1789. április 28-án tört ki a történelem egyik leghíresebb lázadása a HMS Bounty hajó fedélzetén, melyet Fletcher Christian első tiszt vezetett a hajó parancsnoka, William Bligh kapitány ellen. A lázadás kirobbanásában szerepet játszhatott a kapitány és első tisztje között kialakuló konfliktus, melynek során a kapitány gyakran a legénység és a bennszülöttek előtt alázta meg beosztottját. A lázadás során az éjjel az alvó kapitányt fogságba ejtették és a zendülő első tiszt kezére adták. A vérontás nélküli konfliktus során a fedélzeten tartózkodó 40 főből 18-an lázadtak fel, arra kényszerítve Bligh-t és a pártján állókat, hogy szálljanak csónakba, és hagyják el a Bountyt.

A biztos halálba küldött Bligh és társai eposzba illő utat tettek meg a Bounty csónakjában, majd 47 nap hánykódás után elérték Timor szigetét. A kapitányt dicséri, hogy a navigációs eszközök hiánya ellenére az útnak mindössze egyetlen halálos áldozata volt, ő is egy balszerencsés partra szállás után esett el a bennszülöttek elleni küzdelemben. A kapitány 1790 márciusában már Londonban volt, tájékoztatta az admiralitást a lázadásról, ezért a zendülők felkutatására a Pandora nevű hajó még abban az évben útra kelt. Az Edwards kapitány által irányított hajó 1791 márciusában kötött ki Tahiti szigetén, majd hamarosan kézre is kerítetté a tizennégy lázadót, akik a szigeten maradtak. Az 1792 során megindított eljárás során a lázadók közül hármat felkötöttek, ketten pedig bűnbocsánatot nyertek, sőt, a későbbiekben kapitányi rangig jutottak el.

A fellázadt hajó ezután visszatért Tahitire, de Fletcher Christian attól tartva, hogy a haditengerészet a nyomukra akad, nyolc társával és hat tahiti bennszülöttel – nagyrészt nőkkel – 1789 végén ismét hajóra szállt, és a Pitcairn-szigeteken kötött ki 1790. január 23-án, és hogy a hajó ne árulja el őket, a Bountyt felgyújtották. A lázadók kolóniája egy ideig békében élt, mivel úgy rendezték be önkormányzatukat, hogy a tahiti bennszülöttek is azonos jogokat kapjanak. 1793 szeptemberében azonban a polinéziaiak véres felkelést indítottak, melyben végül Fletcher Christian is életét vesztette. Az egykori lázadók közben családot alapítottak, utódaik még ma is élnek a szigeteken, az utolsó életben maradt lázadóról, John Adamsről egy 1808-ban odalátogató amerikai hajó adott hírt. 

A kapitányt számos későbbi, a lázadásról szóló filmalkotás szigorú és durva emberként örökítette meg, a valóságban azonban Bligh rendkívül engedékenynek bizonyult, amikor embereinek öt hónapos tartózkodást engedélyezett Tahitin – a kenyérgyümölcsöt biztosító növény termesztésének ürügyén – mely során tengerészei közül páran megházasodtak és letelepedtek a szigeten. Ezzel szemben Fletcher Christian a feljegyzések szerint rendkívül sértődékeny és visszahúzódó ember volt, emiatt számos konfliktusa támadt Bligh-jal, aki nem egy esetben megrótta viselkedéséért, aki ezt nagyon zokon vette. 

A lázadás történetét számos formában feldolgozták, majd 5 alkalommal filmvászonra is vitték a történetet, melyek közül most a három legismertebbről fogok megemlékezni. Ezek mindegyike - már-már ritkaságnak számító módon - kifejezetten jól sikerült és mindhárom változatnak megvan a maga érdekessége, miszerint mindhárom film különböző korszakot képvisel: a fekete-fehér filmek világát, a Technicolor technikát és a modern, színes képi világot, illetve mind a három film különböző módon ábrázolja Bligh kapitány (és Christian) jellemét.

1. Lázadás a Bountyn (Mutiny on the Bounty, 1935) Rendező: Frank Lloyd

A valóságtól minden bizonnyal ez a változat áll a legtávolabb, hiszen Bligh kapitányt (Charles Laughton) egy brutális és szadista kapitányként ábrázolják, aki mintegy élvezetét lelte a legénység kínzásában és megalázásban. Az ő ellenpéldájaként jelenik meg a filmben Fletcher Christian (Clark Gable), aki a kapitány gaztettei miatt jogosan lesz a zendülés vezére, holott a valóságban egy önző, sértődős, jellemtelen egyén volt, aki a Tahitin eltöltött idő során teljesen elzüllött. Érdekesség, hogy a két főszereplő mellett egy harmadik szereplő is fontos szerepet tölt be a filmben, Roger Byam (Franchot Tone) kadét karaktere, akit a film végén felmentettek a vádak alól. (a szerep egyébiránt nem kitalált, Peter Heywood kadét jelentette a karakter alapját, akit a tárgyalás során szintén felmentettek.) Továbbá az sem igaz, hogy Bligh kapitány egy másik hajóval a Bounty nyomába eredt, miután sikeresen megmenekült.

