USA (Brentwood, Pakula-Mulligan,Universal), 129 perc, ff, dráma

Rendező: Robert Mulligan

A Filmről

1932-ben egy déli kisvárosban Atticus Finchet (Gregory Peck), a kisvárosi ügyvédet új esettel bízzák meg. Egy színes bőrű fiatalembert (Brock Peters) azzal vádolnak, hogy megerőszakolta az alkoholista Bob Ewell (James Anderson) lányát. Az előítéletekkel teli helyi fehér bőrű lakosság számára az ártatlanság vélelme teljesen lényegtelen, ezért minden eszközzel próbálják megakadályozni Atticust, hogy elvállalja a munkát, de ő legjobb tudása szerint áll ki védence érdekében. A tárgyalás eredménye ugyan tragédia, de a történet kínál némi reményt, nem utolsósorban Atticus személyében, aki egyedülálló apaként megpróbálja tisztességtudóan és erkölcsösen nevelni gyermekeit.

Bár a rasszizmusról és igazságtalanságról szóló történetet Finch lánya, Scout (Mary Badham) szemén át látjuk, a film középpontjában az alakításáért Oscar-díjat kapott Gregory Peck áll, mint az általa megszemélyesített valamennyi tisztességes ember kvintesszenciája. Megismerjük a déli kisváros rémséges bigottságát, az ügyvéd pedig fájdalmas leckét ad gyerekeinek erkölcsi bátorságból. Számunkra azonban nem marad más, csak a szomorú tények és maga a film, amely a történelem egy szégyenteljes időszakára emlékeztet bennünket - arra a korra, amelynek visszhangjai napjainkban is hallhatók.

Harper Lee első és egyetlen regényéért, az erősen önéletrajzi ihletésű Ne bántsátok a feketerigót!-ért Pulitzer-díjat kapott, ennek ellenére a stúdiók nem kapkodtak a megfilmesítési jogokért. Nem tetszett nekik, hogy a történetben nem volt szerelmi szál, nincs benne akció és a gonosz szereplők sem lakoltak meg kellően bűneikért. Alan J. Pakula producer és Robert Mulligan rendező azonban annyira beleszeretett a sztoriba, hogy együttes erővel mégis elérték a filmadaptáció létrejöttét, ráadásul még Gregory Pecket is meggyőzték, hogy vállalja el a főszerepet. A szereposztás erősségét nem csak ő jelentette, hanem a gyerekszínészek is, akik közül a Scoutot játszó Mary Badhamet Oscarra is jelölték alakításáért. A testvérét alakító Philip Alfordnak eszében sem volt színészkedni, csupán azért ment el a castingra, hogy ezáltal igazoltan hiányozzon az iskolából. A szereposztás igazi gyöngyszemét azonban Robert Duvall jelentette, akinek ez volt az első filmje. 

A hatvanas évek elején még egyáltalán nem számított bátortalan lépésnek egy, a feketék jogait védő filmalkotás Hollywoodban és a Ne bántsátok a feketerigót! egyike volt a legbátrabbaknak. Ugyan a film jelentőségét időnként megkérdőjelezik, mert a feketéket úgy ábrázolják benne, hogy képtelenek saját magukat megvédeni és egy fehér ember segítségére szorulnak, ezért el kellett még telnie pár évnek ahhoz, hogy megszülessen a mozivásznak első afroamerikai hőse. Kár lenne tagadni, hogy az 1967-ben készült Forró éjszakában (In the Heat of the Night) Sidney Poitierje sokat köszönhet Atticus Finchnek és a filmnek. Emellett méltán ott a helye a legjobb tárgyalótermi drámák között és az évek során számtalan filmet inspirált Gregory Peck kilencperces, vágás nélkül felvett csodálatos védőbeszéde.

A Ne bántsátok a fekerigót! példaként szolgálhat irodalmi adaptációkhoz, ugyanis a látszólag érdektelen részleteket ugyanúgy megörzi, mint a komolyabb, szívszaggató eseményeket. Legyen az az esemény a gyerekek játéka; a vacsoráját agyonszirupozó, éhes gyermek; Atticus, amint lelő egy veszett kutyát; a lincselésre elszánt tömeg, amelyet egy gyerek szégyenít meg a börtön előtt vagy éppen a fekete közösség, amint feszülten figyeli a zsúfolt erkélyről a tárgyalást. Mulligan jól kamatoztatta élő tévéközvetítéseknél szerzett tapasztalatait, melynek eredményeképpen hiteles atmoszférájú, intim jellemdrámát készített. Elmer Bernstein fülbemászó dallamai pedig még gazdagabbá teszik ezt a gyöngéd, szeretni való filmet.

A kétmillió dollárból készült produkció szép sikernek bizonyult, ami ugyan szerepel szinte az összes, legfontosabb amerikai filmet tartalmazó listán, az Egyesült Államokon kívül nem alakult ki nagy rajongótábora. Ennek oka, hogy eléggé helyi problémát (a feketék beilleszkedése a társadalomba) vesz górcső alá, pedig a rasszizmus a világ minden sarkában téma lehetne.

