USA (RKO), 97 perc, ff, film noir

Rendező: Jacques Tourneur

A Filmről

Az addig főként a B-filmes mozivilágban edződött, (pszicho)horrorjairól ismert Jacques Tourneur már túl volt az Macskaembereken (Cat People, 1942) és a legendás Zombit gondoztam (I Walked with a Zombie, 1943) című filmen, amikor megbízták ezzel a jóval nagyobb költségvetésű bűnügyi filmmel. A rendező hozzáállása azonban alapvetően nem változott: a sokkhatások és akciók helyett továbbra is inkább a karakterek, a hangulat és az érzések/érzelmek érdekelték, továbbá nem tagadta meg különleges vizuális érzékét sem. 

Az ex-magánnyomozó Jeff Bailey (Robert Mitchum) egy kisváros benzinkútját üzemelteti, és boldogan tölti napjait szerelmével (Virginia Huston), amíg a múltja utol nem éri. A visszaemlékezés során kiderül, hogy Whit Sterling (Kirk Douglas) egyszer felbérelte őt és társát (Steve Brodie), hogy keressék meg és hozzák vissza neki a barátnőjét, Kathie-t (Jane Greer), aki elhagyta őt és meglépett 40.000 dollárjával. Jeff meg is találja a nőt Acapulcóban, de beleszeret a nőbe, és megszökik vele. Bailey társa azonban rájuk talál és megzsarolja őket, de Kathie megöli a férfit és megpróbálja a férfi nyakába varrni a gyilkosságot. Amikor Jeff újra találkozik Whittel, álmai nőjét újfent a férfi társaságában találja. Whit Sterling alkut ajánl Jeffnek: lopja vissza a könyvelőjétől (Richard Webb) az adócsalását bizonyító dokumentumokat, amivel a férfi zsarolja őt, cserébe a múltbéli dolgok is feledésbe merülnek. Jeff azonban holtan találja a könyvelőt, így rá kell ébredni, hogy egy átverés áldozatává vált.

Jacques Tourneur filmje, amely Daniel Mainwaring regényéből (Build My Gallows High) készült, a film noir egyik remekműve. Minden megvan hozzá, ami a műfajhoz szükséges: a nő, aki ugyan hazudik, de mégis mindig megbocsátasz neki, vagy legalábbis vele együtt halsz meg; a sötét múlt, ami utoléri és elpusztítja a főhőst; az éles eszű és leleményes magánnyomozó, aki elköveti az örök hibát, miszerint enged a szenvedélyének és hogy ne hiányozzon egyetlen tipikus noir stílusjegy sem: a történet nagy része a főszereplő narrációjával kísért visszaemlékezésben kerül elmesélésre. 

A fáradt szemű és lakonikus beszédű Robert Mitchum 1947-ben már Hollywood egyik legnagyobb feltörekvő reménységének számított. Addigra túl volt már egy Oscar-jelölésen a legjobb mellékszereplő kategóriában (G. I. Joe története (The Story of G. I. Joe), 1945), és szerepelt a filmtörténelem első noir-westernjében (Az üldözött (Pursued), 1947). Életműve egészét vizsgálva azonban a Kísért a múlt tragikus sorsú magándetektívje volt az első olyan bravúros alakítása, amelynek jellegzetes vonásai még sok későbbi filmjében visszaköszöntek, és amely mindörökre összekötötte a nevét a film noirral. A noir filmek jól megszokott femme fatale-jának szerepében a szépséges Jane Greer látható. Az általa megszemélyesített karakter egyszerre tud hűvös és csábítóan szexis lenni, ugyanakkor van benne valami naivitás is. Ez utóbbi persze csak álca részéről, de mégis minden férfi bedől neki. Ann, a kisvárosi rendes lány szerepében Virginia Hustont láthatjuk, aki a film végzet asszonyának szöges ellentéte. Ő a film noirok tipikus "jó kislánya", aki szeretetével próbálja az elátkozott antihőst megmenteni sorsától. Kirk Douglasnek ugyan ez még csak a második filmszerepe volt, de kitűnően alakította a sima modorú és megnyerő, ugyanakkor romlott bűnöző karakterét, mintegy a Mitchum által alakított antihős ellentétét képezve.

A Kísért a múlt nem csupán egy kimagasló bűnfilm, hanem a filmtörténelem egyik nagy hatású, megkerülhetetlen darabja is, amely film - mint a film noirok általában - számos megoldatlan kérdést hagy bennünk a végzetes vágyakról vagy a félelemmel átszőtt szerelem kétértelműségéről. A történetet a fények és árnyékok mesterének, Nicholas Musuraca operatőrnek a képi világa teszi teljessé, aki úgy csempészi be a fényt a szereplők közötti üres térbe, hogy minden egyes kifújt cigarettafüst fehér felhőként vonja be őket.

Az eredeti történetet kisebb változtatásokkal 1984-ben Esélylesők (Against All Odds) címen, többek között Jeff Bridges és James Woods főszereplésével forgatták le újra, de - mint ahogy az lenni szokott - nem aratott osztatlan sikert sem a közönség, sem a kritikusok szemében.

Érdekességek

- Robert Mitchum mindössze a negyedik választás volt a film főszerepére, előtte még sorrendben Humphrey Bogart, John Garfield és Dick Powell is a jelöltek között volt.

