Nagy-Britannia (Embassy, Universal), 142 perc, Technicolor, sci-fi

Rendező: Terry Gilliam

A Filmről

A Brazil valamikor a 20. században játszódik, egy elképzelt (ugyanakkor igencsak hihető) világban, melyben az elnyomó állam a negyvenes évek bürokráciáját, az ötvenes évekre jellemző amerikai paranoiát, a sztálinista és fasiszta totalitarizmust és a nyolcvanas évek társadalmi problémáit egyesíti. Ebben a világban él Sam Lowry (Jonathan Pryce) is, az állam egy középszintű funkcionáriusa, aki egészen addig gépiesen teszi a dolgát, amíg egy nap egy ártalmatlannak tűnő hiba következtében a rendőrség nem a terroristaként is tevékenykedő Harry Tuttle-hoz (Robert De Niro), hanem egy ártatlan fickóhoz nem megy ki. Sam miközben próbálja menteni e helyzetet, akaratán kívül maga is a rendszer ellenségévé válik és közben beleszeret álmai nőjébe (Kim Greist) is, aki szintén azon ügyködik, hogy jóvátegye azt a tévedést. amit a rendszer okozott.

Amikor Terry Gilliam bemutatta a Universal stúdiónak a Brazilt, ezt az elnyomó és fojtogató hatalmat nyíltan támadó remekművet, a stúdió vezetői azonnal kiadták az ukázt, hogy vágjon ki belőle legalább fél órát és csapjon a végére valami happy end-et. Gilliam persze egyből felfogta a helyzet iróniáját és esze ágában sem volt engedelmeskednie az utasításnak: harcba szállt az igazáért. Különféle szaklapokban reklámhelyet vásárolva támogatta a saját változatát, titkos vetítéseket szervezett az amerikai kritikusoknak, és addig nyaggatott mindenkit, mire a stúdió feladta a küzdelmet. A végleges verzió végül a szakmát is lenyűgözte, a Brazil 1986-ban elnyerte a legjobb film-, a legjobb rendező- és a legjobb forgatókönyv – kategóriában a Los Angeles-i Filmkritikusok Egyesületének díját. 

Ha a filmet csupán az elnyomó hatalom elleni támadásként értékeljük, abban az esetben alaposan alábecsüljük az értékeit. Terry Gilliam a nyugati kultúrával, politikával és társadalommal szemben érzett minden frusztrációját belesűrítette filmjébe, mintegy terápiaként kezelvén az egész filmet. A hiúsággal kapcsolatos megszállottság, a kisstílű, csőlátású és a bürokratikus rendszerhez minden áron ragaszkodó hivatalnokok, az agyontervezett eszközök, melyek sosem működnek úgy, ahogy kellene és a hatalmas mennyiségű irat - gyakorlatilag minden olyat kifiguráz filmjében, amit problémásnak talál. Miközben kiválóan ábrázolja ezt a nyomasztó társadalmat, a hangulatot legalább olyan remekül megformált komikus szereplőkkel ellensúlyozza. Jim Broadbent bizarr plasztikai sebészként és régi harcostársa, Michael Palin, mint behízelgő köztisztviselő éppúgy kiváló alakítást nyújt, mint Robert De Niro a terrorista vízvezeték-szereplő szerepében.

A film nem mindennapi humora és igencsak bizarr látványvilága jól illik egy olyan rendszer rémisztően tárgyszerű rajzához, amely példának okáért az áldozataival fizetteti meg a kínzásuk során felmerült költségeket. A szürreális hangulat megteremtéséhez nagy mértékben járult hozzá Roger Pratt operatőr is, aki elsősorban nagylátószögű objektívet használt, így a színészek  arcának közelről történő filmezése torz és groteszk képet eredményezett. A kameraállásokkal pedig úgy teremtette meg az abszurditás atmoszféráját, hogy alacsonyabb szögekből fényképezett. Való igaz, hogy a film kissé hosszúra sikeredett, ezáltal a túl sok helyzetkomikum a végére már sajnálatosan burleszkszerűvé teszi azt. Noha saját bevallása szerint a rendező nem szerette volna, ha a Tom Stoppard társaságában írt utópiáját kifejezetten komoly filmként aposztrofálják, mondván, hogy akkor senki nem fogja megnézni, összességében mégiscsak George Orwell 1984 és Franz Kafka A per című írásának egyéni összemosásaként jellemezhetjük legjobban. Nem véletlen, hogy a Brazil is szinte ugyanakkor készült, mint amikor Michael Radford is filmre vitte Orwell regényét. Talán még maga Orwell sem ábrázolta ilyen jól a társadalmi rendszert a maga antiutópiájában, vagy ha mégis, a végeredmény biztosan nem volt ennyire vicces. 

