Linda Morvai • 6 nap
2024. június 22-e különleges dátumnak bizonyult. Nemcsak azért, mert ezen a napon volt az idei év Pride vonulása és este a Múzeumok Éjszakája, hanem mert több mint öt évtizedes szólókarrierjét lezáró turnéján Rod Stewart színpadra lépett nálunk. A címben jelzett Szent Iván éj ugyan csak egy nappal később volt, viszont a minden elemében profin kidolgozott show, a ledfal szín- és képvilága, a 120%-ig felkészült zenészek, a humoros megoldások révén ez a szombat este minden szempontból a megvalósult álom jelzővel illethető.
A koncertet beharangozó poszt írása közben jöttem rá, hogy oké, szeretem Rod Stewart életművét, de a dalokat kicsit mélyebben elemezve kiderült, hogy rengeteg olyan száma van, amik a megjelenésük idején szinte pontosan leképezték az akkori élethelyzetemet. Mindezek ellenére jellegzetesen rekedtes hangú kedvencünket még soha nem láttam élőben, bár már többször is járt kis hazánkban.
One Last Time, azaz Utoljára, ezzel a címmel nyomja mindannyiunk kedvence ezt a világkörüli turnéját. És ha ő úgy döntött, hogy a Bahamákon vagy akárhol meglévő tengerparti vityillójának teraszán ücsörgés helyett még egyszer nyakába veszi egy búcsúturné minden nyűgét s nyilait, akkor a legkevesebb, hogy a magamfajta rajongók belépőt vesznek és a „thank you for the music” jegyében (oké, ez Abba, de mindegy) személyes részvétellel köszönik meg az egyik legismertebb skótnak (a másik Sean Connery) az évtizedeken át tőle kapott zenei élményeket. Az MVM Dome felé lépkedve természetesen újból végigfuttattam magamban, miért is szeretem annyira Rod Stewartot, aki tíz kamionnyi cuccal érkezett Budapestre Hamburgból, hogy aztán 25-én már Kölnben lépjen fel.
A show közben többször volt lehetőségünk meghatódni, nevetni, de leginkább annak örülni, hogy énekesünk 79 évét meghazudtoló mozgással felidézte zenei karrierjének legnagyobb sikereit, sőt megemlékezett néhány elhunyt pályatársáról is. Azt már a műsor elején közölte, hogy a showban 24 dal fog elhangzani és kb. két órás lesz, na tessék, ennyit a közmondásos skót fukarságról. Enjoy!, kívánt ezek után a teltházas csarnoknak jó szórakozást.
Szinte pontosan este 8-kor magnóról felhangzott a Just Can’t Get Enough a Depeche Mode-tól, ami még a szám vége előtt átváltott a Scotland the Brave (Bátor Skócia) ismert dallamára. Kedvenc skótunk és zenésztársai ekkor léptek a színpadra, a közönség hatalmas ovációjától kísérve. Nincs látványos díszlet, a színpadkép egyszerű és letisztult, a zenésztársak elegáns fehér öltönyben, a lányok diszkréten szexis csiniben nyomják. Stewart maga többször váltott ancúgot az est folyamán és végig látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál. És amikor időnként bedobott egy-egy rongylábazó figurát, a közönség tapssal és nevetéssel honorálta.
És mindjárt a nyitó szám a blogger egyik nagy kedvence, a Robert Palmer-féle Addicted to Love (A szerelem megszállottja) volt. A három vokalista és a két hegedűs kísérő lány pont úgy állt be, mint a jól ismert klipben, így dübörgött az este első, de természetesen nem utolsó dala a szerelemről. „Might as well face it you’re addicted to love.” Oh yeah!
Ezt követi egy korai dal, a You Wear It Well (Jól viseled), majd a nosztalgiavonaton eljutunk a ’60-as évek Faces dalához, ami az Oooh La La. (Ezt nem fordítom le.) Majd jön az Infatuation (Belehabarodás), egy újabb szerelmes dal a sorban. Budapest, how are you?, kérdezi Rod, hát persze, hogy szuperül, hogyan másként?
