Magyarország (Hunnia), 102 perc, ff, dráma

A Filmről

Dóri és Lili (Dorota Segda) egypetéjű ikrek, akiket gyermekkorukban elválasztottak egymástól. Míg az egyikük érzéki nagyvilági nővé cseperedik, a másikukból érzékeny, kissé naiv lázadó lesz. 1899 szilveszterén ugyan véletlenül elsuhannak egymás mellett egy vasútállomáson, bolyongásaik során rendre elkerülik egymást, pedig még ugyanazzal a férfival, az őket egységként szerető Z. úrral (Oleg Jankovszkij) is összehozza őket a sors. A kíváncsi úriembert az új század forradalmi találmányai ugyanúgy lenyűgözik, mint a két szeszélyes nő, akiket ő sokáig egyetlen személynek gondol. A tévedések vígjátéka végül egy tükörlabirintusban oldódik meg vagy válik még kiismerhetetlenebbé, köszönhetően a nagy találkozás különleges helyszínének.

Enyedi Ildikó 1984-ben végzett rendező szakon, majd kísérleti rövidfilmeket csinált a kompromisszumok nélküli filmkészítést biztosító Balázs Béla Stúdióban. Az én XX. századom a bemutatkozó nagyjátékfilmje, melyet a saját forgatókönyvéből német koprodukcióban, lengyel és orosz színészekkel, itthoni és külföldi helyszíneken forgatott. A film már csak emiatt is különbözik a korszak magyar filmjeitől, de a nemzetközi gyártási háttér a látottak egyetemes érvényét is erőteljesebben kiemeli. Tarkovszkij csodálatos színésze, Oleg Jankovszkij egy fiatal lengyel színésznővel, a kettős, sőt, hármas szerepet játszó Dorota Segdával alkot felejthetetlen kettőst, míg az új századot képviselő Thomas Edisont Andorai Péter játssza.

A szerelmi háromszög nem egyszerűen a századfordulón bonyolódik, hanem stílusa is a korszakot idézi, nevezetesen a korabeli némafilmekét: ezért a fekete-fehér nyersanyag, az erős fényeffektusok, az ősfilmet idéző tablószerű beállítások, a díszletszerűségüket nem leplező díszletek. Máthé Tibor kamerája olyan varázslatos mesévé fűzi össze a korszak hangulatát és jellegét megidéző jeleneteket, amely a századforduló valóságából, akkor születő találmányaiból építkezik, játékosan fiktív történetét pedig a korabeli filmek stílusában mondja el. A forgatókönyv megírását gondos kutatómunka előzte meg, valamint számos korabeli eszközt rekonstruáltak a forgatás kedvéért. A filmet Thomas Edison két korszakos találmányának látványos bemutatója keretezi, az izzóé és távíróé. De látjuk a Tesla-tekercset működés közben, és Pavlov kutyáját, amint ösztönösen megszabadul az agyi tevékenységét vizsgáló elektródáktól, vagy épp halljuk Otto Weininger antifeminista előadását. Na és persze többször is látjuk a korszak ugyancsak fontos találmányát, a mozit működés közben, amely nem létezhetne a mesterséges fény nélkül, amely fény tehát a századforduló „felvilágosodásának” egyszerre valós és szimbolikus motívuma.

Az én XX. századom meseszerű, ironikus és könnyed film, mégis mélyen filozofikus. Ahogyan a cím birtokos szerkezete is jelzi, a rendezőt nem valamiféle történelmi áttekintés szándéka vezérli, sokkal inkább a saját személyes vízióját tárja elénk. Hiába tudjuk, miféle szörnyűségeket tartogatott ez az évszázad, Enyedi Ildikó rendületlenül hisz az emberiségben és a hétköznapok apró csodáiban. A film központi motívuma a fény, mely nemcsak az új technikai vívmányokat (elektromos áram, villanyégő, mozi) fűzi egybe, de az emberek is valósággal ragyognak. Enyedi szakít azzal az immár több évtizedes hagyománnyal, hogy a magyar történelem és/vagy társadalom közegéből merítse témáját, s ebből az élményvilágból bontson ki általánosabb érvényű jelentéseket. Horizontja jóval tágasabb, a szó szoros értelmében egyetemes: a 19–20. század fordulóját veszi szemügyre, s azt mutatja be, mi mindent ígért az új század a jövőnek.

Az én XX. századom igen komoly figyelmet keltett, és túlzás nélkül világsiker lett. Az 1989-es Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb elsőfilmesnek járó Arany Kamera-díjjal jutalmazták és számos nemzetközi fesztivál díját besöpörte. 2000-ben a hazai filmes szakma szavazatai alapján az Új Budapesti Tizenkettő, vagyis minden idők legjobb magyar filmjei közé választották. A XX. század elejét a némafilmek stílusában megidéző, fekete-fehér alkotás teljes körű restaurációját a Magyar Filmlaborban készítették el Máthé Tibor, a film operatőrének részvételével 2017-ben, az eredeti kameranegatív és eredeti hangszalag felhasználásával. 

Vélemény

Már amikor 2017-ben Enyedi Ildikó Testről és lélekről (2017) című filmje bekerült az öt legjobb idegen nyelvű alkotás közé az Oscar-díj kapcsán (melyet végül nem nyert meg), a leírások és elmondások alapján még akkor sem éreztem semmiféle késztetést arra, hogy megnézzem a filmet. Úgy voltam vele, hogy igen távol áll az ízlésemtől Enyedi Ildikó világa. Így most, amikor egy másik film kapcsán mégis sor került az első találkozásra, még inkább csak megerősítést nyert fenti megállapításom, hogy ez nem nekem való. Meggyőződésem, hogy az alkotó két dolgot célzott meg, amikor elkészítette a filmjét: az egyik saját maga, a másik pedig a korpás bajszú filmkritikusok. Az én XX. századom ugyanis tipikusan a szakmai zsűrinek, nem pedig a nézőknek készült film. Sokat nem is filozofálgatnék az alkotáson, ezt majd megteszik helyettem a szakmailag hozzáértő ítészek, így én csupán egy nagyon rövid összefoglalóval zárom ezt az igencsak rövidke posztot is. Ha röviden jellemezni szeretném a filmet, akkor úgy fogalmazhatnék, hogy egy szépen fényképezett történet művészfilmes elmesélése, amelybe egy egész korszakot sikerült belesűríteni.

Aki mégis kíváncsi a filmre, annak megkönnyítem a dolgát és belinkelem, hol tudja megnézni.

https://m.ok.ru/video/3657599027821

Ítélet: 10/4