- Az ital és a cigaretta mellett a marihuána volt Robert Mitchum szenvedélye és ebből nem is csinált nagy titkot. A Kísért a múlt vidéki forgatási helyszínére repülővel érkezett, landolás közben azonban kiderült, hogy elromlott a fék, és egy kerítést átszakítva, egy mély árkon átdöccenve, és egy fabodegát szétzúzva tudtak csak végül megállni. A kisvárosban gyorsan híre ment a balesetnek, de hogy hányan és milyen mértékben sérültek meg, azt nem lehetett még tudni. A filmes stábból néhányan egy vendéglőben ültek, várva az újabb fejleményeket. Az ajtón egyszer csak betoppant Mitchum, és még mielőtt bárki más megszólalhatott volna, azt kérdezte tőlük, hogy van-e valakinél fű.

- 1991-ben az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Filmmegőrzési Bizottsága beválasztotta a filmet a Nemzeti Filmarchívumba, mint "kulturális, történelmi és esztétikai szempontból jelentős művet".

Vélemény

A Kísért a múlt egyike a legjobb film noir-oknak, egy történet egy férfiról, aki megpróbál szakítani a múltjával és gyengeségével, illetve megpróbál új életet kezdeni egy, a világtól távol eső kisvárosban egy új nő oldalán, de a sorsa utoléri. Egy újabb remek fekete bűnfilmmel van dolgunk, de nekem az első dolog, ami a filmről az eszembe fog jutni, az a rengeteg cigarettázás. Sok filmet láttam már életem során, de az biztos, hogy ennyit soha egyetlen filmben sem cigiztek, mint ebben (Nem számoltam össze, de szinte ötpercenként rágyújtott valaki). Gyakorlatilag nem volt olyan szereplő, aki ne gyújtott volna rá a filmben, és ebben élen járt az egyébként is erős dohányos Robert Mitchum.

Nyilvánvaló, hogy a noir filmek, illetve az 1940-es és 50-es évek filmjeinek egyik velejárója, hogy a filmekben természetes dolognak tűnik a dohányzás, de egy dohányreklámban sem cigiznek ennyit. Kicsit talán direkt éltek vele az alkotók, hogy a cigarettát mintegy az erő és az uralkodás szimbólumaként/eszközeként mutassák be. Továbbá az is igaz, hogy technikai szempontból a dohányzás és dohányfüst egy atmoszférateremtő eszköz szerepét töltötte be, mert a dohányfüst mindig fehér színt vitt egy sötét jelenetbe. Minél erősebb volt a kontraszt, annál nagyobb hatást érhettek el vele az alkotók.

A filmet manapság is a műfaj egyik klasszikusának tartják, amiben a noir összes kötelező elemét megtalálhatjuk. A történet középpontjában most is a férfi antihős áll, aki a múltban elköveti a bűnfilmek legjellegzetesebb hibáját, azaz beleszeret egy nőbe. Ebből kifolyólag nem hiányozhat a filmből a noirok másik elmaradhatatlan kelléke, a végzet asszonya sem, aki angyali látomásként jelenik meg először egy acapulcói kocsmában, hogy aztán számító nőként rángassa maga után Baileyt. Feltűnik azonban még az antihős reményének kulcsa, a jó kislány, aki megpróbálja jó útra téríteni hősünket, holott mindenki számára világos, hogy a múltbéli bűnök elől nincs menekvés és a sorsa mindenkit utolér.

Robert Mitchum tökéletesen hozzá a cinikus magánynyomozó figuráját és mintegy a saját képére formálta a hőst: érzékenyebbé és hétköznapibbá tette. Mitchum egyszerre tudott végtelenül cinikus és menthetetlenül romantikus lenni, miközben sosem esett színpadias túlzásokba. Játékát figyelve azt hihetjük, hogy a színészet a világ egyik legegyszerűbb dolga, vagy mintha saját magát kellett volna csupán játszania. Ezzel szemben a markáns állú Kirk Douglas valahogy nem igazán tudott kibontakozni. Ugyan jól alakítja a megnyerő modorú bűnözőt, de véleményem szerint nem kapott elég játékidőt ahhoz, hogy igazán megmutathassa tehetségét.

A három női szereplő közül egyértelműen Jane Greer nyújtotta a legjobb alakítást a végzet asszonyának szerepében, de tulajdonképpen a jó oldalt megszemélyesítő kisvárosi lányt megszemélyesítő, angyalarcú Virginia Huston játékára sem lehetett panaszunk. Szerepel még egy harmadik női karakter a filmben (Rhonda Fleming), de valójában egy teljesen felesleges szereplőnek tartom, hiszen jelenléte semmilyen formában nem lendíti előre a történetet, így valójában nem több, mint egy csinos biodíszlet.

A film végi jelenet valójában egy megoldatlan kérdés, amikor Jeff barátnője megkérdezi a férfi süketnéma társától, hogy képes lett volna-e a szerelme elhagyni őt a végzet asszonyáért. A fiú ugyan rábólint, de felmerül a kérdés, hogy igazat mond-e? Én úgy érzem, ezzel a cselekedettel (gesztussal) valójában megszabadítja a lányt attól, hogy bármilyen részt is vállaljon Jeff életéből és egyúttal megkönnyíti a nő számára a végső elengedést. Többek között emiatt is, de a Kísért a múlt kissé talán eltér kicsit az általam korábban látott noiroktól. Hiszen azokkal ellentétben, itt a férfi antihős valójában nem gyilkol a szerelemért és tulajdonképpen végül el is árulja végzetének okozóját.

Ítélet: 10/7,5