USA (Columbia), 90 perc, ff, noir

Rendező: Fritz Lang

A Filmről

Dave Bannion őrmester (Glenn Ford) nyomozást folytat egy látszólag egyszerű öngyilkossági ügy kapcsán, amikor azonban az áldozat szeretőjét is megölik, rögtön feltűnik neki, hogy valójában csúnyán beletenyerelt a helyi maffiózó, Mike Lagana (Alexander Scourby) piszkos ügyleteibe. A főnöke elveszi tőle az ügyet, ő azonban nem hajlandó leszállni az ügyről, ezért a megtorlás nem maradhat el. Amikor a feleségét (Jocelyn Brando) megöli az autójára szerelt neki szánt bomba, a tisztes családapa bosszúhadjáratba kezd. A hős azonban minden kiábrándultsága ellenére sem képes elkövetni a hidegvérű gyilkosságokat, így a helyére kell lépnie valakinek, aki megteszi az utolsó lépést, hogy helyre álljon az igazság. Debby Marsh (Gloria Grahame) azonban a Lagana jobbkeze, a gengszter Vince (Lee Marvin) iránt érzett gyűlölettől hajtva az addigra már szolgálaton kívülre állított nyomozó mellé áll és elvégzi helyette a piszkos munkát.

Ha csupán a felszínt nézzük, a film a tipikus jó zsaru története, aki egy korrupt és romlott városban próbálja megtalálni az igazsághoz vezető utat. Bannion szeme előtt csak egyetlen cél lebeg, hogy a bűnözőket megtalálja. nem törődik azzal, hogy mibe kerül megszállottsága, ezáltal azokat is veszélybe sodorja, akiknek a testi épsége a gondjaira van bízva. Három holttest (köztük a felesége) és egy halálosan rémült nő sem tűnik számára túl magas árnak azért, hogy bosszúszomját kielégíthesse. Glenn Ford hihetetlen érzelmi töltetet ad a filmnek a kizárólag saját törvényeinek engedelmeskedő, haragját nehezen magában tartani tudó zsaru szerepében és bebizonyítja milyen fantasztikus színész. Ennek ellenére Lee Marvin és a női szereplők adják a történetnek azokat az extra dimenziókat, amelyeknek köszönhetően a Búcsúlevél több egyszerű bosszúálló kriminél. Fritz Lang arra is felhasználta a a női karaktereket, hogy sejtesse a történet felszíne alatt megbúvó sötétebb igazságot és leszámoljon a noir műfajának imádott femme fatale alakjaival.

Az első generációs hardboiled írónemzedék két nehézsúlyú fenegyerekének együttműködésének köszönhetően (William P. McGivern sorozatregényéből a legendás bűnügyi riporter, Sidney Boehm írt forgatókönyvet) egy minden szempontból kiemelkedő történet született. A Búcsúlevél még abból a korszakból származik, amikor még nem volt ennyire elfogadott a filmvásznon ábrázolt erőszak, de a film tökéletesen példázza, hogyan lehet ezt az erőszakot a megfelelő korlátok mellett arra használni, hogy még teljesebbé tegye az ügyesen megírt történetet és ezáltal további mélységgel ruházza fel a karaktereket.

Lang filmjeire egyébként is jellemző, hogy több síkon zajlanak az események. Egyrészt zajlik az elsődleges történet, és a háttérben folyamatosan jelen van, a mélyben futó még sötétebb sztori. Ennek eredményeképpen egy nem mindennapi történet játszódik le a szemünk előtt, melyben a hős nem a rettenthetetlen nyomozó, és még csak nem is ő a főszereplő, hanem Debby a film igazi hős(nőj)e, aki első ránézésre a filmbéli végzet asszonyának tűnhet a néző szemében. Második ránézésre viszont kiderül, hogy A búcsúlevélben felcserélődnek a noirokban szokásos szerepek, mivel itt nem a nő az, aki után szó szoros értelemben döglenek a férfiak, hanem Bannion detektív jelenti minden nő számára a végzetet.

Fritz Lang filmjeiben mindig van egy nagy adag pesszimizmus, ami aláássa a főszereplők hősiességét, és ennek talán a legjobb példája a Búcsúlevél. A film legegyedibb vonása pedig az, hogy megfordítja a noir stílusra jellemző klasszikus femme fatale / antihős szerepeket, a "végzet férfija" megalkotása által. 

