USA (20th Century Fox), 251 perc, De Luxe, történelmi dráma

Rendező: Joseph L. Mankiewicz

A Filmről

Kleopátra élettörténetét számtalanszor feldolgozták, a legelső alkotás már 1912-ben elkészült, majd 1934-ben is készült egy epikus mű Cecil B. De Mille rendezésében, Claudette Colbert főszereplésével. A leghíresebb adaptáció azonban kétségtelenül az 1963-as Elizabeth Taylor, Rex Harrison és Richard Burton nevével fémjelzett mű, mely korának messze legdrágább filmje volt, és melynek forgatása Liz Taylor és Richard Burton kibontakozó szerelmének hírétől volt hangos.

Családi viszály dúl Egyiptom trónja körül, és Julius Caesarra (Rex Harrison) vár a feladat, hogy Ptolemaiosz és nővére között igazságot tegyen. Kleopátra (Elizabeth Taylor) szépsége teljesen rabul ejti az uralkodót, aki a tervezettnél tovább időzik Egyiptomban, ezáltal Kleopátra is megismeri a férfi világuralomról szőtt álmait. Ezen az álmon közösen munkálkodva vonulnak be Rómába, ahol Caesar a köztársaság kereteitől megszabadulva királlyá akarja választatni magát - ezt azonban a köztársaságot védők nem engedhetik és meggyilkolják. Caesar a végrendeletében egyik jobbkezét, Octaviust (Roddy McDowall) jelöli ki utódjául Kleopátrával közös gyermekük helyett. Miután közös erővel legyőzik Caesar gyilkosait, Marcus Antonius (Richard Burton) és Octavius felosztják maguk között a Római Köztársasághoz tartozó területeket. Eközben Antonius is beleszeret Kleopátrába, a királynő pedig továbbra sem engedi el világuralmi terveit, és amikor felfedezi ugyanezt az ambíciót a férfiban is, közös tervet kovácsolnak céljuk elérése érdekében.

Walter Wanger producer régi álma volt egy Kleopátráról szóló életrajzi film, amelyhez végül 1958-ban sikerült megnyernie a 20th Century Fox stúdiót. A történet kiindulópontjául Carlo Maria Franzero 1957-ben megjelent könyve szolgált, de Plutarkhosz, Suetonius és Appianosz történetírók beszámolóit is felhasználták. A stúdió viszonylag korán kikötötte, hogy maximum 2 millió dollárt szánna a produkcióra, ami meglepően kevésnek tűnt annak fényében, hogy bevallottan a Ben-Hur mintáját kívánták követni, ami 15 millió dollárból készült, ugyanakkor majdnem megtízszerezte a költségvetését, és megmentette a csőd szélén álló MGM-et. A stúdió igazi világsztárt akart a főszerepre szerződtetni, és gyakorlatilag egyetlen alternatívája volt csupán az akkor még mindig alig 30 esztendős Elizabeth Taylor személyében, akinek Wanger korábban sosem látott, egymillió dolláros álomszerződést ajánlott.  

Rendezőnek az örmény származású Rouben Mamouliant kérték fel, akinek viszont egy ekkora volumenű produkció, és leginkább a stúdió elvárásai később meglehetősen nagy falatnak bizonyultak, és ez bizony már az előkészületek során megmutatkozott. Közvetlenül a forgatás kezdete előtt Elizabeth Taylor tüdőgyulladást kapott, amire a biztosítótársaságok lobbizni kezdtek a stúdiónál, hogy azonnal cseréljék le a színésznőt, de a stúdió ebbe nem ment bele. Időközben lejárt a Pinewood stúdióval kötött bérleti szerződés, ezért új forgatási helyszínt kellett keresni, Mamoulian pedig inkább lemondott a rendezésről.

