Néha egy-egy film kapcsán megszáll az ihlet és kicsit eltérek a szokásos filmes listától. Most is elérkeztem egy filmhez, amiről eszembe jutott, hogy lehetne készíteni újfent egy másabb jellegű blogbejegyzést. A mostani cikk fő tárgya pedig nem más, mint VIII. Henrik angol király, aki kétségkívül az angol történelem egyik legismertebb és legkülönlegesebb szereplője. Ebből kifolyólag nem mindennapi élete is számos alkotót megihletett, egyebek mellett a filmművészetben is fontos szerepet töltött be. Ezeket próbálom most összefoglalni a teljesség igénye nélkül, természetesen a szubjektív véleményemmel kiegészítve. Mielőtt azonban rátérnék magukra a filmekre, amik az uralkodó életéről (vagy annak egy-egy fontos eseményéről) szólnak, mindenképp fontosnak tartok egy rövid összefoglalót arról, hogy miért is tartják VIII. Henrik angol királyt a történészek az angol történelem egyik legkülönlegesebb szereplőjének. 

Az uralkodó, aki több feleségét is kivégeztette és szakított a római katolikus egyházzal

VIII. Henrik Greenwichben látta meg a napvilágot az első Tudor-házi uralkodó, VII. Henrik és Yorki Erzsébet harmadik gyermekeként és másodszülött fiaként. Arthur bátyja váratlan halála után örökölte meg a trónörökösi címet, melléje pedig bátyja özvegyét, a nála hat évvel idősebb Aragóniai Katalint. Henriket 1509-ben koronázták meg és néhány héttel később meg is nősült, jóllehet a házasság érvényességét vitatta a katolikus egyház. Ami Henrik jellemét illeti, igen hiú és lobbanékony természetű férfiú volt, aki fiatalkorában imádta, s valósággal habzsolta az életet, mind az ételek, mind pedig a nők terén, ezért is lett volna különös a sorstól, ha mégis egyházi pályára került volna, ahogyan apja tervezte. Szerette a költészetet, a zenét, a táncot, a lovagi játékokat és az építészetet, ezen kívül egész jól beszélt franciául és spanyolul is.

Első feleségétől mindössze egy lánygyermeke, Mária született, míg fiúgyermekei mind halva születtek, ezért mindenképp szükségét látta egy fiú trónörökösnek. Mivel azonban Katalin nem volt képes fiúutóddal megajándékozni, más megoldás után kellett néznie és választása egyik udvarhölgyére, a fiatal és művelt Boleyn Annára esett. A válás azonban a vártnál nehezebb diónak bizonyult, mivel VII. Kelemen pápa  megtagadta a házasság felbontását. A feldühödött uralkodó cserébe szakított Rómával és megalakította az anglikán egyházat, melynek fejének saját magát tette meg. Ezáltal minden akadály elhárult, hogy feleségül vehesse a már terhes Boleyn Annát, majd nem sokkal később megszületett a későbbi Erzsébet királynő. Miután azonban új feleségének sem sikerült fiúgyermeket szülnie (több ízben is elvetélt), Henriknek egyre kevésbé volt ínyére a házasság. A második vetélés után felmerült benne a gyanú, hogy Anna boszorkány, és egy új udvarhölgynek, a hithű katolikus Jane Seymournak kezdett udvarolni. 1536-ban koholt vádak alapján (házasságtörés és vérfertőzés) a Towerbe záratták Annát, bátyját és néhány társát, majd lefejeztette őket.