Érdekességek

- A Columbia eredetileg Marilyn Monroe-t szerette volna kölcsönkérni a Foxtól, hogy eljátssza Debby szerepét.  Azonban olyan fizetési igényekkel álltak elő, hogy végül lemondtak róla és Gloria Grahame mellett döntöttek.

- Bannion szerepére Paul Muni, George Raft és Edward G. Robinson neve is felmerült, mielőtt Glenn Ford megkapta azt.

- Mikor Bannion őrmester elkergeti Vince Stone-t és emberét a bárból, a "Put the blame on Mame" dallama szól a háttérben, ami Glenn Ford korábbi klasszikusának, az 1946-os Gilda slágere volt, a címszerepet alakító Rita Hayworth előadásában.

Vélemény

Vannak olyan filmek, amiket valamilyen oknál fogva a szokásosnál jobban szoktam várni, amikor következnek. Ilyenkor azonban az elvárások is nagyobbak az adott alkotásra vonatkozóan, mint normál esetben. Mai filmalanyunk esetében is ez volt a helyzet, de szerencsére most sem kellett csalatkoznom sem a filmben, sem pedig a noir műfajában. Nem túl sok olyan rendező létezik, aki némafilmesként és hangosfilmesként is kifejezetten maradandót tudott alkotni, ezek egyike a német származású Fritz Lang. Bár a legtöbb filmrajongónak a neve kapcsán a sci-fi műfajának alappillére, a Metropolis vagy az M - Egy város keresi a gyilkost jut az eszébe, ez a film véleményem szerint a film noir-ok legkiválóbbjai, de mindenképp a leginkább formabontó filmjei közé tartozik.

Hogy miért is állítom ezt? A film ugyan kegyetlen és brutális, mindezt azonban úgy teszi, hogy egyáltalán nem válik öncélúvá, mivel minden egyes jelenetnek megvan a maga szerepe a filmben. A kiválóan megírt forgatókönyv, a remek szereposztás, de legfőképpen a tempó és a feszültség, ami kiemeli ezt a film noirt a számtalan többi közül. A számomra eleddig teljesen ismeretlen Glenn Ford remekül helytáll Bannion nyomozó szerepében, a maga eszköztelen játékával is képes visszaadni az őrlődő nyomozó lelkiállapotát. A filmet azonban kétségkívül Lee Marvin és a női karakterek mozgatják, és ők adják hozzá azt a plusz adalékot, aminek köszönhetően egy nem mindennapi filmet kapunk eredményképpen.

Marvin egy jéghideg, fenyegetően brutális alakot játszik, aki elnyom egy szivart egy nő kezén, ha szükségét érzi vagy akár egy kávéskannával forrázza le Debby (Gloria Grahame) arcát, amely jelenet a film talán legmegdöbbentőbb és egyben legemlékezetesebb pillanata. Ezek után mindenki máshogy fog majd tekinteni a forró kávéra, pláne azután, hogy egy másik jelenetben újra visszatér majd. Gloria Grahame igazán remek alakítást nyújt a filmben a luxust kedvelő, nagyszájú kitartott lány szerepében, aki az ominózus kávés incidens hatására egy igen komoly személyiségváltozáson megy keresztül és jut el végül az igazságot és bosszút kereső nőig. A nő ezúttal nem bájait és csáberejét bevetve éri el célját (jelen esetben bosszúját), hanem fegyverrel és forró vízzel, mert ahogy a mondás tartja: "Kölcsönkenyér visszajár".

A nyomozó feleségét alakító Jocelyn Brando esetében pedig nem véletlen a névazonosság, a színésznő ugyanis nem más, mint a nagy Marlon Brando nővére. Ha jobban szemügyre vesszük a hölgyet, szembetűnő a hasonlóság közte és a színészlegenda között. Hogy mennyire ütött a színészi tehetség szempontjából az öccsére, az nem derült ki, ugyanis nem sok szerepe volt a filmben, mivel az általa játszott karakter meglehetősen korán eltávozott az élők sorából. Mindenesetre pályafutását elnézve jóval kisebb jelentőségű filmekben jutott szerephez, mint világhírű testvére.

Briliáns és egyben nagyon brutális ez a film, amitől nagyon újszerűnek tűnhetett a maga korában, hiszen a Hays-kódex nem nagyon engedte korábban a nyers erőszak ilyen nyílt színi bemutatását. Azt is bátran ki merem jelenteni, hogy a film hangulatát és témáját tekintve jóval megelőzte a korát, és a későbbi (főként 70-es és 80-as évekre jellemző) bosszúfilmek egyik legjelentősebb előfutárának tekinthetjük.

Ítélet: 10/8,5