Liz Taylor ezután egy „máltai láz”-nak is nevezett, bruscellózis nevű fertőzést kapott el, kómába esett és életét gégemetszéssel mentették meg – a heg még számos későbbi filmjében is látható a nyakán. Az orvosok féléves pihenést írtak elő neki, a Fox ezt az időt arra használta fel, hogy új díszletet építtessen Rómában, a Cinecittà stúdióiban. A rendezésre pedig a rutinos Joseph L. Mankiewiczet kérték fel. A rendező azonban lassabban haladt a forgatókönyvvel, mint azt az illetékesek sejtették volna. A stúdió folyamatosan türelmetlenkedett, a forgatás is rossz hangulatban telt, a forgatókönyv következő napra szóló része pedig mindig előző este készült csak el, éppen ezért a színészek rengeteget improvizáltak a szerepeikben, hiszen egyszerűen nem volt idő megtanulni a szövegeiket. Mankiewicz annyira elégedetlen volt a végeredménnyel, hogy még az is felmerült benne, leveteti róla a nevét, a forgatást is csak Liz Taylor kedvéért csinálta végig, akit jóbarátjának tartott.

A teljes költségvetés több, mint 44 millió dollárra rúgott, ez volt akkoriban minden idők magasan legdrágább filmje, sőt, még manapság, az infláció mértékével számolva is a 29. helyen áll, és kizárólag 1990 után született filmek előzik meg. A Fox jókora veszteséggel 1963. június 12-én küldte a mozikba, és bár korábban már a film miatt is a lehetséges csődeljárással számoltak, a Kleopátra végül lassan, de visszahozta a költségeit, hiszen a nézők imádták, és összességében nagyjából 60 millió dollárt hozott világszerte. A filmet összesen kilenc Oscar-díjra jelölték, ebből négy szobrot vihetett haza: a legjobb speciális effektek, legjobb jelmezek, legjobb látványterv és a legjobb operatőri munka szobrát. 

Bátran kijelenthető, hogy a Kleopátra messze nem csupán gigászi költségvetése miatt emlékezetes, de vélhetően az egyik legfontosabb mérföldkő Hollywood történetében, mely igyekezett prezentálni, hogy a határ valóban a csillagos ég.

Érdekességek

- A címszerepet először Joan Collins kapta meg, de miután egyre többet csúszott a produkció, kiszállt, majd Susan Hayward, Audrey Hepburn és Sophia Loren neve is felmerült.

- Antonius szerepét eredetileg Stephen Boyd, míg Julius Caesarét Peter Finch kapta meg, de a sok csúszás miatt az olaszországi forgatás kezdetén már nem értek rá.

- A filmhez gigászi, sosem látott mennyiségű díszlet, 26 ezer különböző kosztüm és 8000 pár cipő készült, köztük a címszereplő részére egy 24 karátos aranyruha. 2012-ben az aranyruhát 59.375 dollárért vagyis több mint 14 millió forintért árverezték el.

-  Elizabeth Taylor 65-ször öltözött át a Kleopátrában, ami abban az időben rekordnak számított a filmvásznon.

- Kleopátra flottájához annyi hajóra volt szükség, hogy a Fox a forgatás idején gyakorlatilag a világ harmadik legnagyobb hadiflottájával rendelkezett.

- Világítási problémák miatt több hónap csúszással tudták csak felvenni azt a jelenetet, ahol Kleopátra bevonul Rómába. Az amerikai kisfiú, akinek az uralkodó négyéves gyerekét kellett volna játszania, időközben annyira megnőtt, hogy le kellett egy olasz gyerekre cserélni, aki viszont csak vaskos akcentussal tudott beszélni.

- A Taylor és Burton között kialakult románcot nem is próbálták titkolni, ami különösen a Vatikánnál alaposan kiverte a biztosítékot (mivel mindketten házasok voltak), egyenesen a forgatás leállítását követelték.

- A női statiszták közül többen is sztrájkolni kezdtek, mert nem érezték biztonságban magukat az olasz férfi statiszták közt. Végül a stúdió egy külön őrt bérelt fel részükre, aki megvédte őket a zaklatásoktól. A bulvársajtóban a „rabszolgalányok lázadásaként” hivatkoztak az incidensre.

- Az egyiptomi hatóságok először nem akarták beengedni Liz Taylort az országba, mivel felvette a zsidó vallást, amikor hozzáment Eddie Fisherhez. Amikor azonban rájöttek, hogy több millió dollár bevételtől esnének így el, végül meggondolták magukat.

