venember83 • 6 nap
(Fú, itt ha következetes lennék, a borítóhoz alkalmazkodva kéknek kellene lennie a szövegnek. Hogy következetes legyen a dizájn. Csakhogy valami marha zavaró ha egy nagyobb szövegegység olyan fantáziátlan link-kék, amilyen a nagyon nem sikerült könyvborítón a szöveg színe. Kipróbáltam. Rettenetes. Ezért a merész, alkalmazkodásmentes és következetlen színváltás.)
Az a jó a könyvtárban, hogy fizikai valójukban futhatok össze könyvekkel, amikkel egyébként esélyes, hogy soha máshogyan nem találkoznék.
Könyvesboltba nagyon ritkán járok. Túlságosan frusztrál. Tengernyi sok minden van, ami érdekelne, s nem hogy megvenni nem tudom mindet (se pénz a vásárlásra, se hely a tárolásra), de még csak a könyvtárból kihozni sem igazból opció: már a könyvtári kívánságlistám is a végtelen felé konvergál.
Az a rossz a könyvtárban, hogy fizikai valóságukban találkozom könyvekkel, amikkel egyébként esélyes, hogy soha máshogyan nem találkoznék. Ezáltal az itthoni, olvasatlan könyvek száma ugyancsak csekély mértékben fogyatkozik. Ha erre gondolok, meg arra, mennyi dolga lesz a rengeteg könyvvel Szerelmetesfeleségtársamnak, ha meghalok, mindig lelkiismeret-furdalásom van. Tehát permanensen.
Szóval a könyvtárban egy jövőkutató könyvet keresgéltem, és felfedeztem, hogy van egy teljes polcnyi könyv erről a témáról. Köztük ezt a rettegős alapművet is.
Amikor ennek a kötetnek a gerincét megláttam, és felfogtam a címét, azonnal levettem a polcról és a tartalomjegyzékét kerestem. Arra voltam kíváncsi, hogy ír-e arról, hogy... És igen, ír! Itt van feketén-fehéren: A nap, amikor Szaúd-Arábia kitermeli a legutolsó hordó kőolajat.
Hogy miért pont ez érdekelt? Na, ezt elmesélem! A sztori a családi legendárium szerves része, és szállóige lett egy mondatából.
Van nekem egy feleségem, Szerelmetesfeleségtársam. Aki, meglepő fordulat következik, nem volt mindg a feleségem.
Sőt, volt idő, nem is rövid, hogy egészen más valaki volt a feleségem. Aki, hosszú évek elteltével, aztán már nem volt a feleségem, mert nem akart az lenni, és azt én sem akartam, hogy ne akarjon az lenni. Tehát fájdalmas volt ugyan, de helyre kellett pakolnom a dolgokat.
Pakolás közben kaptam egy emilt: SzFT, akit akkor még nem ismertem jelentkezett be, egy társkereső oldalról. Ahová, mint utólag világossá lett, mindkettőnket a barátaink rugdostak fel. Esélyünk nem volt, hogy egymás nélkül éljük le az életünket, bár elbaxni bármit el lehet.
De nem csak Szerelmetesfelségtársam van nekem, hanem egy barátom is. Ofi a böcsületes beceneve. Van neki is felesége, meg egy szekérderék gyereke innen-onnan. Amikor ez történt, akkor még csak egy lánya volt az előző házasságából, meg vadonatúj babája a másodikból. Ez a baba is kislány volt ekkoriban. És Ofi meg a felesége még nem voltak svájci állampolgárok, hanem az az állapot volt, amiről a Bikini így énekel: „mikor még nem messziről hívtál fel, csak a szomszéd házból”
De mert Ofi és a felesége a barátaim, hát felvittem hozzájuk bemutogatni egymásnak az új szerzeményemet és a régi barátaimat. Ofiról tudnod kell, hogy csuda nagyszívű ember, mindenkinek segíteni akar, sokszor az erején felül is. És meglehetősen egyéni gondolkodásmódja van. Nem is mindig követhető. Ja. Informatikus. Tájékozott ember. Nem rabja a konvencióknak. Egy időben együtt adventistáskodtunk, onnan a barátságunk.
Nos, SzFT-vel felmentünk tehát Ofiékhoz a kis belső-óbudai lakásukba. Cipőt le, jöjjön be... Ofi felesége nyitott nekünk ajtót, Ofi a szobában vár, a kezében ott a babájuk, kicsit téblábolva, a maga zavarba ejtő mosolyával ránk néz, ahogyan belépünk, mutatja a babát, akit én is akkor láttam először és leszögezi:
– Hamarosan elfogy az olaj! Minden erre mutat. Lesz ám itt felfordulás!
