USA (Warner Bros.), 101 perc, ff, thriller / noir

Rendező: Alfred Hitchcock

A Filmről

Nincs abban semmi meglepő, hogy Alfred Hitchcock ráakadt Patricia Highsmith Két idegen a vonaton című regényére, majd - hogy az árat alacsonyan tarthassa - névtelenül megvásárolta a jogokat a film elkészítéséhez, így végül csupán 7500 dollárért sikerült hozzájutnia. Ezután felkérte Raymond Chandlert, hogy írjon hozzá egy forgatókönyvet, melynek eredményeképpen megszületett Hitchcock egyik leghatásosabb filmje.

Guy Haines (Farley Granger) híres teniszjátékos, akinek házassági problémáitól hangos a sajtó. Szeretne elválni hűtlen és kellemetlen feleségétől Miriamtől (Laura Elliott), hogy elvehesse Morton szenátor (Leo G. Carroll) lányát, Anne-t (Ruth Roman). Egy vonatúton összetalálkozik Brunóval (Robert Walker) és a férfi felajánlja neki, hogy kölcsönösen segítsék ki egymást. Mindkettőjüknek van ugyanis valaki az életében, akitől szívesen megszabadulnának: Guy a feleségét szeretné eltüntetni az életéből, míg Bruno a domináns apját. Így aztán előáll a "tökéletes gyilkosság" tervével, amely mindkettőjük gondját megoldaná, miszerint cseréljenek áldozatot. Guy azt hiszi, hogy az egész beszélgetés csak egy ártatlan tréfa volt, mígnem a felesége váratlanul egy gyilkosság áldozata lesz. A rendőrség őt kezeli a gyilkossági ügy első számú gyanúsítottjaként és a helyzet csak fokozódik, ahogy a bomlott elméjű Bruno egyre erőszakosabban próbálja kizsarolni, hogy Guy is teljesítse a cseregyilkosság rá eső részét.

Az Idegenek a vonaton kiváló példa Hitchcock kedvelt ötleteire és tehetségére, mert minden rá jellemző elem megtalálható benne. Adott egy átlagos ember, aki belekerül egy nem mindennapi helyzetbe, akinek mindeközben az ártatlanságát is be kell tudni bizonyítania. Ráadásul nemcsak a rendőrség gyanúját kell eloszlatnia, hanem az egyre veszélyesebbé váló pszichopata Brunoval szemben is meg kell védenie magát. Mindemellett megkapjuk a rendezőre jellemző szokatlan formai elemeket és a fenyegető, feszültséggel teli hangulatot, amely fokozatosan csak erősödik. Ebben a filmjében Hitchcock újfent bebizonyítja, hogy egy nem mindennapi, fantasztikus tehetséggel megáldott filmkészítő. A fény-árnyék használata és a kameramozgások mind hozzájárulnak a film hangulatának megteremtéséhez és a suspense kialakításához. Utóbbiért a film operatőrét, Robert Burks-öt egy Oscar-díjra is jelölték a legjobb fekete-fehér fényképezés kategóriájában. Az operatőr fényképezte a rendező összes későbbi filmjét (a Psycho kivételével) egészen az 1964-es Marnie-val bezárólag.

Hitchcock ezúttal is örömét leli abban, hogy kihasználja főhősének szorult helyzetét. A párbeszédek fokozatosan felpörögnek, ahogy Bruno egyre szorosabbra húzza a hurkot Guy nyaka körül és az események a filmtörténet legizgalmasabb teniszmeccsében érik el a tetőpontot. A korai halála miatt az utolsó filmjében szereplő Robert Walker valósággal uralja a vásznat, kiválóan alakítja a gonoszt - egyszerre elegáns, hátborzongató és erkölcstelen. A vele szemben álló Farley Granger viszont jóval súlytalanabb, ezért számos olyan pillanata van a filmnek, amikor a néző szívesebben azonosulna Brunoval, mint a kissé jellegtelenre sikerült Guyjal. Mindezek mellett, legyünk őszinték, Miriam viselkedése annyira ellenszenves, hogy egy pillanatig sem sajnáljuk őt.

Kettejük nem mindennapi kapcsolatát tovább bonyolítják a (nem is igazán) rejtett homoszexuális felhangok. A kiindulási pontként felhasznált Guy-Anne-Miriam szerelmi háromszög idővel Guy-Anne-Bruno szerelmi háromszöggé módosul, és ugyan csak utalások szintjén van jelen, nyilvánvaló, hogy az Öidipusz-komplexusos, anyjával élő, elfojtott vágyakkal teli Bruno nem kizárólag az apja megöletése miatt jár Guy nyakára (Hitchcock állítólag azt kérte a szerepet alakító Robert Walkertől, hogy gesztusaiban, mozgásában és hanghordozásában kissé hajazzon egy homoszexuális férfire).

Ez a gyorsan pörgő, élénk krimi a Hitchcockra jellemző nem mindennapi megközelítésnek köszönhetően a rendező legleleményesebb és leginkább hidegvérű thrillerévé vált. A film végén látható, drámai csúcspontot jelentő körhinta-jelenet pedig az egyik leghatásosabb finálé, amit valaha filmre vitt. És ha mindez még nem lenne elég, az Idegenek a vonaton ráadásul megfogalmazta a film noirok egyik legfontosabb alaptételét:

„Mindenkinek az életében van valaki, akitől meg akar szabadulni.”

