Franciaország (Carrosse / SEDIF), 105 perc, ff, romantikus dráma

A Filmről

Két író, az osztrák Jules (Oskar Werner) és a francia Jim (Henri Serre) elválaszthatatlan barátok. Megismerkednek Catherine-nal (Jeanne Moreau), akinek mosolya egy szoboréra emlékeztet, s mindketten beleszeretnek. Együtt töltik hármasban az idejüket, míg Jules és Catherine szorosabb kapcsolatba nem kerülnek. Jules feleségül veszi a lányt, s mivel kitör a háború, a két barát hosszú évekig nem látja egymást. A háború után Jules, aki Catherine-nal és négyéves kislányukkal egy Rajna menti kis házban élnek, meghívja Jimet, ahol kiderül, Catherine-nek szeretője van, mégsem tud és nem is akar elválni Jules-től. Végül úgy dönt, Jimmel új életet kezdhet, de a kísérlet kudarcba fordul és a három ember közös történetének egy tragédia vet véget.

Francois Truffaut különleges szépségű filmje húsz év történetét meséli el – cselekménye 1912-ben kezdődik és 1934-ben fejeződik be –, s ez idő alatt betekintést enged három személy sajátos kapcsolatába. Mit jelent a barátság? És a szerelem? Milyen egy szerelmi háromszög? Mekkora árat kell fizetni a döntéseinkért? Többek között ezekre a kérdésekre kaphatunk választ, vagyis inkább kereshetjük meg a választ, ha megnézzük a filmet. Harmadik játékfilmjében Truffaut végleg megteremtette a személyes mozgóképet: szereplőihez gyengéd szeretettel közelítve úgy térképezi fel a többszereplős szerelmet (annak minden érzelmi örömével és gyötrelmével együtt), hogy a célja nem a megbotránkoztatás, de még csak nem is az elfogadás, hanem a megértés. 

A Jules és Jim egy klasszikus férfidilemmát old fel: birtokolhatja-e érzelmileg a férfi a nőt, s ha igen, akkor melyik férfi birtokolja jobban: a cselekvő, aki megszerzi magának, vagy az odaadóan dicsőítő, aki önzetlenül gyönyörködik benne. Truffaut filmjében a férfiaknak nincs hatalmuk a nő felett: itt Catherine birtokolja Jules-t és Jimet. Egyiket minden megalázottság ellenére is kötődő kisfiúvá neveli, a másikat, aki szabadulna tőle, a halállal parancsolja végérvényesen maga mellé. A két címszereplő férfi  különbözősége pedig csak látszólagos, hiszen mindketten a női szeszély passzív áldozatává válnak. Hiába Jim nagyobb és hatékonyabb merészsége a nők terén, valójában ő is meghajol Catherine végső akarata előtt.

A forgatókönyv Henri-Pierre Roché azonos című könyve alapján készült. Truffaut egy antikváriumban bukkant a kötetre az ötvenes évek közepén, s akkora rajongója lett, hogy utána még a szerzővel is sikerült összebarátkoznia. Olyannyira, hogy Roché még a hatvan éven keresztül vezetett naplóját is Truffaut rendelkezésére bocsátotta, aki fel is használta azt a forgatókönyv megírásánál. A Jules és Jim olyan kis költségvetéssel készült, hogy a stáb mindössze 15 embert számlált, és egy adott ponton elfogyott a pénz, szerencsére azonban Jeanne Moreau - saját pénzével beszállva - kisegítette a produkciót. Truffaut 1957-ben ismerte meg Moreau-t, és a filmet kifejezetten vele képzelte el. Az osztrák Oskar Werner úgy került a képbe, hogy a rendező mindenképp olyan valakit akart Jules szerepére, aki igen lassan beszél franciául. A Jim szerepét játszó Henri Serre pedig egy tökismeretlen színész volt, akire egy comedy clubban találtak rá, ahol viccekkel szórakoztatta a nagyérdeműt.

Truffaut filmjében a lehető legszabadabban alkalmazza a klasszikus és az új hullámmal teret hódító modern filmnyelv összes fogását, legyen szó gyors vágásról, kimerevített képről, áttűnésről, egymásra fényképezésről, gyorsuló kocsizásról vagy éppen kézikamerázásról.  És persze ott a két évtized eseményeit 105 percbe sűrítő film ósdinak tűnő – de ezúttal rendkívül személyes módon és forradalmian alkalmazott – dramaturgiasegítő eszköze, a képen kívüli narráció, maga a rendező előadásában. 