Terry Gilliam a filmet egy trilógia középső darabjaként értelmezi, melybe ezen kívül az 1981-es Időbanditák (Time Bandits) és az 1988-as Münchhausen báró kalandjai (The Adventures of Baron Munchausen) tartoznak. Megjegyzése szerint a három film a képzelőerő és a szabad gondolkodás harcának vonatkozó témáit dolgozza fel egy olyan világban, ahol folyamatosan elnyomják ezeket az eszméket. Az elsőben egy gyerek, a másodikban egy harmincas éveiben járó férfi, a harmadikban pedig egy idős ember szemén keresztül kísérhetjük végig az eseményeket.

Érdekességek

- Mivel Fellini igencsak nagy hatást gyakorolt Terry Gilliamre, így a film címe eredetileg 1984 1/2 lett volna.

- Buttle tragédiáját a Hosszú kések éjszakájának egy szörnyű incidens ihlette, amelynek során Hitler emberei egy Willi Schmidt nevű tiszt helyett tévedésből egy Willi Schmid nevű újságírót végeztek ki.

- Sam furcsa miniautója egy a valóságban is gyártott háromkerekű Messerschmitt KR200 „Kabinenroller” volt. A filmben a hátulján egy sugárhajtóműre emlékeztető szerkezet látható, ettől a jármű igencsak hasonlóvá vált a német V-1 repülőhöz.

- Jill Layton szerepére több színésznő is számításba jött (Rosanna Arquette, Ellen Barkin, Jamie Lee Curtis, Rebecca De Mornay, Kathleen Turner), s bár Gilliam személyes kedvence Ellen Barkin volt, választása végül azért esett Kim Greist-re, mert a színésznőnek addig  mindössze csak egyetlen filmes kreditje volt.

- Robert De Niro eredetileg Jack Lint szerepére jelentkezett, de a rendező azt már odaadta régi jó barátjának, Michael Palin-nek. De Niro nem bánta ezt, ellenkezőleg, szeretett volna bekerülni a filmbe, akár egy kisebb szerepben is, így kapta meg végül Tuttle karakterét. 

- Gilliam és stábja eleinte nagyon örült, hogy Robert De Niro is a fedélzeten van, de ahogy telt az idő, egyre idegesítőbbnek találták a színész részletek iránti megszállottságát, és Gilliam azt mondta, hogy „legszívesebben megfojtotta volna”. Annak ellenére, hogy a rendezőnek gondjai voltak De Niro-val rendezésével, utóbbi elmondta, hogy nagyon jól érezte magát a produkcióban, és szívesen dolgozna újra Gilliammel.

- A filmben többször is emlegetett, rettegett 27B/6-os nyomtatvány száma sem lehet véletlen. George Orwell ugyanis az islingtoni Canonbury Square 6. emeletének 27/B számú lakásában élt, mialatt az 1984 című regényén dolgozott.

- A rendező maga is cameozik a filmben: az arca ugyan nem látszik, de ő az a titokzatos, ballonkabátos, cigarettázó alak, aki egy épület sarka mögül figyeli Lowry-t. 

Vélemény

Számtalan gondolat kavarog a fejemben a film kapcsán, amit egyébként most láttam először, de biztos vagyok benne, hogy nem utoljára. Ezt a filmet még akkor is látnia kell mindenkinek legalább egyszer, ha nem kedveli a furcsa és kissé bizarr humort, ugyanis az eleddig csupán a Monty Python csoport egyik oszlopos tagjaként ismert Terry Gilliam egy remekművet készített. Hatalmas rajongója vagyok a Pythonéknek, de ez bizony most határozottan más, de ez egyáltalán nem baj, sőt. Egyedül talán a humor maradt meg, bár az most inkább képi jellegű, mint verbális, de sajnos a film témájából adódóan a legtöbbször inkább sírni támad kedvünk azon, amin nevetnünk kellene.

