hallucinál. Az őrnagy így fokozatosan átveszi az irányítást a család élete felett. Mivel nem tud aludni, a dobozolásban találja meg a számára megfelelő elfoglaltságot. Tóték kénytelenek vele dolgozni, egészen hajnalig. A folyamatos éjszakázás és az őrnagy rafinált érzelmi manipulációi hamarosan teljesen elcsigázzák a családot. Az őrnagy valóságos dobozgyárrá változtatja a házat, Tótéknak pedig úgy kell tenniük, mintha élveznék a monoton munkát.

Az Isten hozta, őrnagy úr! az elnyomás és az ellenállás összetett viszonyrendszereit vizsgálja, tragikomikus fénytörésben. Az Örkény István kisregényéből készült film egyszerre harsány bohózat, groteszkbe hajló szatíra és ugyanakkor pontos látlelet a diktatúra működéséről. A második világháború éveiben járunk, de a hatalomnak kiszolgáltatott kisember küzdelme örökké aktuális. Bár a korabeli kultúrpolitika a Horthy-rendszer és a fasizmus kritikájaként értékelte, az őrnagy elnyomása valójában hamisítatlan puha diktatúrát valósít meg. Tóték kezdetben csak tolerálják a katona őrült ötleteit és rigolyáit, ami szép fokozatosan szolgai alárendeltséghez vezet.

Fábri Zoltán rendező elsősorban az őrnagy és a család kapcsolatára koncentrál. Tóték csak a vendég kedvében szeretnének járni, a hozzájuk látogató őrnagy személyiségét a háború torzította el. A regénnyel ellentétben a néző hamar megtudja, a Tót família önként vállalt megalázkodása valójában felesleges, hiszen a fiuk időközben elesett a fronton. Heroikus igyekezetük ezzel groteszk színezetet kap. Az egymásra következő helyzetek fokozatosan lesznek egyre abszurdabbak, amit Fábri különféle filmnyelvi eszközökkel is hangsúlyoz. A figurák néha hirtelen eltűnnek vagy gyorsítva mozognak, a lakás mintha csupa ajtóból állna, amit az őrnagy rikító színű festékekkel ken le, míg az őrnagy fokozódó mániáját az udvaron épülő dobozlabirintus jelzi. Továbbá finom hangsúlyt kap az őrnagy és Tóték közti társadalmi szakadék. Míg előbbi képviselheti az arisztokráciát, esetleg az értelmiséget, addig a vendéglátó család egyértelműen a jó szándékú, de meglehetősen szűk látókörű kispolgárságot képezi le.

A filmet az Egertől tizenegy kilométerre fekvő kis faluban, Szarvaskőn forgatták az egri születésű operatőr, Illés György javaslata alapján. Tóték házát egy udvarban építették fel, az épületet a forgatás után el is bontották. Az egyik család tagjai a saját nyári konyhájukat és kertjüket adták át a stábnak. A helyiek közül többen statisztáltak, illetve a Tóték kertjében felhalmozott dobozokat is segítettek hajtogatni. Szarvaskő ma is élénken őrzi a forgatás emlékét, a község holnapján térkép jelöli az egyes jelenetek helyszíneit.

Fábri Zoltán hosszú pályafutása során többféle stílusban alkotott, a huszonegy filmet számláló életműben abszolút túlsúlyban vannak az irodalmi alapanyagok. A rendező sokféle írót, változatos műfajokat adaptált filmvászonra: klasszikusokat és kortársakat, rövid novellákat és regényeket egyaránt. Az irodalmi műveket mindig a saját nézőpontjához igazító rendezőt elsősorban a mindenkori hatalom és a neki kiszolgáltatott kisember örök küzdelme izgatta. Bár az Isten hozta, őrnagy úr! korabeli fogadtatása nem volt egyöntetűen pozitív, és ma sem szokás Fábri Zoltán legjobbjai közé sorolni, mind a mai napig töretlen népszerűségnek örvend. Ám az Isten hozta, őrnagy úr! mégsem foglalhatta és foglalta el az őt megillető helyét a magyar filmművészetben. Nem került be az úgynevezett Budapesti 12 című listára, sem annak idején, sem később, mi több, a Magyar Művészeti Akadémia 2012-ben megkérdezte tagjait a legjobb magyar filmekről, és az 53-as listán sem kapott helyet Tóték története.