A francia közönség körében e film bemutatása idejére az új hullám iránti lelkesedés már igencsak lelohadt, így maga a film is legfeljebb közepes sikert ért el otthon. Nyugat-Európa többi országában viszont jellemzően hatalmas rajongás fogadta. Truffaut mesterműve egy csodálatos adaptáció, amely egyedi hangon beszél az emberi érzelmekről, a szerelem, a szeretet és a szabadság kérdéséről. Ugyanakkor egy csodálatos film is, amit egy olyan nőről készítettek, aki nem két (egymást kiegészítő) férfiba, hanem magába a szerelembe volt szerelmes. 

Érdekeségek

- Henri-Pierre Roché regénye erősen önéletrajzi ihletésű, aki valóban hármasban élt egy másik férfival, Franz Hessel íróval és feleségével. Az író ugyan már nem érte meg a filmet, de a nő még igen, és elismerte, hogy több esemény is megtörtént a valóságban.

- Jeanne Moreau, aki akkor már befutott színésznőnek számított, tehetségén kívül a saját pénzével is beszállt, hogy kisegítse a produkciót, sőt, még a Rolls Royce-át is odaadta kelléket meg felszerelést szállítani. Cserébe megtarthatta a filmben viselt ruhái nagy részét.

- Jeanne Moreau az egyik forgatási napon maga kellett beleugorjon a folyóba, mert a dublőrje részegen érkezett meg a forgatásra. Moreau természetesen meghűlt, és két napot feküdt betegen, mielőtt újból forgathattak volna. 

- Truffaut annyira nem szeretett szerelmi jeleneteket filmezni, hogy Jim és Catherine nagyjelenete szinte teljesen sötétben játszódik.

- Amikor elkészült a film, Truffaut annyira ideges volt, hogy a saját filmjének bemutatója helyett inkább beült egy Marx-testvérek filmre. 

- Jean Renoir annyira imádta a filmet, hogy levelet írt Truffaut-nak, aki ezt a levelet évekig hordozta magánál. 

- A Jules és Jim-et Quentin Tarantino, Roger Ebert és Steven Schneider (az 1001 film c. könyv szerkesztője) egyaránt nagyon kedvelik, míg Stephen Hawking egyenesen a kedvenc filmjének tartja. 

Vélemény

A francia újhullám két legnevesebb alkotója Godard és Truffaut, míg azonban sem előbbinek, sem a többi új hullámos alkotónak eleddig egyetlen filmje sem nyerte el igazán a tetszésemet, ezzel szemben utóbbi lehet a stílusirányzat megmentője, legalábbis olyan szempontból, hogy az ő filmjeit legalább valamilyen szinten kedveltem. Jelenlegi filmünk, a Jules és Jim ugyanannyira tekinthető kultuszfilmnek, mint Godard alkotása, a Kifulladásig. Az őrá jellemző intellektussal szemben Truffaut filmjei azonban jóval természetesebbek, egyszerűbbek és érzelmesebbek.

A  mindvégig játékos stílusú Jules és Jim bohózatként vagy vígjátékként lett bemutatva, holott valójában egy kőkemény tragédiát láthatunk. Ami nekem kifejezetten tetszett, az talán elsőre fel sem tűnik mindenkinek. Az 1910-es években járó történet alatt a film egy kicsit a némafilmekre emlékeztet, ami főként a szereplők mozgásán érzékelhető. Ahogy haladunk előre az időben ez fokozatosan csökken, majd a hangosfilm korszakában játszódó részeknél már teljesen eltűnik. Biztos vagyok benne, hogy ez szándékos volt a rendezőtől, még ha erre vonatkozó információt nem is találtam.

A szereposztás kifejezetten jól sikerült: Jeanne Moreau egy igazi femme fatale karaktert személyesít meg a filmben, még ha nem is a klasszikus értelemben, aki néha még maga sem biztos az érzelmeiben. Vívódása néhol már-már gyermeteg, döntései szinte minden szélsőséget érintenek. Mellette a két férfi rajongója is jó választásnak bizonyult, közülük is talán Oskar Werner alakítását tartottam hitelesebbnek.

A film különlegességét, nem mindennapi témája mellett, ami az abban a korszakban még igencsak tabunak számító szerelmi háromszög témáját járja körbe, a filmben alkalmazott meglepő és néhány esetben kimondottan látványos képi megoldások jelentik. Mindezeknek köszönhetően egy nem mindennapi, különös hangulatú filmet kapunk, aminek vannak kifejezetten jó pillanatai. Ugyan nem fog az életem legjobb filmélményei közé tartozni, de annak örülök, hogy egy kicsit megmutatott abból, hogy mégis mit esznek annyira a kritikusok a francia új hullámos alkotásokban.

Legvégül pedig, aki teheti mindenképp eredeti nyelven nézze meg a filmet, mert sokak véleménye szerint a magyar szinkron katasztrofálisan sikerült, illetve kiélvezheti Francois Truffaut simogató hangalámondását is. Éppen ezért szokásomtól eltérően, most kivételesen nem is linkelem be a filmet.

Ítélet: 10/7