Van valami hátborzongatóan bizarr és zavarba ejtő abban, amikor negyven év távlatából nézzük vissza Terry Gilliam Brazilját. A nyolcvanas évek derekán készült és szinte születése pillanatában kultikussá vált sci-fi ugyanis olyan utópisztikus társadalom képét vetíti elénk, amelynek azóta mind több eleme látszik megvalósulni. Ugyan a filmnek nincs közvetetten köze Brazíliához (erről kicsi később), de valójában mégis, mert szinte bármelyik országban játszódhatna a történet és gyakorlatilag bármelyik időszakban is, így korunk Magyarországában is. Szerintem mindenkinek ismerős ugyanis a felvázolt alaphelyzet, amit az agyament bürokrácia jóvoltából időnként kénytelenek vagyunk elszenvedni. Nincs ugyanis olyan ember, aki ne szembesült volna a telefonos ügyintézők, banki alkalmazottak vagy bármilyen kormányablaki dolgozó csőlátásával, akik valamilyen szabályra hivatkozva hivatalról hivatalra küldenek, játszanak az időnkkel, és akik szemében csupán csak ügyiratszámok-, azonosítók-, hivatkozási számok vagyunk. A 21.század emberének szinte a mindennapjai részévé válik az a kiszolgáltatottság, amit a bürokráciával szemben kell megélnünk. Ebből kifolyólag a film még lehet aktuálisabb is, mint a maga idejében volt.

A Brazil nagyszerűsége azonban nem pusztán abban rejlik, hogy orwelli ihletésű világa egyre inkább rímel a valóságra, hanem abban a páratlan kreativitásban is, amellyel Gilliam a legapróbb részleteket is összehangolva építette fel sötét jövőképét. A klausztrofób terek szövevényes útvesztője, a múlt és jövő elemeit szokatlan harmóniában vegyítő látvány, az állandóan visszatérő szlogenek és a végletekig fokozott abszurd helyzetek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a világ egyszerre nyomasztó és hipnotikusan lebilincselő legyen. Nem is kérdés, hogy a Brazil megkerülhetetlen mestermű – akár a rendezői látásmód, akár a disztópikus filmek rajongói szemszögéből nézve. Való igaz, hogy kell egy kis idő, míg a néző ráhangolódik a nem mindennapi stílusra, de ha ez sikerül, utána már nem engedi a történet, miközben mindvégig szurkol Lowry-nak, hogy valóra váljon az álma, és végre együtt élhessen azzal a lánnyal, aki szeret.

Jonathan Pryce egyértelműen telitalálat volt a főszerepre, Robert De Niro pedig jó szokásához híven zseniálisan jól a rendszerellenes izgatást folytató elemet. Ian Holm szintén kiválóan mutatja be a kisembert, akinek nincsenek önálló gondolatai és szinte félelemben éli le kisszerű életét. Sajnos a női főszereplőről már nem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni, ugyanis a számomra teljesen ismeretlen Kim Greist igencsak halovány teljesítménnyel rukkolt elő, ami a összképet is nagyban befolyásolta. És akkor térjünk is rá a már korábban említett címadásra. Terry Gilliam alkotása a címét a filmben is többször visszatérő, a film végén a főszereplő által is dúdolt dalról kapta, melynek címe „Aquarela do Brasil”, vagy nemzetközileg ismert címén Brazil, ami Ary Barroso 1939-es szerzeménye, nem mellesleg pedig a világ egyik legtöbbször feldolgozott dala. A cím körüli mítosz magyarázata pedig az, hogy a rendező egy borús, szeles napon kinn volt a tengerparton Angliában, ahol csak egy embert látott, aki a híres, címadó dalt hallgatta. 

Van még egy fontos gondolat, ami a film kapcsán jutott az eszembe. Ugyan semmilyen jogom nincs kritizálni a végeredményt, de eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mi lett volna ha Gilliam a való világban (még ha az csak egy disztopikus világ is) játszódó eseményeket fekete-fehérben, míg a Lowry álomvilágában zajló történéseket színesben mutatta volna be. Simán el tudtam volna képzelni egy ilyesfajta megvalósítást, ami még talán akkor is jól működött volna, ha tudjuk mi is a film végkifejlete.

A különleges, néhol már zavarba ejtő humora ellenére a Brazil valójában nem egy könnyed film, amely többszöri megnézést követel magának ahhoz, hogy minden egyes mondanivalóját sikeresen fel tudjuk dolgozni, épp ezért biztosan meg fogom még valamikor a közeljövőben nézni. Ugyanakkor az is iga, hogy a film tényleg nem való mindenkinek, mert ahhoz, hogy igazán be tudjuk fogadni, ahhoz bizony fogékonynak kell lennünk az abszurd humorra, az iróniára és mindezek mellett némi szarkazmus és türelem sem hátrány. Ha mindez megvan bennünk, akkor viszont garantált lesz az élmény, még akkor is, ha azt amit látunk, bizony nem lesz könnyű feldolgozni.

https://videa.hu/videok/film-animacio/brazil-1985-bob-hoskins-ian-holm-411sgQZFnphphaAT

Ítélet: 10/9