USA (MGM), 113 perc, Technicolor, musical

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Operatőr: John Alto, Alfred Gilks

Forgatókönyv: Alan Jay Lerner

Zene: George Gershwin, Ira Gershwin (dalszövegek) Saul Chaplin (zenei rendező)

Szereplők: Gene Kelly, Leslie Caron, Oscar Levant, Georges Guétary, Nina Foch, Eugene Borden

A Filmről

George Gershwin 1928-ban megalkotta az Egy amerikai Párizsban című szimfonikus művét, amely egyik párizsi tartózkodása során született, és az 1920-as évek Párizsának hangulatát tükrözi. A film producere Arthur Freed eredetileg csak egyetlen számnak (a film végén látható híres balettjelenetnek) a felhasználási jogát szerette volna megvenni Gershwinéktől, de végül Ira Gershwin (a zeneszerző bátyja) kialkudta, hogy az egész filmben Gershwin zenéket használjanak fel, melyekhez ő írta a dalszövegeket.

Jerry Mulligan (Gene Kelly) festőként tengeti az életét Párizsban és a Montmartre-on próbálkozik festményei eladásával. Egy nap felkelti egy elegáns, idősebb hölgy, Milo Roberts (Nina Foch) érdeklődését, aki a fiatal művész patrónusa szeretne lenni. Jerry kezdetben még ódzkodik a kitartott művész szerepétől, de a hírnév reményében, leküzdve erkölcsi gátlásait végül elfogadja a támogatást. Egy este azonban összeakad álmai nőjével, Lisával (Leslie Caron), akivel egymásba szeretnek. A lány azonban eltitkolja, hogy már van egy udvarlója, egy ismert varieté énekes (Georges Guétary), aki bújtatta a lányt a nácik elől a francia ellenállás éveiben. A lány ezért úgy érzi, életének megmentéséért cserébe tartozik annyival az énekesnek, hogy hozzámenjen feleségül. 

Gene Kelly nagyon szerette volna, ha az egész filmet Párizsban, eredeti helyszínen veszik fel. Ez azonban nagyon drága lett volna, és a stúdiók sokkal jobban szerettek akkoriban a stúdió falai közt, minden zavaró körülménytől mentesen forgatni. Panaszra azért így sem lehetett oka, mert pazar díszletet sikerült alkotniuk, nem érdemtelenül nyerve el egy Oscar-t a legjobb díszlet kategóriájában. Ugyan fenti kérése nem járt sikerrel, volt viszont valami, illetve valaki, akire sikerrel beszélte rá Gene Kelly a stúdiót. Ő ajánlotta ugyanis a film női főszerepére Leslie Caront, akit egy párizsi vakációja során egy balett előadás során ismert meg és rögtön megtetszett neki.

A filmből csak úgy árad a háború után megkönnyebbült Amerika összes felszabadultsága és optimizmusa, talán ezért válhatott minden naivsága, és a broadway-musical műfaj minden közhelye dacára egy időtálló filmmé. A páratlan dallamok és Gene Kelly magával ragadó egyénisége még azt is örökre megfogja, aki amúgy nem vevő a kor musicaljeinek szirupos világára.

Az Egy amerikai Párizsban nemcsak a közönség, hanem a kritikusok kedvencévé is vált, melynek eredményeképpen 1952-ben előbb egy Golden Globe, majd később hat Oscar-díjjal jutalmazták. Elnyerte többek között  - a már korábban említett legjobb díszletért járó díj mellett - a legjobb filmért, a legjobb filmzenéért, a legjobb operatőri munkáért és a legjobb forgatókönyvért járó aranyszobrocskát is. Vincente Minnelli fantasztikus musicalrendező volt, aki Gene Kellyvel utolérhetetlen párost alkotott. Sokan úgy tartják, hogy az a bizonyos film végi 17 perces táncjelenet egymagában hozta meg a filmnek az elismerést, amely ezáltal igazi filmtörténeti mérföldkővé vált. 