Ha sikerül eltekintenünk attól, hogy nem teljesen ragaszkodtak a film alkotói a valósághoz, abban az esetben egy remek kalandfilmet kapunk cserébe egy kitűnő Bligh kapitánnyal kiegészítve, aki a hátán viszi a filmet. Fletcher Christian szerepében Clark Gable pedig maga a megtestesült férfiasság, pedig az ikonikussá vált bajuszkáját is le kellett borotválni a szerep kedvéért, ugyanis az brit tengerészetnél abban az időben tilos volt bármilyen arcszőrzet. Nem véletlen, hogy a film az egyik legnagyobb kasszasiker volt a maga idejében, továbbá a produkció abban az évben elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat is, továbbá arról is nevezetes, hogy a mai napig az egyetlen film, amelynek három színészét is legjobb férfi főszereplőnek jelölték (10/8).

2. Lázadás a Bountyn (Mutiny on the Bounty, 1962) Rendező: Lewis Milestone

1962-ben készült el a történet legnagyobb horderejű, a Technicolor színeiben pompázó több mint háromórás feldolgozása, melyben Marlon Brando játszotta Fletcher Christiant, Trevor Howard pedig William Bligh kapitányt. A történetet a kertész szemszögéből ismerjük meg, aki a misszió célja, a kenyérfa miatt tart a csapattal. Mellette még John Mills tengerész (Richard Harris) kap nagyobb szerepet a filmben, mint a lázadás csírájának és az események elindítója. A valóságot itt is kissé nagyvonalúan kezelték, ennek következménye többek között a film végi, számomra kissé csalódást okozó befejezés is. Mindenesetre a történetre és a színészekre így sem lehet panaszunk, főként Marlon Brando brillírozik a szerepében. Fontos különbség a többi történethez képest, hogy származásuk alapján is szembeállították a két főhőst. Az első tiszt előkelő úri modora miatt hamar szálka lesz az alacsony sorból származó Bligh kapitány szemében, aki többek között emiatt is, a kegyetlenségig szigorú rendszabályokkal próbálja kézben tartani a legénységet, ami számos konfliktust szül közöttük.

Az megállapítható, hogy minél nagyobb szabású egy film, annál több probléma merülhet fel a forgatás során. A filmet napra pontosan egy évbe tellett leforgatni, miután a költségek az egekbe szöktek, az eredeti rendezőt, Carol Reed-et kirúgták, és Marlon Brando gyakorlatilag tökéletesen kezelhetetlennek bizonyult a forgatás alatt. Az őrületbe kergette a stábot és a többi színészt, továbbá folyamatosan hízott, ami az öltöztetőknek is folyamatos plusz munkát jelentett. A film annak ellenére, hogy végül 7 Oscar-díjra is jelölték (melyből végül egyet sem nyert el), hatalmas csalódás volt, mind kritikai, mind anyagi szempontból egyaránt. Végül pedig még egy különlegesség: Marlon Brando feltehetően nagyon vonzódhatott Tahiti szigetéhez és nagyon megihlette a történet, ugyanis a forgatás után feleségül vette a filmbeli partnerét alakító Tarita nevű színésznőt. És hogy még érdekesebb legyen a történet, Brando előző felesége az 1935-ös változatban szintén a lázadó szerelmét alakító színésznő, Movita volt, akitől nem sokkal korábban vált el. (10/7,5)

3. A Bounty (The Bounty, 1984) Rendező: Roger Donaldson

A legújabb változatban Bligh kapitány elbeszélésében és visszaemlékezésében ismerhetjük meg a történetet, akinek a bíróság előtt kell felelnie azért, hogy miért is vesztette el őfelsége hajóját és mennyiben az ő felelőssége a veszteség. Egyértelmű, hogy a három feldolgozás közül ez a változat áll a legközelebb a valósághoz. Itt ábrázoltak a két főszereplőt leginkább a valóságnak megfelelően. Bligh kapitány (Anthony Hopkins) a valóságban egyáltalán nem az a kegyetlen tirannosz volt, mint ahogy azt a két másik filmben ábrázolták. Miközben az is kiderül, hogy Christiant (Mel Gibson) valójában az vitte rá a felkelés elindítására, hogy nem szeretett volna elszakadni Tahiti szigetétől és a szerelmétől. Habár mindhárom változat jól sikerült, nekem ez a személyes kedvencem.

A film legnagyobb erőssége a színészi játékban rejlik, Anthony Hopkins kiválóan alakítja a kapitányt és Mel Gibson (első hollywoodi szerepében) is korrekt alakítást nyújt a fiatal lázadó szerepében. Mindezek mellett a mellékszerepekben is remek színészek tűnnek fel, hiszen Liam Neeson, Daniel Day-Lewis vagy éppen Laurence Olivier neve garancia volt a sikerre. A film kissé nyomasztó hangulatát Vangelis remek kísérőzenéje festi alá, hogy még teljesebb lehessen a filmélmény. (10/9)