Érdekességek

- Alfred Hitchcock és a film forgatókönyvírója, Raymond Chandler sehogy sem értették meg egymást. Kettejük munkamegbeszélései olykor majdnem botrányba torkolltak és az ellenségeskedés odáig fajult, hogy Chandler egy alkalommal Hitchcock testsúlyára is pejoratív megjegyzést tett. Mindezek miatt a rendező a forgatás közben majdnem úgy is határozott, hogy végül más írót szerződtet le a munkára.

- Az Alkony sugárút megtekintése után Alfred Hitchcock mindenképp azt szerette volna, hogy William Holden játssza a főszerepet, azonban a színész kölcsönvétele a Columbia stúdiótól olyan nagy összegbe került volna, ami jóval meghaladta volna a film költségvetését, így Hitchcock kénytelen volt Farley Grangerrel beérni.

- Az eredeti regény szerzője, Patricia Highsmith is feltűnik egy röpke pillanatra a filmben: ő az egyik lemezbolti eladó, aki megvető pillantást vet a vevőkre. 

- A filmből létezik egy évtizedekkel később bemutatott ún. "brit" változat. Ott a vonaton játszódó befejezés lemarad, viszont hozzájön egy végül kimaradt jelenet, és két némileg hosszabb epizód is.

- A filmhez készült egy olyan poszter is, melyben Alfred Hitchcock egy kis szójátékot játszik a film címével. A Strangers (idegenek) szóba belecsempész egy "L" betűt, így lesz a szóból Stranglers, ami magyarul "fojtogatók"-at jelent.

Vélemény

A film egy olyan zseniális alapszituációra épül, melyből nehéz lett volna egy rossz végeredményt kihozni, pláne ha a rendezőt Alfred Hitchcocknak hívják. Biztos sokan gondolkodtak már el azon, hogy milyen is lenne a tökéletes gyilkosság, azonban a kérdés egyik legfontosabb eleme nem is az, hogy milyen módon kövessük el a gyilkosságot, hanem az indíték. A legtöbb esetben ugyanis a tettesek azért kerülnek a rendőrség érdeklődési körébe, mert a legtöbb esetben bizony ott van az indíték. Ha azonban nincs meg a motiváció, abban az esetben már szóba se jöhetnek elkövetőként a rendőrségi nyomozás során.

Hitchcock különleges módon ábrázolja a két főszereplőt, mivel egyszerre teszi őket egymás ellentéteivé, és egymás kiegészítőivé. Az apja elnyomása alatt sínylődő Bruno szeretne kitörni börtönéből és olyan sikeres lenni az életben, mint Guy és most végre megtalálja erre a lehetőséget. Ha a másik oldalt nézzük, ott pedig Bruno jelenti Guy sötét vágyainak megtestesülését. Kettejük viszonyára a tipikus jó és rossz szembenállásánál azonban sokkal inkább jellemző az erős és a gyenge küzdelme. 

A Brunót alakító Robert Walker félelmetesen jó a szerepében: egy bármelyik pillanatban robbanásra kész, ravasz és alattomos pszichopata, akinek megnyerő mosolya mögül figyelmeztetés nélkül tör elő a női nyakakat szorongató vadállat. Sajnálatos, hogy korai halála miatt csak ilyen rövid pályafutás jutott neki. Ezzel szemben mind Farley Granger, mind a szerelmét játszó Ruth Roman igencsak visszafogott alakítást nyújtottak. Utóbbinak a jellegtelen játéka miatt nemcsak bennem támadt hiányérzet, hanem Hitchcock is úgy érezte, hogy rákényszerítették a valóban túl sok tehetséggel nem rendelkező színésznőt, ebből fakadó csalódottságát pedig a szerencsétlen színésznőn vezette le a forgatás alatt. Nem tudom ki hogy van vele, de Robert Walker alakításáról nekem mindvégig az egyik kedvenc színészem, Bill Murray ugrott be. Amennyiben készült volna egy remake (szerencsére nem készült) a filmből, biztos, hogy ő lett volna a legalkalmasabb Bruno szerepére.

Számos emlékezetes jelenet található a filmben, de azok közül is mindenképp kiemelendő az, melyben Bruno mozdulatlan arcát látjuk a teniszmeccs nézőinek tömegében, ahogy körülötte mindenki ritmusra mozogva követi a labda útját, de emlékezetes az az epizód is, amelyben az áldozat szemüvegének lencséjében tükröződve láthatjuk a gyilkosságot. Az én személyes kedvencem pedig már rögtön a film legelső jelenetében megmutatkozik, amikor még csupán két pár cipőt látunk, ahogy gazdáik egy pályaudvaron igyekeznek az induló vonat felé.

Hitchcock jellegzetes cameója a film elején (10:34-nél) látható, amikor egy nagybőgővel száll fel a vonatra. A jelenetet egyébként a rendező lánya, a filmben is kisebb mellékszerepet (Guy szerelmének a húgát játssza a filmben) alakító Patricia Hitchcock rendezte. Egyébként ő az egyetlen a filmből, aki még jelenleg is az élők sorában található, idén lesz 93 éves.

Az Idegenek a vonaton egy remek film, az egyik személyes kedvencem a rendező filmjei közül, mely véleményem szerint Hitchcock legjobb alkotásai közé tartozik és egyetlen hibájaként is csupán a néhány gyengébb színészi alakítást lehet felróni.

Ítélet: 10/9