A harmadik feleség ugyan világra hozta a hőn áhított fiút, a későbbi VI. Eduárdot, de a szülésbe gyermekágyi láz következtében belehalt. Mivel a gyermek igencsak betegesnek bizonyult, a titkos tanács kérte a királyt, hogy válasszon új feleséget magának. Thomas Cromwell javaslatára a választott hölgy Klevei Anna lett, akit egy Hans Holbein által festett portré alapján választott ki, az viszont sajnálatos módon csak a hölgy megérkezte után derült ki, hogy a festő ecsetje igencsak hízelgő volt a kinézetét illetően. Az esküvőt ugyan már nem lehetett visszacsinálni, ám Henrik még abban az évben, 1540-ben érvényteleníttette azt. Anna Angliában maradt és hercegnői címet kapott, de Thomas Cromwell nem úszta meg ennyivel, neki a fejébe került a rossz tanács. Az uralkodó épp kivégzése napján vette el ötödik feleségét, ám ismét csalódnia kellett: a könnyelmű Catherine Howard (Boleyn Anna unokahúga) nyíltan csalta, sőt titkárának is egy volt szeretőjét tette meg. A király ezt természetesen nem tűrhette, így az alig 18 éves királyné is a vérpadon végezte.

1543-ban Henrik feleségül vette a gazdag, kétszeresen is özvegy Catherine Parrt, aki jótékony hatással volt urára. Ő segítette kibékíteni a királyt két lányával is, így mindketten visszakerültek az örökösödési sorba, de kizárólag Eduárd herceg után. VIII. Henrik hat házassága közül valójában egyik sem volt, amely válással végződött volna. Az élete vége felé már erősen elhízott (és feltehetően köszvényes) király 1547. január 28-án, 55 éves korában hunyt el.

VIII. Henrik a filmművészetben

Az első filmet, - már amelyik fennmaradt az utókornak, ugyanis 1911-ben már készült egy brit produkció az uralkodó életéről, de elveszett -  a Boleyn Annát 1920-ban készítette Ernst Lubitsch, így jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a legrégebbi fellelhető mozi VIII. Henrikről a németek műhelyéből került ki. Mint a címe is jelzi, a film leginkább Boleyn Anna életére koncentrál.

A következő film viszont már egyértelműen magát a királyt helyezi a középpontba és talán jóval ismertebb is. Az első igazán jól sikerült és igazi kasszasiker két szállal is kötődik a magyarokhoz, hiszen a rendezője Alexander Korda, vagyis Korda Sándor, és a forgatókönyvet társíróként jegyző Bíró István szintén hazánk fia. A VIII. Henrik magánélete (The Private Life of Henry VIII, 1933) ugyan lazán bánik a történelmi tényekkel, azonban az abszurd fekete humor, az irónia vagy a gúny eszközeivel igazán szórakoztató módon fejtegeti a történelmi magánügyek hálóját. A címszerepet az angolok színészlegendája, Charles Laughton játssza. 

1953-ban Walt Disney is elkészítette a maga családi kalandfilmes változatát Kard és rózsa címmel, igaz a történet itt leginkább az uralkodó húga, Tudor Mária körül forog és műfajából adódóan ne várjunk tőle történelmi hűséget.

Ezzel szemben az Egy ember az örökkévalóságnak (1966) már kevésbé vádolható meg ugyanezzel. Fred Zinnemann filmje a maga idejében négy Golden Globe- és hat Oscar- díjat zsebelt be, főként a zseniális színészgárda és a magas színvonalú és közérthető, az erkölcs és hatalom összeegyeztethetőségét firtató örök érvényű dialógusoknak köszönhetően. A film főhőse ezúttal a szentté avatott humanista polihisztor, Morus Tamás, VIII. Henrik kancellárja, aki sorozatban vétózza meg a király válását Aragóniai Katalintól, mivel hite szerint az uralkodót csak a római pápa jogosíthatja fel a frigy érvénytelenségének kimondására. 

1969-ben Richard Burton bújhatott be az angol uralkodó bőrébe az Anna ezer napja (Anne of the Thousand Days) című filmben, amely alkotás szintén a Boleyn Annával (jelen esetben Geneviéve Bujold alakításában) való viharos és tragikus kapcsolatát mutatja be.