Újabb feldolgozás következik, Bonnie Tylertől az It’s a Heartache (Szívfájdalom), a viszonzatlan szerelem dala, a csajok hegedűje remekül adja a szólót, a végén nagy taps. Majd kedvencünk kicsit aktualizál, emlékeztet mindenkit, hogy másnap este lesz a Magyarország - Skócia EB csoportmeccs (kínkeservesen 1:0-ra nyertünk, de aztán kiestünk – vö. túlélték, mégis meghaltak), ehhez kapcsolódva a zenészek máris indítják a Tonight’s the Night-ot (Az éjjel soha nem érhet véget…, ja bocs, ezt nem ide.) Szerelmes dal ez is, naná, a srác fűzi a csajt ezerrel, italt is tölt neki abban a reményben, hogy hamarosan birtokon belül kerülhet…
„C'mon angel, my heart's on fire
Don't deny your man's desire
'Cause you'd be a fool to stop this tide
Spread your wings and let me come inside”
Ugyebár az, hogy ki és mit nyit szét és kit/mit hová enged be, az eléggé egyértelmű... A refrénnél Sir Rod megénekelteti a közönséget, akik persze egyből vevők rá, szinte visszhangzik a csarnok. Budapesti videót nem találtam erről, de itt van a hamburgi:
Majd elmeséli, hogy előző este sokat sétált szépséges városunkban és beült enni egy jó szendvicset. Mcdonaldsot!, kiáltotta közbe egy sztentori hang, de Rod leintette: I didn’t eat a fucking McDonalds. Vihogunk, majd Stewart felkonferálja a következő számot, ami Muddy Waterstől a Rollin’ and Tumblin’ (Forogva és gurulva). Állat mód jól szól, a csajok hegedűjátéka extra fűszerezést ad ennek a klasszikusnak - Berlinben is.
Maradjatok mindig fiatalok!, szólít fel bennünket Rod, aki már 79 éve fiatal, és már jön is a Forever Young. Majd újra visszamegyünk a ’60-as évekbe, hárfaszóló után érkezik a The First Cut Is the Deepest (Az első ütés a legfájóbb), a szerelmi kapcsolat helyreállításáról szóló dal. És jön még egy lírai szám, az I Don’t Want to Talk About It (Nem akarok beszélni róla).
Na de nyilván nem szomorkodni gyűltünk össze ma este, ezért Rod fel is pörgeti a showt, érkezik a Maggie May, a mester egyik első kislemezsikere a 70-es évek elejéről. Majd még egy dal ebből az időszakból, az I’d Rather Go Blind, azaz inkább vakuljak meg, minthogy lássam a szerelmemet egy másik pasi oldalán, a holló mondja a szemének, hogy csecsebogyó! Ezt a számot amúgy a Fleetwood Mac vitte sikerre, ezért Rod a dalt az együttes két évvel ezelőtt elhunyt énekesnőjének, Christine McVie-nak ajánlotta, Jimmy Roberts pedig elképesztő szaxofonszólót fúj.
Újra begyorsulunk, jönnek a konvencióknak megfelelni nem akaró fiatalok, azaz a Young Turks, aminek a végén David Palmer megszór minket egy pompás dobszólóval. How are you feeling Budapest?, érdeklődik Sir Rod, amire csak egyféle adekvát válasz adható: Fucking good! (De ezt természetesen csak halkan mertem mondani, nehogy trágárnak tűnjek.) Felszállunk a belvárosba tartó vonatra, jön a Downtown Train, aminek első szakaszát kedvencünk rutinosan megváltoztatta. „The downtown trains are full / Full of all them Brooklyn girls” sorban a Brooklyn helyett Budapestet énekelt, nevetés és taps az értő közönség részéről. Kapunk egy újabb szuper szaxofonszólót, majd Stewart levonul a színpadról, hogy újból átöltözzön.
A színpadot (és a közönséget) leuralják a vokalista lányok, akik fenomenális pörgéssel elnyomják a Pointer Sisters egyik nagy slágerét, ami az I’m So Excited (Úgy izgulok). Elképesztő vitalitás, mozgás, tánc: csúcsszuperek a csajok. Sensational ladies!, mondja az ismét színpadra lépő Rod, ezzel az állításával nem lehet vitatkozni.