Én fel sem vettem a sajátos köszönését.
– Ofikám, ő SzFT (aki ekkor persze még nem volt SzFT), életem nője!
Ezzel előhívtam egy másik lapot. Mert SzFT előtt volt egy gyalázatos kapcsolatom, rohadt nagy ballépésem és tévedésem. Egyszer azt találtam fogalmazni, hogy akkor úgy éreztem, annál a nőnél otthon vagyok, ő az otthonom. Ofi és a felesége azóta röhög ezen, s ha szóba kerül, tényleg mindig röhögve mondják ki: „Az otthonod...” De mert kijátszottam az Otthonom-lapot, eltereltem Ofi figyelmét. Néhány pillanatig. Mert aztán visszatértünk az drasztikus olajfogyás kérdésére, s hogy pillanatokon belül mennyire disztópikussá lesz körülöttünk a világ.
Szerelmetesfeleségtársamról, kivagyiságáról nem nagyon esett szó. Elvoltunk a fogyó kőolajjal és az új babával. A látogatás végén, a házból kilépve SzFT (aki, tudod, akkor még egyáltalán em volt SzFT) kikerekedett szemmel nézett rám.
– Úristen, ki ez az ember?
Nem mondom, hogy a csodálkozása az elmúlt tizennyolc évben teljesen elmúlt. Bár a megszokás elég nagy hatalommal bír. Viszont a mondat, hogy „Fogy az olaj!” , szlogenné lett. Szinte köszönéssé.
Na, és akkor erre itt a vészforgatókönyv, miként reagálhatunk ha egyszer ez tényleg bekövetkezik!
Naná, hogy jött velem haza a könyv!
Az összes képet az ideogram oldalán követtem el az MI-vel karöltve.
S kivételesen az összes kép ugyanarról szól. A könyv egyetlen, sajnos-sajnos nagyon-nagyon aktuális fejezetéről.
Ami, mindannyian ezt reméljük, csak a legrosszabb forgatókönyv..
hivatásos rettegő. Úgy nagyjából mindentől fél. Most nem jut az eszembe, hogy ugyan mitől nem. Töprengek. Talán az írástól és az írásai megjelentetésétől nem. Mert újságíró. Az lenne az überfeusztráció, ha ebben a minőségében az írásai napvilágra kerülésétől is rettegne. Bár, mélységes mély az emberi lélek, sokan szeretik például a horrort is...
Ez a könyv nem könyvnek született. Eredetileg egy cikksorozat volt, ami a Vice amerikai lapban jelent meg. Aztán ebből a sorozatból lett ez az első könyve. Pearl 1980-ban született, szabadúszó újságíró. És így néz ki a fizimiskája:
Elképesztő, de nem találtam jobb minőségű képet a pasasról. Ez a fotója van a könyvében is, azzal a jelzéssel, hogy Nathaniel Miller fotózta. Egy picit hozzányúltam, mert az eredeti kép olyan kis szürke szamár a ködben volt. Így sem hibátlan, de jobban látszik, akinek látszania kell. Ezen kívül egy, azaz 1 darab fotót leltem még Mike Pearl-ről. De az még kisebb felbontású volt, és vagy tíz évvel ifjoncabb rajta mint ezen. Érd be azzal, hogy hozzávetőleg így néz ki, csak életben sokkal élesebbek a kontúrjai és a részletei.
Az, hogy Pearl hivatásos rettegő, nem vicc. Ő maga állítja önmagáról. Úgy nagyjából mindentől és akármitől tud félni, akár van rá valós oka, akár nincsen. De mert ilyen gyáva kukac, ki kellett dolgoznia a maga stratégiáját a mindennapi élethez, a túlélés, vagyis inkább az egyáltalán való élés érdekében.
A stratégiája a következő: utána néz annak, akitől retteg. Ami utána nézés adott esetben roppant hasznos lehet. Rohadtul félt például a pitbulloktól. Mer' azok milyen vadállatok már, meg kiszámíthatatlanok, meg fúj, és phű! Aztán utánanézett: kevesebben halnak meg a világon kutyatámadások miatt mint a fára mászva lezuhanásban. De komolyan így van. Legalábbis Pearl ezt állítja. És ő elhitte, hogy így van. (Az exemet hiába győzködtem, hogy az emberiség halálozási statisztikáiban az éjjeli lepkék által cafatokra szaggatott emberi áldozatok száma erősen a nulla felé konvergál, ő nem hitte el, és továbbra is rettegett tőlük. Hiába, Pearl-lel szemben ő személyesen nem nézett utána az éjjeli lepkék cafatoskodási szokásainak, élt is hát tovább a permanens rettegésben.)
