Nagy-Britannia (HandMade Films, Black Lion Films, Calendar), 114 perc, Technicolor, gengszterfilm

Rendező: John Mackenzie

A Filmről

Habár a gengszterfilm műfajában amerikai rendezők alkották a legnagyobbakat, a briteknek a maguk módján (saját hazájuk alvilágához és a jóval alacsonyabb költségvetéshez kreatívan igazodva) szintén sikerült minőségi filmekkel megtölteni a zsánert. Kialakulásuk már az 1948-as Brighton Rock című filmmel eredeztethető, azonban a 60-as és 70-es évek végén vált széles körben elfogadottá. Ennek két legjobb mintapéldánya Az olasz meló (The Italian Job, 1969) és a Get Carter (1971), de az általános vélekedések a Hosszú nagypénteket tartják a műfaj legjobban sikerült alkotásának, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a filmet a Brit Filmintézet (British Film Institute) listáján a 20. század 100 legjobb brit filmje között a 21. helyre sorolták.

A londoni gengszter, Harold Shand (Bob Hoskins) egy hatalmas üzlet küszöbén áll, amely megerősítené hírnevét a fővárosi alvilág királyaként. Egy kritikus napon azonban minden a feje tetejére áll, amikor valaki elkezdi halomra gyilkolni az embereit és a gondosan felépített birodalma szinte percek alatt a szeme előtt hullik darabokra. Mindez pont akkor történik, amikor élete legnagyobb üzletét készül megkötni az amerikaiakkal. Miközben Shand megpróbálja eltitkolni a tragikus eseményeket a vendégei elől, közben felesége (Helen Mirren) segítségével minél hamarabb igyekszik kideríteni, ki akarja a bukását.

Az eredetileg színházi rendezőkét dolgozó Barrie Keeffe forgatókönyve elkerüli a hagyományos gengszterfilmes kliséket, és egy merőben más narratívát kínál: míg a legtöbb gengszterfilm a bűnözői karrier felemelkedésére és bukására koncentrál, addig a Hosszú nagypéntek esetében a felemelkedés fázisa már megtörtént. A film fókuszában a hirtelen és váratlan bukás áll, amely nem a rendvédelmi szervek általi elfogással, egy nemes bosszú eredményeképp vagy egy szintén hatalmas gengszter szervezet hatalomátvételével történik, hanem egy látszólag jelentéktelen konfliktus következményeként. Ez a kiszámíthatatlan, pitiáner bosszú adja a történet tragikus iróniáját. Ellentétben a klasszikus gengszterhősökkel, akik semmilyen módszertől sem riadtak vissza, hogy kiharcolják maguknak az elismerést, ugyanakkor megbűnhődtek a brutalitásért és a túlzott becsvágyért, Harold mindvégig azért küzd, hogy kordában tartsa állatias késztetéseit és polgári gondolkodású üzletemberként viselkedjen. Gyűlöli az anarchiát és az erőszakot csak elengedhetetlen eszközként próbálja használni.

A Black Lion Films akkori vezetőjének nem tetszett a sztori és az IRA-t dicsőítő propaganda filmnek nevezte, ezért nem szeretett volna belőle mozifilmet készíteni, inkább televíziós produkcióban gondolkodott, így csak akkor juthatott el a filmszínházakba, amikor a Beatles egykori tagjának, George Harrisonnak a cége, a Handmade Films megvásárolta a jogokat a Black Lions Filmtől 200 ezer dollárért. Mivel a Hosszú nagypénteket eredetileg televízióra szánták, ebből kifolyólag szinte zsebpénzből forgott, ám mindez mégsem rontja az összképet. Éppen ellenkezőleg, bizonyos szempontból ezek még az előnyére is válik, ezáltal is kiemelve a film valószerűségét. Mindehhez pedig nem csak a lepukkant és életszagú helyszínek, hanem a relatíve ismeretlen színészek is nagy mértékben hozzájárulnak. A karrierjét Ken Loach asszisztenseként kezdő John Mackenzie pedig végtelen lövöldözések nélkül is kifejezetten feszes tempót diktál. Nincsenek a cselekmény szempontjából fölösleges jelenetek, miközben mégis meglepő részletességgel képes megteremteni egy, az amerikai gengszterfilmek pompáját szinte teljesen mellőző, ám épp ezért ismerősebb és jóval valóságosabb atmoszférát. Mindez azonban mit sem érne, ha nem lenne itt az élete legjobb alakítását nyújtó Bob Hoskins.