Érdekességek

- A forgatás utolsó napján Sinkovits Imre eltörte a lábát. A baleset forgatáson kívül történt, mikor a családja meglátogatta, és a nagy vígadalomban fejest ugrott egy úszómedencébe. Csak éppen azt nem vette észre, hogy a medencében nincsen víz, így szépen rázuhant a betonra.

- Örkény István először forgatókönyvszerűen írta meg a történetet, amely azután Fábri Zoltán rendezőhöz került, majd a forgatókönyvből Örkény kisregényt írt, amelyből színdarab készült, és ezt 1967-ben a Thália Színházban tűzték műsorra fergeteges sikerrel. Az őrnagyot már a színpadi változatban is Latinovits Zoltán alakította.

- Megannyi helybéli is statisztált a filmben és évekig büszkén mutogatták azt a kerti budit, amelyben Tót Lajos menedéket talált az őrnagy agresszív, idegbeteg természete elől. Csakhogy a legendás árnyékszék egyszer valamikor leégett és ma már nincs meg. 

Vélemény 

Az 1969-es év különleges évszámnak bizonyult a magyar filmek esetében, ugyanis ugyanabban az évben jött ki két hasonló műfajú, a politikai beállítottságot igencsak kritizáló film. Az Isten hozta, őrnagy úr! azonban valamiért sosem került akkora magaslatokba, mint A tanú, bár az is igaz, hogy cserébe be sem tiltották, látszólag nem feszegette a rendszer tűréshatárát. Igaz ebben az is közrejátszik, hogy amíg előbbi a Horthy-rendszert, addig a másik az éppen aktuális rendszert kritizálta. Annyi viszont bizonyos, hogy Tóték története ugyan egy végtelenül szórakoztató és igencsak rendszerkritikus film, valóban nem ér fel a másik film szintjére. De nem is írnék most többet A tanúról, mert most nem az a téma, eljön majd annak is az ideje nemsokára.

Fábri Zoltán nagyon ért ahhoz, hogy miként mutasson be különböző történeteket a filmvásznon, legyen szó akár komolyabb hangvételű, akár könnyedebb témákról. Most épp a vicces oldalát mutatja meg, melynek során jót szórakozunk a filmen, miközben nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy a viccesnek tűnő vagy annak szánt dolgok mögött komoly drámák zajlanak. Filmjében a kispolgári lét naiv világát (Tóték) állítja szembe a zsarnokokkal és parancsot teljesítő robotokkal (az őrnagy) teli háború világával. Mert filmünk egyrészt egy kacagtató vígjáték, másrészt egy komoly dráma, amiben a naiv Tóték azt hiszik, hogy jobb sora lesz a fiuknak, ha szó szerint mindent megtesznek és eltűrnek az őrnagynak, pedig a legszívesebben a hátuk közepére kívánnák őt is és az egész helyzetet. A Tóték tragédiája, hogy az együgyű postás miatt még azt sem tudják, Gyula fiuk már rég meghalt, így minden hiábavaló.

A színészválasztás (ami a színdarab alapján részben adott volt) most is remekül sikerült, Sinkovits Imre minden szerepében kiváló, így természetesen most is, míg Latinovits Zoltán ugyan egyértelműen túljátssza a szerepet, de most pont arra volt szükség. A film különlegességét adja még, hogy vannak olyan jelenetek, amik másfélszeres sebességgel pörögnek, miközben a dialógusok megmaradnak egy sebességen – valahogy úgy, ahogy majd két évtizeddel később Tímár Péter szórakozik ezzel sokkal erősebben és jóval szembetűnőbb módon az Egészséges erotikában (1985) vagy még később a Csinibabában (1997).

Az Isten hozta, őrnagy úr! egy talán kissé méltatlanul alulértékelt film, amely ugyan nem tartozik Fábri Zoltán legmagasabban jegyzett alkotásai közé, de mindenképp hiánypótló csemege. Egyedi humorral átszőtt, kiváló színészi teljesítményeket felmutató, különleges képi világgal megtűzdelt alkotás, melyet egyszer mindenképp meg kell nézni minden magyar filmrajongónak.

https://ok.ru/video/1276309211849

Ítélet: 10/8