Vélemény

Vannak olyan filmek, amik nem feltétlen azért emlékezetesek az utókor számára, mert filmtörténeti jelentőséggel bírnak, óriási elismerés övezte vagy kultuszfilm státuszba emelkedtek. Mostani filmünk sem ezek miatt maradt meg az emlékezetben, hanem minden idők egyik legnagyobb költségvetésű mozijaként vonult be a filmtörténelembe, ami minden anyagi sikere ellenére majdnem csődbe vitte a stúdiót, illetve Elizabeth Taylor és Richard Burton forgatás közben szövődött románca miatt. Utóbbival nem igazán szeretnék foglalkozni, előbbiekről pedig leírtam a legfontosabb tényeket és érdekességeket, így megpróbálok magára a filmre szorítkozni.

Kleopátra személye minden kétséget kizáróan mozivászonra kívánkozott, nem véletlen, hogy számos alkalommal megragadta a filmesek fantáziáját és sokak véleménye szerint is Mankiewicz filmjében sikerült a legjobban megidézni az utolsó igazi egyiptomi királynő történelmi alakját. Ugyan Kleopátra korántsem volt olyan szép, mint Liz Taylor, azonban szellemiekben tudta pótolni testi hiányosságait, melynek eredményeként a kor legnagyobb római urait tudta magába bolondítani, elsősorban országa és saját nagyhatalmai érdekei érdekében. Természetesen az alkotók itt is éltek a szabad változtatás jogával, ezért a történelmi hűség néhány esetben megkérdőjelezhető, de összességében mégis hiteles képet fest a királynőről és korának politikai viszonyairól.

Elizabeth Taylor minden szempontból tökéletes választás volt a főszerepre, mivel gyakorlatilag egy igazi díva volt, ezáltal (is) teljesen hitelesen tudta megidézni a királynő alakját, szinte minden érzelmi skáláját meg tudta mutatni az ő rendkívül összetett személyiségének. Mellette férfi partnerei csak a másodhegedűsök szerepét tölthették be. Kettejük közül nekem inkább Rex Harrison alakítása tetszett jobban, aki kellő méltósággal alakította Julius Ceasar-t, nem véletlen, hogy Oscar jelölés lett játékának jutalma. Egyébiránt ő az egyetlen, akit a szereplők közül díjra jelöltek. Richard Burton esetében viszont nem éreztem ugyanazt a vásznon át sugárzó és átható erőt, mint kollégáinál. Zárójelben megjegyezném, hogy ez volt az első alkalom, hogy a walesi származású színészt láthattam a képernyőn.

Sajnos Mankiewicz gigaprodukciójának sem sikerült kiállnia az idő próbáját, mai szemmel nézve már kissé unalmasnak tűnik, és kicsit úgy éreztem magam mintha egy történelemórán ülnénk és a tanár mindent el szeretett volna mondani a rendelkezésre álló időben. Tulajdonképpen 2 filmet kapunk egy áráért, nem véletlen, hogy maga Mankiewicz is abban reménykedett, hogy két külön filmként kerül mozikba a produkció, előbb a „Caesar és Kleopátra”, majd az „Antonius és Kleopátra”. Mindkettő háromórás lett volna, de a stúdió nem ment bele az ötletbe, így először egy 4 óra 3 perces filmet mutattak be, amelyet a mozibemutatóra még tovább rövidítettek. Sokkal könnyebben emészthetőbb lett volna, ráadásul a rendezőnek már volt tapasztalata, ugyanis korábban már megrendezte a Julius Caesart (1953), de nem hallgattak rá.

Cserébe viszont a látványra egy rossz szavunk sem lehet, hihetetlen összegeket költöttek a díszletre és a kosztümökre, ami meg is látszik a filmen. A végeredmény még mai szemmel nézve is lenyűgöző, meglátszik, hogy nem spóroltak semmin. Egyiptom és Róma minden pompája feltárul a szemünk előtt, Liz Taylor ruhatára máig utolérhetetlen, a jelmezek és a díszletek szemkápráztatóak, Kleopátra Rómába történő bevonulása pedig minden túlzás nélkül filmtörténelmi jelentőséggel bír.( A végső, igencsak kedvező pontszám is egyértelműen a látványnak és kisebb részben a színészi játéknak köszönhető.)

https://videa.hu/videok/film-animacio/kleopatra1963-48VOrVUfCx6jKeNo

Ítélet: 10/7