Érdekességek

- Vincente Minnelli épp válófélben volt Judy Garland-tól, és párhuzamosan dolgozott az A Papa Kedvence című filmjén is, ezért úgy tartják, hogy sok jelenetet gyakorlatilag a koreográfiáért is felelős főszereplő, Gene Kelly rendezett, többek között a film híres zárójelenetét is. Feltehetően ez is közrejátszott abban, hogy az Akadémia egy Életműdíjjal jutalmazta "színészként, énekesként, rendezőként és táncosként, illetőleg különösen a filmkoreográfia művészetében nyújtott ragyogó eredményei miatt".

- Leslie Caron nem igazán beszélt angolul, amikor megkapta élete első komoly szerepét. Halványan megértette ugyan a nyelvet amerikai édesanyja miatt, de nem volt benne jártas. Szerencsére nem sok szövege volt a filmben, többnyire csak táncolnia kellett, ami viszont folyékonyan ment neki. 

- Oscar Levant inkább volt zongorista, mint színész, aki pusztán azért írt alá a filmhez, mert jó barátja volt George Gershwinnek.

- Leslie Caron alultápláltságtól szenvedett a második világháború alatt, ezért nagyon könnyen elfáradt a forgatás alatt, így csak minden másnap tudott dolgozni.

- A 2016-os Kaliforniai álom (La La Land) című zenés filmben látható epilógus az Egy amerikai Párizsban díszletére és jelmezére utal.

Vélemény

Már írtam korábban a musicalekkel kapcsolatos viszonyomról, miszerint nem igazán tartozik a kedvenc műfajom közé, azt azonban el kell ismerni, hogy Gershwin zenéje bizony magával ragadó. Ha az ember a film megtekintése után magában dúdolja a dallamokat, akkor az alkotók máris elérték a céljukat.

Magára a történetre nem érdemes sok időt fecsérelni, hiszen az finoman szólva sincs túlbonyolítva, az egyes jelenetek gyakran összefüggéstelenek és a karaktereknek sincs igazán mélysége, színészi teljesítményekről pedig nem igazán beszélhetünk, talán Gene Kellyt leszámítva. A musicalek esetében szerencsére ezek egyike sem volt sohasem alapkövetelmény, hiszen a lényeg mindig is a dalbetéteken és a táncos jeleneteken volt, amire most sem lehet panaszunk. A színészekkel kapcsolatban még megjegyezném, hogy sosem szerettem azokat a szereplőket, akiket csak beleerőszakolnak egy filmbe valamilyen hülye ürüggyel, holott a jelenlétük semmilyen formában nem lendíti előre a történetet. Ennek kitűnő példája a Jerry barátját alakító zongorista, Oscar Levant, aki csak azért került be a produkcióba, mert a zeneszerző jó barátja volt.

Ha kizárólag musicalként tekintünk a filmre, azaz a saját kategóriájában vizsgáljuk, akkor egy tökéletes filmről beszélünk, míg azonban ha a többi filmmel együtt kezeljük, akkor azért már kicsit más a helyzet. Ezzel összefüggésben én erős túlzásnak tartom, hogy az alkotásnak sikerült elnyernie a legjobb filmnek járó Oscart. Igaz ez akkor is, ha a felhozatal nem volt szerintem túlzottan erős, leszámítva talán A vágy villamosát, de erről majd kicsit később.

Az Egy amerikai Párizsban esetében minden pontosan úgy történik, ahogy egy ilyen Broadway stílusú musicalnél lenni szokott, és műfajra jellemző stíluselemek mindegyikét megkapjuk. Megvan a filmben a jól megszokott happy end, fülbemászó dallamok szólnak, illetve többféle műfajban táncolnak a szereplők és mindezek mellett a Technicolor színeiben pompázik a remekül megépített Párizs. Egy vérbeli musicalhez nem is kell ennél több, de mivel én nem vagyok vérbeli musical rajongó, így én azonban ennél azért többre vágyok.

Ítélet: 10/7