Érdekességek

- Az alkotók felépítették a kisváros egy részét (harminc háznyi területet) a Universal stúdiójában. Amikor az írónő a forgatás egyik napján kilátogatott a helyszínre, teljesen hitelesnek tartotta a stúdióvárost, majd amikor Gregory Peck lépett elé a filmbéli ruhájában, sírva fakadt attól, hogy a színész mennyire hasonlít az édesapjára.

- A filmbéli tárgyalótermet az alabamai Monroeville-i bíróságról mintázták. A forgatási helyszín ma múzeumként üzemel és minden évben megrendeznek egy minta tárgyalást a film tiszteletére.

- Harper Lee és Gregory Peck jó barátok lettek a forgatás végére. Az írónő odaadta Pecknek az édesapja zsebóráját is, amit a színész akkor is viselt, amikor átvette az Oscar-díjat Atticus Finch megformálásért. A színész évekkel később merte csak bevallani, hogy az órát egyik londoni tartózkodása idején ellopták, amire az írónő megnyugtató válasza az volt: „Nos, végül is az csak egy óra”.

- Robert Duvall a napfényt kerülő Boo Radley szerepe kedvéért maga is hat héten át kerülte a napfényt, hogy kellően fakó legyen a bőre, és a haját is szőkére festette.

- Gregory Peck és a filmbéli lányát alakító Mary Badham mindvégig jó barátságban maradtak és a színész mindig Scoutnak szólította a lányt.

- A Tom Robinson-t alakító színész, Brock Peters mondta a gyászbeszédet Gregory Peck temetésén, 2003-ban.

- A Ne bántsátok a feketerigót! Clark Kent kedvenc filmje a Superman képregényekben.

Vélemén

A Ne bántsátok a feketerigót! a modern amerikai irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, ami annak ellenére is viszonylag könnyed hangvételű, hogy fő témája az erőszak és a faji megkülönböztetés. Főhőse, Atticus Finch pedig sokak számára testesíti meg az erkölcsi értelemben vett hős és az ügyvédi magatartás mintapéldányát. Harper Lee regénye minden kétséget kizáróan képenyőre kívánkozott, és a könyv megjelenése után nem sokkal el is készült belőle az adaptáció. A könyvet mind a mai napig nem olvastam, de a filmet már több alkalommal is láttam és még eddig mindig élvezettel néztem végig.

A Ne bántsátok a feketerigót! egyértelműen a faji előítélet és a rasszizmus ellen próbál meg felszólalni, de szerencsére nem merül ki ennyiben a film, ugyanis annyira sokrétű, mind mondanivalóját mind szerkezetét tekintve, hogy már felsorolni is nehézkes az érintett témákat/műfajokat. Alapvetően egy felnövéstörténetnek (coming of age) tekinthetjük, melynek során a két gyermek elveszíti a gyermeki ártatlanságát. Emellett természetesen egy kőkemény tárgyalótermi dráma, melyben elhangzik a filmtörténelem egyik legjobb védőbeszéde Gregory Peck tolmácsolásában. Legvégül pedig rásüthetjük a kalandfilmek és krimik műfaját is, amikor a gyerekek kalandos nyomozásba kezdenek, hogy kiderítsék ki lehet az Atticus háza szomszédságában bezárva tartott gyermek.

Robert Mulligan filmjének ereje többek között abban rejlik, hogy szinte szavak nélkül mutatja meg, hol is volt akkoriban a helye a feketéknek. Az alkotók azonban nem ítélkeznek, pusztán megmutatják, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy egy fehér férfi mindent megtegyen azért, hogy bebizonyítsa védence ártatlanságát, és mennyire nem volt esélye a fehérekből álló esküdtszék előtt, ugyanis a faji előítélet jóval erősebb volt, mint a puszta tények.

Gregory Peck visszafogott, mégis erős jelenléte uralja a történetet, nem véletlenül kapott Oscar-díjat az alakításáért, talán élete legjobb szerepét játszotta el a filmben, míg Atticus Finch gyakorlatilag a korszak szuperhősének vagy igazság bajnokának számított, annak ellenére is, hogy nem volt szuperképessége, nem hordott álarcot, nem volt egyetlen szuperkütyüje sem vagy nem terített le egyetlen ütéssel egy rakás embert. Mellette mindenképp kiemelendő a két gyerek főszereplő, közülük is főleg Mary Badham, aki szinte tökéletes alakítást nyújt az ügyvéd kislányának szerepében. Ami viszont furcsának tűnhet, hogy bár volt ezután még két televíziós, majd további két filmes próbálkozása, de hosszútávon mégis felhagyott a színészkedéssel. Kár érte!

A film egyetlen hibája talán, hogy mindenki fekete vagy fehér (és ezt most nem szó szerint kell érteni, még ha igaz is), azaz mindenki vagy végtelenül jó, vagy végtelenül gonosz. Nem mellesleg a film sem véletlen készült el fekete-fehérben, az alkotóknak egyértelműen céljuk volt vele. Mindent egybevetve a Ne bántsátok a feketerigót! egy kiváló alkotás, amely minden esetleges sablonossága ellenére mai szemmel nézve sem elavult és jóval megelőzte a saját korát, továbbá tökéletes filmélményt tud nyújtani a nézőjének. Egyértelműen kötelező darab!

https://videa.hu/videok/film-animacio/ne-bantsatok-a-feketerigot-teljes-124-perc-1962-9UA8yFz8zx97lpN8

Ítélet: 10/9