USA (United Artists), 93 perc, ff, thriller

Rendező: Charles Laughton

A Filmről

Ben Harper (Peter Graves) a börtönben várja, hogy gyilkosságért kivégezzék, miközben cellatársa, Harry Powell tiszteletes (Robert Mitchum) sikertelenül próbálja meg meggyőzni arról, hogy árulja el neki, hová rejtette a rablás során megszerzett 10 ezer dollárnyi vagyonát. Amikor a tiszteletest kiengedik, azonnal Harper otthona felé veszi az irányt, hogy meglátogassa a nemrég megözvegyült Willát (Shelley Winters). A hatalmas vagyon reményében hamarosan el is veszi feleségül, ám azt nem tudja, hogy a pénz rejtekhelyét csak a két gyermek, John (Billy Chapin) és Pearl (Sally Jane Bruce) ismeri. Mivel Powell tiszteletes nem az az ember, aki könnyen feladja, végül megmutatja személyisége valódi oldalát és mindent bevet, hogy megszerezze a hatalmas vagyont. Miután Powell megöli az anyjukat, mert rájön, hogy csak az elrejtett pénz miatt vette el feleségül, a gyerekeknek menekülniük kell, majd Rachel Cooper (Lillian Gish), kóbor gyerekeket befogadó öreg nő házában találnak menedékre. A tiszteletes azonban nem adja fel a keresést és végül megtalálja a gyerekeket.

Charles Laughton rendezőként jegyzett egyetlen filmje Davis Grubb regényéből készült, amelynek a nagy válság idején játszódó, egyszerre baljós és mélyen humánus története a hitről és a pszichózisról szól. A film alapfelállása a Jó és a Gonosz harcáról szól, majd érinti a vallásos álszentség, a kapzsiság, a kegyetlenség és az elfojtott szexuális vágyak témáját is. Robert Mitchum a filmtörténet egyik legemlékezetesebb főgonoszát  alakítja a tiszteletes szerepében, akinek sikerült megtalálnia a tökéletes egyensúlyt az émelygősen édeskés csábító és a velejéig romlott rémálom között. Fekete-fehér reverendája, jellegzetes kalapja, az elmaradhatatlan Bibliája, valamint rugós kése és az ujjaira tetovált "Szeretet" és "Gyűlölet" szavak jellegzetes megjelenést kölcsönöznek neki. A film egyik ikonikussá vált jelenetében Powell tiszteletes be is mutatja a városka néhány lakójának, köztük Harper özvegyének a Jó és a Rossz örök küzdelmét.

A velejéig romlott Powell tiszteletes ellentéte a megtestesült Jóság, Rachel Cooper, akinek farmja mindig nyitva áll a kis szökevények előtt, ha végigmennek az ösvényen. A rendezőnek hosszas kérlelés hatására sikerült rávennie a már félig-meddig visszavonult egykori némafilmsztárt, Lillian Gisht, hogy játssza el Miss Cooper szerepét. Shelley Winters Harper özvegyének szerepében egy szexuális vágyai elnyomásából fakadóan meglehetősen frusztrált nő, aki bűntudata miatt vallásos bigottságba menekül, és legfőbb szándéka, hogy megtisztuljon. Úgy gondolja, hogy megtisztulásához a legjobb út, ha férjhez megy Powell tiszteleteshez, aki a film során több alkalommal is tanúbizonyságot tesz nőgyűlöletéről. A tiszteletes rögtön házasságuk után visszautasítja a nővel a szexet, mivel azt nem a vágyak kielégítésére teremtette az Úr, hanem a gyereknemzésre.

A vadász éjszakájával Laughton olyan filmet alkotott, amely egyszerre eredeti és ijesztő. A filmben sokfajta stílusjegy keveredése figyelhető meg. A legszembetűnőbb a német expresszionizmus erőteljes hatása a filmben a nagyon bizarr árnyékok, a fura kameraállások, és az erősen stilizált párbeszédeken keresztül. Mindemellett megtalálhatóak az alkotásban a horror és a fantasy jellegzetes stílusjegyei is. Az operatőri munka az egész film során végtelenül stilizált, néha már egyenesen gótikus jellegűbe csap át, amivel egyúttal jelzi, hogy a történet sokkal inkább egyfajta gonosz tündérmese vagy egyfajta rossz álom. Különösen az a jelenet lenyűgöző, melyben a halott Willát láthatjuk, amint békésen ül autójában a tó fenekén, a hosszú haja pedig az áramlat által mozgatva lebeg a vízben.