Természetesen Henrik igencsak mozgalmas élete a paródia műfaját sem kerülhette el. Talán emlékszünk még az alacsony költségvetésű angol Folytassa… sorozatra, amelynek évente bemutatott egész estés epizódjait a paródia, helyzetkomikum és a kétértelműség energikus keveréke alkotta. Ennek a sorozatnak a keretében került bemutatásra a Folytassa, Henrik (1791). Habár az egyes részeket gyakran lehúzták a kritikusok, igen népszerűek voltak, sok jeleneten pedig nem fogott az idő, nem utolsó sorban a remek magyar fordításnak és szinkronhangoknak köszönhetően.

Ezután hosszabb szünet után, a 2000-es években két film is készült a filmkészítők talán legkedveltebb szereplőjéről, Boleyn Annáról. Philippa Gregory regénye, A másik Boleyn lány annyira elnyerhette a producerek és forgatókönyvírók tetszését, hogy rögtön két adaptáció is készült belőle, előbb 2003-ban, majd 2008-ban. A kettő közül az utóbbi az ismertebb, nem mellesleg az én személyes kedvencem is. A történet Boleyn Máriáról szól, aki VIII. Henrik király szeretője volt, mielőtt a király elvette húgát, Annát. Mivel Aragóniai Katalin nem képes fiú utóddal megáldani az uralkodót, figyelme a fiatal udvarhölgyek felé fordul. A helyzetet kihasználva, a Boleyn család mindent elkövet, hogy Henrik szeme a már férjezett Maryn akadjon meg, a történet végét azonban már tudjuk. A film sikeréhez a kiváló szereposztás is hozzájárult: Henrik szerepében Eric Bana, míg a két Boleyn-lány szerepében Natalie Portman és Scarlett Johansson látható. 

A legvégére nem maradhat más, mint az egész írásnak a sava-borsa, azaz azok a sorozatok, melyek talán a legjobban visszaadják VIII. Henrik életét, személyiségét és tetteit. Ezek közül az első valójában nem is igazán sorozat, hanem egy (nálunk talán kevésbé ismert) két részes brit TV-film (VIII. Henrik, 2003) Ray Winstone-nal a címszerepben. A további szerepekben pedig nem kisebb színészek és színésznők domborítanak, mint Helena Bonham Carter, Mark Strong, David Suchet, Emily Blunt vagy éppen Sean Bean (aki itt sem éri meg a film végét).

Ennél jóval ismertebb és népszerűbb volt a Tudorok (2007-2010) című sorozat, melyben 4 évadon keresztül követhettük végig az angol uralkodó életét Jonathan Rhys Meyers főszereplésével. Amennyiben hajlandók vagyunk elnézni, hogy az alkotók némely esetben feláldozták a történelmi hűséget a szórakoztatás kedvéért, abban az esetben nem fogunk csalódni. A szájbarágós történelmi tények helyett viszont kapunk kellő izgalmat, nem kevés intrikát és árulást, és sok-sok vért, verítéket és szexet. A főbb szerepekben feltűnik még Sam Neill, Henry Cavill, Natalie Dormer, vagy éppen Jeremy Northam, de a kisebb szerepekre is sikerült nem kisebb színészeket felkérni, mint Peter O'Toole, Max Von Sydow vagy Gabrielle Anwar. Mindent összevetve a Tudorok egy szórakoztató és jól megkomponált sorozat, jómagam is végignéztem a négy évadot és nem okozott csalódást.

Zárásképpen pedig egy Golden Globe-díjas és Emmy-díjra jelölt drámasorozat, ezúttal az angol király tanácsadójának, Thomas Cromwellnek (Mark Rylance) a szemszögéből. A Farkasbőrben (Wolf Hall) a történelmi sorozatok rajongóinak kiváló választás lehet, a minőségre a garancia pedig a kiváló színészgárda lehet, többek között Damian Lewis (mint Henrik), Claire Foy, Jonathan Pryce és a mostanában igencsak népszerű és felkapott Tom Holland.