Pearl tehát elkezdett utánakaparászni a félelmeinek. A közérdekű rettegnivalóit aztán közzé tette. Első alkalommal újságcikként, majd másodszor összegyűjtve, könyvként: legyen már egy kupacban a mindennapi fosatásaink az összes oka! Egy híján húsz. Vagy nem tudok számolni. De mindenképpen sok minden, amitől félni lehet.
Természetesen nem fogok végigmenni Pearl összes pelust igénylő kérdésén. Alább elolvashatod a kimásolt tartalomjegyzéket. Adja magát, mi mindenről olvashatsz a könyvben.
Most vasárnap van. Vasárnap este. Hamarosan kezdődik a Megasztár. Szerelmetesfeleségtársam szereti nézni Engem nem érdekel. Itthon voltunk az egész hétvégén, éppen csak ma ugrottunk el a StopShopba táblafilcért. SzFT-nek volt rá szüksége, ajándék lesz. Én meg találtam dimenziós képeslapokat. Nagyon kis helyesek voltak, jobbára állatosak és bolygósak. Egyből Lilire, az unokámra gondoltam. Aztán hazajöttünk, megittunk egy aperót (én kettőt), megebédeltünk, ledőltünk alukálni, aztán felébredve olvasgattunk, majd SzFT leült kicsit dolgozni, én meg portöröltem és felporszívóztam. Közben kicsit rosszul lettem, felfordult a gyomrom, szédültem, kivert a víz, de befejeztem a takarítást. Azóta ülök és olvasok.
Most Pearl könyvében éppen annál a fejezetnél járok, ami az atomháborúról szól.
Ez a fasz Biden-kormány a végagóniájában, az angolokkal karöltve hozzájárult, hogy a szintén fasz Zelenszkij nagy hatótávolságú rakétákkal lője Oroszországot.
Putyin meg közölte, ők úgy vélik, joguk van megvédeni magukat, tehát joguk van a válaszcsapáshoz. Ők is küldtek egy rakétát. Még csak Ukrajnába, és nem volt benne atomfej. De tisztázta, hogy képesek és hajlandók rá... A kérdés csak az, hogy lesz-e még alkalmam odaadni Lilinek a képeslapokat, és neki lesz-e ideje élvezni őket? Az egyiken egy nagyfülű nyuszi szagol egy virágot, a másikon egy kutyus alszik egy függőágyban.
Hátborzongok Pearl felvetésének az aktualitásától.
És basszus, de alig írtam le az utóbbi mondatokat, a laptopom feldobott egy értesítést. Erről van benne szó:
Azért ha megnézed ezt a listát, igazából mulatságos költői túlzás rettegéslistának nevezni: egy csomó fejezet van, ami jó hír. Meg egy csomó, ami egyáltalán nem az.
Pearl egyöntetű stílusban alkotta meg a mindennapi rettegéseinek a bemutatását. Jobbára fejezetenként van egy szépirodalmi stílusú bevezető, témafelvetésként. Aztán jön a kifejtés. Laza, könnyed stílusban, közérthető megfogalmazásban. S el ne feledjem: humorosan. Nem sírva röhögősen, de jókat derülősen.
Meg az is kiderül, hogy Pearl nem a fotelből ülve oksokodik, elméskedik és retteg. Utána ment a témáinak, utazott, szakértőket kérdezett, aztán foglalta össze, amit megtudott.
Mondjuk ilyesmiért én is szívesen utazgatnék. Rossz lóra tettem. Pár napon át nézegettünk egy Tesláról szóló dokumentumfilm-sorozatot. Mocsokul amerikai. Szájbarágós. Ezerszer ismétel dolgokat, hogy aztán sehová se jusson velük. Három főszereplő van, aki Tesla után kutatnak. Egy asztrofizikus, egy oknyomozó újságíró meg egy Tesla-szakértő. Akik, ha úgy vélik, nyomra bukkantak, fogják magukat és azonnal odamennek.