Kedvencünk új szerelése kék öltöny és sárga ing, azaz az ukrán nemzeti színek, és el is mondja, hogy a következő számot az ukrajnai háború áldozatainak és Zelenszkij elnöknek ajánlja. Egyetértő taps és hujjogás a közönség részéről, és már indul is a Rhytm of My Heart (Szívem ritmusa), a dal közben a kivetítőn az ukrajnai pusztítás képei láthatók, lerombolt polgári épületek, ukrán katonai sírok, kétségbeesett emberek. Amikor a dal véget ér, az utolsó képen Zelenszkij tűnik fel szokásos egyenruhájában, Stewart főhajtással köszönti. És ekkor (teljes megdöbbenésemre) a közönség egy része hangosan fújolni és fütyülni kezd, én meg egyszerűen nem értem, mi van. Mi lehet ezeknek az embereknek a fejében, akik egy orosz agresszor által megtámadott szuverén ország vezetőjét fújolják? Eszem megáll.
Mindenesetre megpróbálom túltenni magam ezen a váratlan sokkon, amiben Rod Stewart sokat segít. Merthogy egy olyan dal jön, amit még életemben nem hallottam (my bad, of course): a legelső nagylemezről a Handbags and Gladrags (Ridikül és estélyi). Előtte Rod még kissé összekever pár dolgot, amikor közli, hogy első nagylemeze 1969-ben jelent meg, három évvel azután, hogy a magyar válogatott 6:3-ra legyőzte a Wembley-ben Angliát. Ne akadjunk fent ezen, mert mi jól tudjuk, hogy az a meccs 1953. novemberében volt, és azon se, hogy ugyanebben a mondatban Rod Puskás Istvánt a legjobb focistának nevezte - mi tudjuk, hogy Ferenc….
Újabb szerelmi vallomás következik, a Have I Told You Lately (Mondtam mostanában, hogy szeretlek?).
És innentől újabb fokozatba kapcsolunk, mert jönnek a slágerebbnél slágerebb sikerek. Először ismét csajos percek következnek, a vokalisták elnyomják Donna Summertől a Hot Stuff-ot (Forró dolog), ami nemcsak remek diszkószám, de róla mindig eszembe jut egyik kedvenc filmem, a Full Monty (Alul semmi) vonatkozó jelenete.
Aztán érkezik a Baby Jane, a ’80-as évek egyik legnagyobb sikerszáma, majd a kivetítőn feltűnik Tina Turner képe, akivel annak idején emlékezetes duót nyomott Stewart, ez volt az It Takes Two (Ketten kellünk hozzá). Természetesen ez következik a vokalistákkal négyesben, micsoda foursome, fut át elménken egy kósza pajzán gondolat. Némely fickó milyen szerencsés, mondhatnánk, sőt már mondjuk is, mert jön a Some Guys Have All the Luck a közönség megénekeltetésével, ahogy kell.
A függöny leereszkedik, vége a hivatalos résznek, de persze mi tudjuk, hogy a két legnagyobb örökzöld még nem hangzott el, és azok nélkül nem lehet búcsúturnét tartani. És mit ad isten, a ráadásban elsőnek a Da Ya Think I’m Sexy csendül fel, és hiába, hogy csak ülőhelyes jegyeket árultak, a csarnok nagy része felugrik és táncol (blogger included). A színparól focilabdákat dobálnak/rúgnak, recseg a szaxi, szólózik a basszer, a csajok rázzák, amit rázni kell majd’ tíz percen át, szupermenő.
És aztán jön a záró dal, a minden generáció által ismert Sailing, a mobilokon bekapcsoljuk a lámpát és tízezer szentjánosbogár fényében, tengerészsapkával a fején Rod elénekli a szerelméhez hazatérő örök dalát. A függöny ismét leereszkedik és aztán már hiába a közönség követelése, már csak egyszer emelkedik fel, hogy megmutassa: a zenészek a színpadon fekszenek, ma este (is) beleadtak apait-anyait, kiterültek, őket ma már semmilyen közönségigény nem kelti fel. Vicces és megható zárókép.
Mit lehet ehhez még hozzátenni? Köszönjük a lovag úrnak az elmúlt évtizedeket és a rengeteg meghatározó slágert!
Kísérő zenészek:
Jimmy Roberts szaxofon, David Palmer dob, Don Kirkpatrick gitár, Emerson Swinford gitár, Curt Schneider basszusgitár, Kevin Savigar billentyűsök, Matt O'Connor ütősök, Holly Brewer vokál, Becca Kotte vokál, Joanne Harper vokál, Julia Thornton hárfa, J'Anna Jacoby hegedű, Chandra Meibalane hegedű.