A film zenéjét Walter Schumann szerezte, ami nagyban növelte a film hátborzongató hatását. A zene vallásos himnuszok, gyerekdalok és klasszikus filmzene keveréke, ami napokig kísérti az embert a film megnézése után. A vadász éjszakája egy végtelenül bizarr és szürreális, ezáltal nehezebben is befogadható film a Szeretet és Gyűlölet állandó harcáról. Ugyanakkor sok szempontból - atmoszféra, színészi alakítás, fényképezés, zene, vagy éppen innovatív jellege miatt - egy egészen kiváló és időtlen alkotás.

Érdekességek

- Charles Laughton elsődleges választása a főszerepekre Gary Cooper és Betty Grable lettek volna, de mind a ketten visszautasították a lehetőséget.

- Harry Powell tiszteletes szerepére a későbbiekben John Carradine és Laurence Olivier is szóba kerültek, mielőtt a szerep véglegesen Robert Mitchumnál landolt.

- Charles Laughton nem igazán kedvelte a gyerekszínészeket, így a legtöbb instrukciót Robert Mitchumtól kapták a gyerekek.

- Abban a jelenetben, amikor Powell tiszteletes a távolban lovagol, valójában egy törpét ültettek egy póniló hátára. 

- Robert Mitchum egyszer azt vallotta, hogy Charles Laughton volt a kedvenc rendezője és ez a film volt a kedvenc filmje azok közül, amelyekben játszott.

- A köztudottan alkoholproblémákkal küzdő Robert Mitchum az egyik forgatási napra is ittasan érkezett. Ezért a producer, Paul Gregory közölte vele, hogy nincs munkaképes állapotban. Ezután Mitchum odasétált Gregory Cadillacjéhez, kinyitotta az ajtaját, majd az első ülésre vizelt.

Vélemény

Az első gondolat, ami a film kapcsán eszembe jutott, hogy sokaknál könnyen előfordulhat, hogy nem mindenkinek fogja a film elnyerni a tetszését, mert igencsak szokatlan hangulata és stílusa van, és nem egyszer csap át a szürrealitás világába. Feltehetően ennek is volt köszönhető, hogy a maga idejében mind a kritikusok, mind a közönség előtt egyaránt megbukott. A negatív kritikáknak köszönhetően Charles Laughton nem is rendezett több filmet, hanem visszatért a színházak világába. Az utókor azonban felfedezte magának és mára szinte kultuszfilmes magasságba emelkedett.

Való igaz, A vadász éjszakáját valóban nem egyszerű befogadni és értelmezni. A film annyira egyedi, ráadásul különböző stílusok és műfajok is keverednek benne, hogy jobb híján szokták a film noir műfajába sorolni. Az első fele a könnyebben értelmezhető és befogadható rész, míg a film második fele már átmegy valami nagyon szürreális és horrorisztikus stilizált tündérmesébe. Miközben a két árva gyerek menekül a prédikátor elöl, megelevenedik egy olyan furcsa világ, amiről egy gyerek fantáziája vagy még inkább a rémálma jut az ember eszébe. Az viszont kétségtelen, hogy Powell tiszteletes alakját nem véletlenül jegyzik ma is az egyik legikonikusabb gonosz karakterként, míg az őt játszó Robert Mitchum valóban parádés alakítást nyújt a legrosszabb rémálmainkban felbukkanó lelkész szerepében.

A film sajátos expresszionista hatást keltő képi világa nekem kifejezetten tetszett, nagyon jól illett a film nem mindennapi hangulatához. Ezzel szemben volt ami engem már kifejezetten zavart, mégpedig a furcsán túljátszott jelenetek. Ennek egyik legjobb (vagy legrosszabb) példája a pincében zajló jelenetsor, ami egyszerre emlékeztet egy némafilmes horrorra és egy némafilmes burleszkjelenetre. A film lezárására pedig már egyszerűen szavakat sem találok, mert azt bizony teljesen felesleges volt elkészíteni, sokkal jobb lett volna a tiszteletes elfogásával befejezni a filmet. Kár érte.

Végül pedig egy kis nosztalgiafaktor. Ugyan elsőre nem mindenkinek lehet ismerős a Ben Harpert alakító, itt még igencsak fiatal Peter Graves neve, azonban későbbi szerepei alapján már sokan a fejükhöz fognak kapni, hogy bizony így már tudják kiről van szó. Ő ugyanis nem más, mint a hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő Mission: Impossible TV-sorozat csapatának vezetője, Jim Phelps vagy az Airplane! (1980) című kultvígjáték kapitánya.

Ítélet: 10/6,5