Két dolog jutott az eszembe, ki finanszírozza az ide-odautazgatást, és honnan van erre szabadidejük? Az már csak apróság, hogy például amikor megtalálták egy Tesla által tervezett helikopter-repülő tervrajzát, azonnal útra keltek az amerikai hadsereghez, mert ott már van ilyen, hogy leelllenőrizzék, valóban Tesla tervei voltak az alapok a megépített cucchoz. És ja, ráadásul még egy próbakörre is elviszik őket. Mondtam is Szerelmetesfeleségtársamnak, kutassunk már Tesla után, akkor mi is bejelentkezhetünk egy ilyen kis röpködésre, meg hozzájuthatunk teljesen titkos iratokhoz, amiknek a tartalmát közzé tesszük, és még mindig élünk, de legalábbis szabadlábon dokumentumfilmezünk. New York egyik legnagyobb szállodája meg minden ajtót megnyit előttünk, a szálloda történése vezet ott végig bennünket, elvisz egy sohasem használt szobába („Ez lehetett Tesla laboratóriuma!”), ahol találunk egy iratszekrényt, eredeti iratokkal, tervrajzokkal, miegyebekkkel. Mondom: eredeti. És a szálloda történészének fel sem rohan a szemöldöke a tarkójára, hogy eddig a büdös francba nem tűnt fel neki ez a szekrény, és miért nem jutott eszébe belenézni?
Na, jó, de ez más téma. Menjünk vissza Pearl könyvéhez!
Az összefoglalásai teljesen érthetők, fehéremberül fogalmaz, lefordítja a szakzsargont mindennapi beszélt nyelvre. S közben sűrűn süt el jó poénokat. Nem zokogva röhögősöket, mert mit lehet azon poénkodni, hogy kitör egy szupervulkán a Yellowstone területén, és gyakorlatilag Amerika nagy része nem éli túl. Esély sincsen a menekülésre. S Pearl még ebben az összefüggésben is tud poént beszólni.
De a könyv azért nem betűkbe rögzített standup comedy. Egyáltalán nem. Azért a fejezetcímek is jelzik, hogy egyik felvetés sem kimondottan fáklyás felvonulásos örömünnep.
Olvasgattam a Molyon a könyv alatti értékeléseket. Általában fikázzák. Felületes, meg ilyesmi. Persze, hogy az. Alapvetően figyelemfelkeltő, szórakoztató kis írások ezek, amiktől adott esetben összeszorulhatnak a farpofáink, mert a legtöbb felvetés ellen innen a panelből, munkavállaló proliként vajmi keveset tehetünk, de ami problémák ettől még valós problémák maradnak.
Talán legjobban az minősíti Pearl felvetéseit, hogy még azok a fejezetek is olvastatták magukat, amelyek a fejezetcímek alapján először annyira nem érdekeltek. Aztán olvasva meg már dehogynem. Több ilyen is volt. Nem mondom meg, melyek, mert nagyon minősítene engem, érd be annyival, hogy az összeset érdekessé tudta tenni a szerző.
Athenaeum, Budapest, 2019, 398 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632938127
Fordította: Müller Brúnó Noé, Müller Máté, Müller Péter Jonatán, Müller Péter Sziámi
8/10
Mocsok egy hét volt. Kutya fáradt lettem. Ráadásul valahogy olyan kis bizonytalan voltam fizikailag. Nem voltam rosszul, de nem voltam teljesen jól. Olyan kis meghatározhatatlan volt, mi bajom van, amikor semmi bajom sincsen.
Például ma is: oké sokat vezettem, reggel hétkor beültem az autóba és fél négy felé szálltam ki (oké, közben is ki-be ugráltam a szállított lakók végett). Az utolsó lakó kisegítésénél konstatáltam, hogy a lábaim olyan fáradtak, mintha harminc kilcsi felett túráztam volna. Örültem, hogy hazaértem, és leülhettem végre. Miközben naná, hogy nem állva, hanem ülve vezettem. Mondom másképpen: hogy végre kinyújtóztathattam a lábamat.
Az a baj, ha kicsit is nem vagyok tökéletesen, rögtön és azonnal az infarktus lehetősége jut az eszembe.
– De azért ne beszéld már be magadnak, bármi van, az csak az lehet! – pirított rám Szerelmetesfeleségtársam.
Szó sem sincsen erről. Csak erről van szó.
Utáltam kórházban lenni. Itthon már jó volt. Különösen, hogy igazából rosszul sem voltam. Csak infarktusom volt. Igaz, az is már három éve.
*
Ezt a muzsikát figyeld! Jazzrock örömünnep a javából. Semmit nem tudok róluk, de a bejegyzés faragása közben elheverve táncoltam rá. Vulfpeck: Live In France