John Mackenzie alkotása nem csak a brit gengszterfilm műfajában jelentős, hanem szélesebb körű hatást gyakorolt a nemzetközi filmművészetre is. Vitathatatlan, hogy Guy Ritchie alkotásai igencsak sokat merítettek a filmből, nem beszélve arról, hogy a Spíler (RocknRolla, 2008) című filmjének karakterei és cselekménye erősen hasonlítanak a Hosszú nagypéntek történethez. Quentin Tarantino is bevallottan inspirálódott a filmből, különösen a Ponyvaregény nyitójelenetét illetően.

Érdekességek

- A Lion and Unicorn pub épületét a wappingi külső helyszínen építették a filmforgatás céljára. Bob Hoskins elbeszélése szerint a szomjas utcai járókelők a forgatás során gyakran kopogtak az ajtón, hogy „nyitva-e csehó”?

- A film amerikai premierje 1982-ben volt, amely botrányosra fordult, ugyanis az ottani producerek újra akarták szinkronizáltatni Bob Hoskins karakterét, mert úgy vélték, hogy a cockney akcentusát nem értenék az amerikai nézők. A színész még perelni is akart, ám a stúdió végül visszavonulót fújt, így maradt az eredeti változat.

- A színészeket, akiket fejjel lefelé lógattak fel a vágóhídon, a felvételek között támogatni kellett, hogy ne ájuljanak el.

- Bob Hoskins az alakításának köszönhetően rajongói levelet kapott a hírhedt londoni gengszter Ronald Kray-től. A hatvanas évek Londonjában tevékenykedő Kray ikrek a klasszikus gengsztertípus utolsó képviselői közt voltak. A 2015-ös Legenda című filmben az ő életüket dolgozta fel Brian Helgeland, az ikreket pedig kettős szerepben Tom Hardy alakítja.

Vélemény

Amikor először láttam a Hosszú nagypéntek című filmet, már akkor sem tudtam elképzelni, hogy működhet Bob Hoskins és Helen Mirren párosa egy gengszterfilmben, nem beszélve arról, hogy a színész testalkatilag sem igazán a klasszikus kemény fiúkra hajaz. Aztán amikor megnéztem, örömmel konstatáltam, hogy igencsak jól működött a párosuk, ráadásul ha jobban belegondolunk Al Capone sem volt épp az a kisportolt alkat és mégis korának egyik legnagyobb gengszteréről beszélünk. A számomra leginkább csak Super Marioként vagy épp a Roger nyúl a pácban (1988) Valiant nyomozójaként ismert Hoskins ráadásul tényleg élete alakítást nyújtja a filmben. Az egész lénye egyetlen tiszta merő, feszült ideg, akiről csak úgy ordít, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat az a bizonyos húr, miközben öltönye majd szétszakad rajta, ahogy próbálja megfékezni a brutális erő elszabadulását. Őt pedig kiválóan ellenpontozza Helen Mirren, aki hozzá méltó erővel kelti életre Shand feleségét a hideg, ám mégis érzékeny és a holtponton átesett férjét egyedüliként kontrollálni képes Victoriát. Mirren színésznői kvalitásaival eddig is tisztában voltam, de ilyen fiatalon még egyetlen filmben sem láttam, így azt is megállapíthattam, hogy igencsak vonzó teremtés volt a maga korában.

Van azonban más is a filmben, aki sokaknak ismerős lehet, aki nem más, mint az első filmszerepét játszó Pierce Brosnan. Igaz, hogy a filmben egy rövid köszönésen kívül semmilyen szövege nincs, valójában egy kulcsszerepet tölt be az ír bérgyilkosként. És ha ő még nem lenne elég, akkor itt van P. H. Moriarty is, akiben minden Guy Ritchie rajongó azonnal kiszúrja majd a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső pornókirályát, Baltás Harryt. 

A Hosszú nagypéntek természetesen nem a világ legjobb gengszterfilmje és szerintem még a szigetországiak közül sem a legjobb (Guy Ritchie két klasszikusához legalábbis nem ér fel), ugyanakkor egy valóban erőteljes alkotásról van szó. A klasszikus receptúrát követve egy nem éppen átlagos bukástörténet bontakozik ki a szemünk előtt, ami már önmagában is izgalmas lenne, a csavart pedig az jelenti, hogy a bukást előidézők kiléte gyakorlatilag végig homályban marad. A film lezárását pedig simán tanítani lehetne bármelyik filmes iskolában, hogyan is fejezzünk be egy filmet a lehető legtökéletesebb módon.

https://ok.ru/video/3474292738704

Ítélet: 10/8